Az emberek szeretik a történeteket. Sőt, az emberiség nagy része egyfajta történet-éhségben szenved. Ezt az igényt elégítik ki a filmek, a regények, a színházi történetek, a mesemondók, a hírcsatornák, az újságok, a blogok, de a marketingben is megjelent az “építs a terméked köré történetet” szemlélet. A csupasz termékre valahogy fel kell hívni a figyelmet. Fel kell öltöztetni, be kell csomagolni – és erre való a történet. Figyelemfelhívó, és lekötő. Mert személyessé teszi azt, ami köré épül. Személyes kapcsolatot hoz létre. Ezáltal hitelesít. A történet a személyes kapcsolódás egyik formája: rád talál, elolvasod, vagy megnézed, meghallgatod és létrejött a kapcsolat közted (az olvasó/néző) és az író/mesélő között. Megszólít benned valamit.
Innentől Te is belépsz a történetbe, a részévé válsz, mert mint figyelő tápláltad az energiáddal.
A történet tehát a vivőanyag, a csomagolás. Egy terméknél ez érthető is. Addig fontos, amíg ki nem csomagoltad, el nem fogyasztottad azt, amit ebben a csomagolásban megvettél. Ha erősebben rárezegtél a történetre, – erősebb azonosulás jött létre – máskor is meg fogod venni a terméket, visszatérő vásárló leszel.
A reklám ugyanezt a célt szolgálja: egy sűrített és célzott érzelmi kép, egy érzelmi kapcsoló, ami felidéz, leperget benned egy személyes történetet, ami létrehozza a kapcsolódásodat a termékkel. Ilyenkor a termék a tudattalanban behelyettesít valamit vagy valakit, ami/aki neked fontos, és ami/aki hiányzik neked – beáll a helyére. Te pedig megveszed, hogy kielégítsd a hiányt. Csakhogy ekkor a legtöbbször kiederül, hogy amit megvettél, az valójában mégsem az, ami igazából hiányzott. A “csalódottság” azonban szentesítve van ennek a játéknak a társadalmi elfogadottságával – mások is ezt csinálják – ezért Te is elfogadod, legfeljebb lesz még egy fölösleges cuccod. Aztán kezded előről, csak most a konkurenciánál. A reklám – a tudattalanban felidézett történet – kreálja a fogyasztót, miközben a fogyasztó gerjeszti a reklámot. Az a marketingőrület, ami eluralkodott a világban, a benned (is) lévő nem tudatosított hiánynak köszönhető, ami kielégülést, kapcsolatot keres a tárgyával.
Ha el akarsz adni valamit, akkor a történet fontos, mert a kapcsolatteremtésed eszköze. Ha azt akarod, hogy a vevőid hosszú távon vásároljanak tőled, akkor a történetednek “hitelesnek” kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a történetednek (reklámodnak) valóban kapcsolódnia kell a termékedhez, hogy ne okozzon csalódást. Minél őszintébb vagy, annál tisztább lesz a kapcsolat közted és a vevőd között. Ugyanakkor annál jobb szűrő, hogy ne vásároljanak azok, akiknek nem is erre van szükségük, és csak csalódottak lennének. Hosszú távon bizalomépítő a hiteles történet. A leghitelesebb (legszemélyesebb) történet az, aminek a forrása a Te terméked, vagy Te magad.
De mi van azokkal a történetekkel, amik mögött nincs termék, amik önmagukban állnak? Azokkal, amiket magáért a történetért vesznek meg az emberek? Egy színházi előadás, egy könyv, egy film?
Mivel ezekben úgy tűnik, hogy nincs “termék”, az emberek számára nem egyértelmű, hogy önálló értéket képviselnek, hiszen olyan, mintha csak a csomagolást vennék meg. A történetnek önmagában nincs értéke. (A szerzői jogot ezért olyan nehéz érvényesíteni).
Ha közelebbről megnézzük, mégis feltűnik valami, ami a törtnethalmozás közben nem derül ki:
A 2. tudatszinten:
A gyors történetfogyasztás – ami ugyanolyan kielégítetlen éhséget hagy maga után, mint a tudattalan termékfogyasztás – nem teszi lehetővé, hogy kicsomagold azt, ami a történeben “benne van”. Ilyenkor a történetfogyasztás pótcselekvéssé válik. Ugyanúgy, mint a szükségtelen vásárlás. Azok néznek sorozatokat a tv-ben, olvasnak végtelen regényfolyamokat, függnek a napi hírektől, – amiket vagy a híroldalak, újságok vagy a közösségi oldalak közvetítenek – akik a saját életükben passzívak, azaz nem valósítják/valósították meg a történeteiket. Akik nem élnek a saját életükben, nem hoznak létre naponta élménydús saját történetet, nincs “saját élményük”, azok mások élményeit, történeteit kénytelenek fogyasztani, hogy ezt a hiányt pótolják – ami persze pótolhatatlan. Másokat néznek és hallgatnak, és közben beleélik magukat a történetbe. Így létrehozzák a történet illúzióját, ami olyan erős lehet, hogy végül valójában elhiszik, hogy azok a dolgok, amik a vásznon, vagy a könyv lapjain történnek, velük történtek meg. A sztori lelép a vászonról, az álszereplő Gizik és Gézák celebutánzatok lesznek abban a virtuális tragikomédiában, ami az életük. Az életük igy méginkább virtualizálódik, és kibogozhatatlan szerepjátékok halmazává válik.
