Ez az válogatás az előző írások összefoglalója. Egy kivonat, abból a többnyire ismeretlen, párhuzamos valóságból, amit a Senkiyel Időjátékban Misztikus utazásnak hívunk és aminek főszereplője a Senki, mint szabadságvágyunk, létezésünk szabadságának őrzője. A hétköznapi valóságon túli világról, ahol énünk elfeledett része, a Titokzatos Utazó várakozik arra, hogy a Valaki (az Én) kaput nyisson számára az elmében és ezáltal beléphessen a valóságba. Lényünk e két része erős kölcsönhatásban van egymással. Ez az kölcsönhatás a duális egységet őrző, elsődleges, limbikus rezonancia az emberben. Azért nem tudunk róla, mert a hétköznapi, racionális valóság karbantartására kondicionált zárt elménk, teljes ostromzárat húz a valóságunk köré. Racionális elménk oly mértékben szeparálja el lényünk “Senki” részét (a Titokzatos Utazót), hogy a szabadságba vezető út, céltalan ténfergéssé válik a “Valaki” (az Én) számára.
A jó hír az, hogy az ember ennek ellenére, képes mosolyogva, az élet apró örömeitől bódultan, fényes esze rendkívüliségének sötétségében, végignézni mágikus lényének leromlását, természetfeletti tudásának erodálását, minden lelkiismeret furdalás nélkül.
Ez a Senki elutasításából származó belső konfliktus, alapvetően határozza meg életünk minőségét, szűkíti le a szabadsághoz való hozzáférésünk lehetőségét. Ez a válogatás az írások kronológiájától eltérően, más szemszögből világítja meg ezt a belső harcot, amelyet a racionális elme vív az életünk irányítása feletti hatalomért, miközben – nem kevésbé a kollektív tudatban zajló folyamatok hatására – a Titokzatos Utazó (a Senki) jeleket küld a Semmiből (Misztikus utazásról). Ezek a Senki jelei az Időben és ezek kibontása a Senkiyel Időjáték.
Egy mindent átható Absztrakt Erő felelőssége, hogy mindent megformáljon a világban, melyben élünk. Erejének absztrakt volta kívül esik az ember hatáskörén, mégis különleges feltételek mellett engedi magát befolyásolni.
A Szellem érintése váratlanul tör az ember életébe, és ha szerencsénk van, nagy pusztítást végez, mert akkor az embernek már lehetetlen visszafordulnia. Ez “csak” annyit jelent, hogy eltűnik minden kapaszkodó, amit a kondicionált, konformista valóság nyújtott. Ezeknek a váratlan betöréseknek az intenzitása kiszámíthatatlan. Hogy az ember tud-e élni a helyzet adta lehetőséggel, amelyet valóságának összeomlása teremtett, az egyedül elméje állapotának függvénye, ami azonban nem az eszének a nagyszerűségétől, annál inkább a nyitottságától, a szabadságához való viszonyának mértékétől függ.
A Szellem érintésére olyan dolog, ami naponta történik velünk. És talán eljön a pillanat, – az a mentális csendben átélt pillanat, – amikor komolyan vesszük a gyermeki kíváncsiságot, hogy a megismerés fényébe csalogassuk azt az értelmetlen kesze-kusza fejtörőt, ami később életünk hasznos kísérőjévé, tanácsadójává válhat, itt, ebben az időben, az Ember tudati evolúciójának küszöbén. [Honnan származik azt Időjáték?].
A kívülről szerzett vagy tanult információ a legkevésbé hasznos annak a számára aki a megismerés (önmegismerés) a létező ismeretlen mélységeit kutatja. Ugyanis már nem azért teszi ezt, mert valósága és biztonsága széthullani látszik, hanem túl a személyes (létfenntartási, kapcsolati, vágyvezérelt) kötődésein, érdekein; lényének őseredője, álmodója – a Szellem valódi utazója – megszólítja. Amikor a Létező Ismeretlenről beszélünk, olyan képességekről, tudásról, közvetlen tapasztalatokról, kiterjesztett érzékelésről, egymást keresztező valóságokról, emberi létezésünk közös platformjának sodró energiafolyamairól, a valóság arcait bensőnkben tükröző misztikus lényekről, jelekről, a fizikai valóságunkon hatalommal bíró akaratról beszélünk, amelyek bár valóságosabbak a formák világánál, könnyen a kétség dermesztő hangulatába csalják a kondicionált elmét. Ám hiába bízzuk racionális értelmi képességünkre azokat a dolgokat, amiket megoldani nem képes, mert az ehhez vezető út kizárólag az intuíción keresztül lehetséges, ugyanis ez az a felület ahol a lényünk mélységeiben a Szellemhez (értelem feletti tudáshoz) kapcsolódhatunk. Amiben semmi sem fontos, ezért minden ugyanannyit ér, és mivel ugyanannyit ér, mindegy honnan jön és mindegy hová tart. Mivel tét nélküli, az elme nem ragaszkodik a következtetések vizsgálatához. Így a lehetséges következmények hiányában nem halmozódik fel pangó feszültség (qi) sem az elmében, sem a testben. Az ürességben lassan feloldódik a mentális “készenlét” és nem lesz értelme a gondolatok jövés-menésének. Az elme mozdulatlan, neutrális állapotba kerül, megszűnik a zaj, kitágul a belső időtér, élesedik a kapcsolat és egyesül a Misztikus Utazásban a Valaki és a Senki (a Titokzatos Utazó). Ez az esemény az intuíció áramlása. Ezt a kapcsolatot hívjuk az “öntanítás üres – gondolatmentes – közegének”, másnéven a Belső Eljárásoknak.