A történetválság abból ered, hogy az embereknek nincs idejük élni. Nincs idejük a saját történetükre. Mert az idejüket lefoglalják a kötelezettségeik, a szerepeik teljesítése, a megfelelés a családi, társadalmi normáknak, elvárásoknak. Ezek pedig annyira sematikusak, robotikusak és unalmasak, hogy semmilyen élményt nem jelentenek – nincs történetértékük. Nem érdekesek, nincs variációjuk, egyediségük. Minél unalmasabb valakinek a saját élete, minél kevésbé éli a saját történetét, annál több történetet fogyaszt. Másokét. A többség életpótléknak, élményhelyettesítőnek használja a történeteket, hogy úgy érezze azokon keresztül, hogy “vele is történik valami”. Szórakoztatás és szórakozás. Cirkusz, semmi több, hogy elviselhetőbb legyen az unalmas robot, vagy a semmi.
A tudattalanul fogyasztott történetek tehát “élmény-helyettesítő táplálékok”.
Minél drámaibb egy történet, annál jobban csillapítja rövid távon az élmény-éhséget. Éppen ezért a “fast-food-story”-k erős dramaturgiával, vagy felpörgetett cselekménnyel és durván intenzív kifejezőeszközökkel operálnak, hogy a kívánt hatást elérjék.
A megvalósítás nélkül maradt megszerzett információ (minden, amit megtanultál, de nem használsz) ugyanilyen csillapíthatatlan éhséget generáló menekülés a valóság elől.
Mit tehetsz a történet-(információ)-éhségeddel?
“Kapcsold ki a tv-t!” - szüntesd meg a külső mentális zajt, - tarts történet-böjtöt, - hagyd abba a történetzabálást. De készülj fel az elvonási tünetekre, legyen egy füzeted, és írd le, amikor rád tör a történetéhség, hogy mi zajlik belül. Kiabálj a papírnak, panaszkodj a füzetednek, és írj le mindent, ami feljön benned, amiket gondolsz, érzel. Ne kontrolláld.
Olvasd vissza, miket kiabál az elméd, hogyan hisztizik, mivel félemlít meg. Tarts ki, akkor se kapcsold be a tv.-t.
Kezdj el unatkozni....figyeld meg, hogy milyen a semmiben lenni.
Csend-gyakorlat 1.: Maradj csendben, ne beszélj senkihez, és ne is írj naponta kezdd 10 perccel, és emeld napi 5 perccel. 10 nap után már napi egy órát maradj teljes külső csöndben
Süketszoba gyakorlat 2: ha az első gyakorlatban már elérted a napi egy óra csendet, és ez könnyen megy, akkor állj neki ennek a második gyakorlatnak. Süketülj meg a külvilág zajára, csukd be a füled, ne reagálj! Egyik füleden be, a másikon ki-reakció, értelmezés, elemzés, ítéletalkotás, érzelem nélkül. Ehhez az “ami most elhangzik, az nem érint, minden hang átfolyik rajtam”-mantra a segítségedre lesz.
Befelé fülelj. Hallgasd meg, mi zajlik benned. Füleld le a belső párbeszédet. Hallgasd meg a “belső történetedet”, és írd le, amit belül hallottál. Ne ítélkezz, minősíts, csak hallgasd, mint egy rádiót. Figyeld meg, hány hangot (gondolatot) hallasz belül, hány szereplőt tudsz elkülöníteni a belső történetedben?
Akkor lesz sikeres a gyakorlatod, ha a végén tudni fogod mit kezdj a magadtól megszerzett információval.
A 3. tudatszinten:
Ha képes vagy lelassítani a történetfogyasztást – időt adva magadnak a megemésztésre – akkor egy másik szinten kezdheted el felhasználni a történeteket. Ekkor már sokkal értékesebbek, hasznosabbak lesznek számodra. Egy másik szinten fognak táplálni.
De mi az, ami feltűnik, ha lelassítva belekukucskálunk egy-egy sztoriba?