Galaxisunk tömegének körülbelül 95% -a láthatatlan, nem lép kölcsönhatásba a fénnyel és nem mérhető. Hatása pedig felfoghatatlan és elképzelhetetlen. De önmagában a tény, hogy valóságunk 5%-át vagyunk képesek ismertté tenni és az öt százaléknak is csak pár százalékát irányítani, és kizárólag erre a pár százalékra alapítani eszméket, kőbe vésni szabályokat, elméleteket, majd ezeket elfogadni, éljenezni és megelégedni vele – elég bizarr dolog.
Valóságunk e bizarr dogmája, láncra veri létezésünk szabadságának aranykori emlékeit, elidegeníti lényünkben a Misztikus Utazást a Titokzatos Utazóval együtt, az elégedettség búval teli öröméért (Sic transit gloria mundi). [F:ÉN:Y DNS a sötét anyagban]
Valójában, ennek az utazásnak csak ideiglenes megállója, egy apró pillanata az Ember. Mindaz a tapasztalati tudás, amely a Titokzatos Utazó birtokában van, amely eddig a megállóig hozta az embert, a Nooszférikus Elmébe (vagy Akashába) íródott. Ezt hívjuk Nem Írott Őshagyománynak. Ez egy óriási “kvantum-könyvtár”, ami az írott hagyománnyal ellentétben, főleg olyan tartalmakat őriz, melyeket a hétköznapi kondicionált elme elfogadni képtelen. – Ami inkább az Emberi formához való ragaszkodásnak szól, mintsem a közvetlen elutasításnak, hiszen a mindent átfogó Tudaton kívül semmi sem létezik – minden a Tudat irányítása alatt áll. A létezés tehát csupán a képzelet és a szándék fúziójának következménye. Amíg nincs ez a fúzió addig minden nem létező – a kvantumfizika törvénye szerint – valótlansági állapotban van. vagyis a létezés felé közelít. [A Nem Írott Őshagyomány az Időjátékban].
…Mégis valamiért mindig ugyanazok a dolgok kerülnek elő a várakozó valóságból; végletekig polarizált társadalmak, kirekesztés, fosztogatás, háború – a kollektív igény szerint. A világ dolgai olyanok, amilyennek (sokan) gondoljuk, és mivel azt gondoljuk, hogy olyan, aminek mások (is) gondolják – a Forma olyannak ejti foglyul, amilyennek látni szeretnénk.
Az Univerzumban semmilyen igazság nem létezik. A tudat egyetlen célja a megismerésen keresztüli tapasztalat. A képzelet vezérelte megismerés az amivel létre hozzuk a világokat: az ismeretlen olyanná válik amilyennek meg akarom ismerni. A világegyetem nem létezhetett a megismerés előtt, ma pedig éppen olyan, amilyennek meg akartuk ismerni, éppen olyan törvények uralkodnak benne, amelyek szükségesek létezésének bizonyításához.
Az ismeretlen tehát egy olyan Várakozó Valóság, amelyet egyedül a képzelet képes a megismerés fényébe csalogatni. [A képzelet, a megismerés és a valóság].
A gondolat erre képtelen, mert folyamatosan a következményeket fontolgatja, – bennük él igazán. Elménkben a fókuszt ide-oda rángatja a hétköznapi teendőink, szokásaink, kötelességeink, félelmeink, hangulati állapotaink között.
Ettől a túljáratástól a káoszból való menekülés érdekében – és az idő hiányában – elkezdjük a dolgok következményeit vizsgálni. Még a cselekvésünk előtt a lehetséges következményekre koncentrálunk. A következményekkel való örökös számtant olyan alapvető, szükségszerű készségnek definiálja az elménk, hogy minden ellenkező képletet irracionális őrültségnek ítél. [Az időhiány időképe].
A következmények sodrásának a költők a legnagyobb vesztesei. Minden emberi ítélkezést ragaszkodást, a rémület és gyönyör fényében fürdetnek meg. A költők a szenvedői minden emberi gyarlóságnak. Ha nem lennének költők, az emberi szenvedésnek nem lenne értéke, és a világ belepusztulna a magányba, a kiszolgáltatottságba, a depresszióba és az erőszakba. A költők értik mit jelenthet az emberi létezés szabadsága, de nem tudják elmondani. Mert nem lehet.