Az, hogy a történet mindig rejt valami személyeset számodra. Ennek semmi köze ahhoz, hogy a szakértők hogyan elemzik az adott művet, a kritikusok mit mondanak róla, hogyan adoptálják azt a színészek vagy mi annak a történetnek az általánosan elfogadott mondandója. De még ahhoz sem kötődik, hogy a szerző mit akart kifejezni vele.
Ha ezzel a szemmel nézed, akkor az általad elfogyasztott történetekben meg fogod találni azt az elemet (vagy többet), ami téged tükröz. A helyzetedet, ami előtted takarásban van, a gondolatodat, ami benned nem tudatosult – kihangosítja, megformálja, hogy lásd a színpadon, kívül a világodban. Önmagadról olvashatsz a történetekben, amelyek körbevesznek. Mintha egy olyan könyvben lapozgatnál, ami az “ismeretlen én”-ről szól, és minden oldalon feltár egy-egy részletet ennek a titokzatos alaknak a kilétéről. Egyre közelebb kerülsz ahhoz, hogy megismerd azt a részedet, ami sötétben volt eddig. Az önismereti tanulási folyamat egy nagyon kellemes – sokkal kevésbé fájdalmas – útja, ha a téged körülvevő történetekből tanulsz magadról, azaz ezeket használod “varázstükörnek”. És ez lehet a szomszédod, vagy a barátod épp elmesélt sztorija is vagy egy váratlan performance az egyik utcasarkon. Ami neked szól, az az, ami abban téged megérint. Ami nem érint meg, az csupán a vivőanyag, a dramaturgia, a látvány.
Amikor “érintett” vagy, akkor tudhatod, hogy megszólítottad magad. Megtudhatsz magadról valamit.
A harmadik tudatszinten a történetek, – amiknek nézője vagy – tükröket hordoznak magukban. Ekkor ez a valódi értékük számodra, a becsomagolt “termék” maga a tükör. A “Varázstükör”.
A 4. tudatszinten:
A negyedik tudatszint az az időtér ahol megérted miért nem a történet a fontos. Amikor túl vagy az öntükrözésen, akkor a történetek már nem érintenek meg. Nem váltanak ki érzelmi reakciót. Drasztikusan lecsökken a mások történeteivel foglalkozás, ennek már alig van tere. A figyelmed magad felé fordul, és a saját történeteid összegzésével foglalkozol. Másokéba legfeljebb felkérés alapján nézel bele, hogy a tükreiket segítsd nekik kibányászni belőle. Ezt csakis akkor tudod megtenni, ha te magad már gyakorlott vagy abban, hogyan vedd észre, hogyan használd a saját tükröződéseidet.
Azok a történetek, amik ezen a tudatszinten elérnek, amikkel kapcsolatot teremtesz, azok olyan üzeneteket tartalmaznak, melyeket magadnak küldtél egy másik időből. Mondhatnánk, hogy a jövőből vagy a múltból, de az időnek itt már más jelentősége van. Kerekebb, ha azt állítjuk, hogy egy másik idő-tér struktúrából, egy párhuzamos valóságsíkról tűnnek át ezek a becsomagolt magok-“lehetőség-aktivátorok”. Ezeket csak az képes észlelni egy-egy élethelyzetben, műben, történetben, aki kapcsolatot tud teremteni velük, illetve akivel ezek az aktivált magok kapcsolatot teremtenek. Emlékeztetők az idő egy pontján. Válaszok magadnak. Absztrakt magok, esszenciák, melyeket ki kell bontanod a történetcsomagból. Le kell vakarnod a történetet róluk. Mivel magasabb tudatszintű valósághoz tartoznak, csak egy bizonyos tudatszint elérésétől észlelhetők. Nem követnek semmilyen külső értelmezést, kívül nem találsz értelmezhető információt róluk, vagy ha igen, akkor ellentmondásos, zavaros lesz a kép – főleg ami a szerzőjükre vonatkozik, ami önmagában arra figyelmeztet, hogy ne ott keresd.
A belsőkijárat anyagok között jócskán találkozhatsz ezekkel az “éteri pillangókkal”, mint az önmagadnak küldött üzenetekkel egy másik világból. Üdvözöld őket, és fogadd el az ajándékodat.
A belsőkijárat anyagok megírásáig sokezer történet lepergett bennünk és előttünk, amíg megértettük, hogy sosem a történet a fontos. Hiszen a történetek mind-mind a két-ség-be esés leírásának változatai. Mert a valóságot a két-ség által keltett nyomás szilárdítja meg, mint ahogy a sziklát a benne lévő feszültség tartja egyben. Hiedelmeinket a két-ségeink teremtik és tartják fenn.
A 12 Szerep Alkímiája segít megismerni a történetek mögötti okokat. Megérteni, hogyan tükröződünk a történeteinkben és hogyan használjuk ezt a tudást a nehéz, válságos, vagy akár örömteli élethelyzeteinkben.