Mégis. A remény költői hiszik, hogy az ember változik. A költőt aki csalódásában tehetetlenné válik, a bánat öli meg és nem a betegség, nem az önerőszak. Mindenki más az önmagára mutogatástól akar halhatatlanná válni és szentül meg van győződve az igazáról. Így hát mindenkinek igaza van. Ilyen a háború, mindegy hogy személyes, vagy kollektív, telis-tele van igazsággal.
De bárhogy is fordul a sors kereke a következmények sodrásában, olykor elérkezik az idő amikor néhányan belátják – mindig ott veszítenek, hogy ragaszkodnak ahhoz, amit magukról gondolnak. Egy belső hamis, – ámde valóságos – képnek szolgáltatják ki magukat. A saját magukról alkotott képeik rabszolgái és fegyőrei lesznek egyszerre, mígnem valóságossá válnak a börtön falai.
Az igazi költők tudják, hogy semmi sem változik, mert a gondolat minduntalan visszacsempészi a jogot az ítélkezéshez, ezért nem gondolnak semmire, egy szót sem szólnak, egy betűt sem írnak – a csend bárdjai ők, akik látnak és tudnak. [Rúmi kilencedik posztulátuma].
Hétköznapi világunk észlelése közvetetten a személyiségünk észlelése. Ahogyan a világunkra reagálunk abból a belső képből származik, amilyennek tudat alatt képzeljük magunkat. Minden pillanatban reagálunk, még a legmélyebb depressziónkban is ugyanannak a vezérlésnek a szolgálatában tesszük ezt, amely megköveteli a pozícióharcot a rólunk alkotott kép minőségéért. A valóságunk ennek a programnak a térideje. Csak arra tudunk reagálni, ami a személyiségünket érinti, vagyis amire reagálunk, álljon az bármilyen távol a szándékunktól, az a személyiségünket érinti. Politika, gyerek, iskola, szomszédok, nemzet, háború, szórakozás, kultúra? Ezek mind a személyiségünk pillanatnyi meghatározhatóságának szükséges topikjai. Ugyanis, ezen reakciók hiányában elvesztenénk a tartalmát.
Az emberiség tudatalatti vezérlésének legfőbb hiedelme, hogy ha a személyiség tartalma kiürül, értelmét veszti a létezés.
Ezért foggal körömmel ragaszkodunk egy egyedi személyiségképhez, amit minden esetben a külvilággal hitelesítünk. Ezáltal a világ olyanná válik mint mi magunk, mi magunk meg olyanná leszünk mint a világ. Mivel mindent a személyiségünk érdekében teszünk, semmilyen jóakarat, humanizmus nem tud változtatni a világ helyzetén, – soha nem is tudott – a szembenállás pedig ugyanannyit ér, mint a beletörődés (ugyanaz a valóság, ugyanaz a doboz). Minél nagyobb (el)nyomásnak, igazságtalanságnak, elutasításnak van kitéve a személyiségünk, annál nagyobb figyelem-energiát használunk el a reakcióinkra. Először a közvetlen, majd a beletörődés után a közvetett reakciónkra, ami azt jelenti, hogy úgy viselkedünk, mintha minket már nem érdekelne a dolog. De a sértettség csendes magánya – mint önként vállalt száműzetés, – csak egy szofisztikáltabb fajtája az elnyomásnak. Így lesz az elnyomás tagadásából önelnyomás.
Mindaz, ami az emberben ma történik, a világban holnap meg fog történni, mert a világ, következmény, egy olyan pánikszoba, aminek bejárata van, de nincsen kijárata. [A világ észlelése – a kiterjesztett érzékelés valósága].
Amíg az ember az egyéni és kollektív gondolat-genetikai programozottságának, – a gondolkodási képességének – a foglya, számára a szabadság, egy felfoghatatlan dimenzió marad, hiszen eléréséhez olyan képességekre van szüksége, amivel nem rendelkezik.
Mégis, – e lehetetlennek tűnő feladat ellenére – az ember életének célja nem lehet más, mint szabadságának megteremtése. És valódi, fel nem ismert szándéka is ez, hiszen folyamatosan a kitörési pontokat keresi azokból a helyzetekből, ahol kiszolgáltatottsága túlnő a lehetőségein; a párkapcsolatában, adósságaiban, hazugságainak következményeiben, mások által diktált törvények és szabályok, elvárások által sújtott életében. Ezek mind a tudattalanból irányított gondolat-genetikai szervező erő (mint programozottság) működésének következményei. És ezen a kiszolgáltatott helyzeten az értelmi képessége sem segít. A magas értelmi intelligenciájú embereknél ugyanolyan mértékű a kiszolgáltatottság (csak relatíve kevesebben vannak), mint a rendszer többi szintjein. Az emberi létezés szabadságának foka nem az értelmi és nem is az érzelmi képességének függvénye. Ugyanis mindkét tulajdonság a gondolkodási szokások következménye. A gondolkodási mechanizmus pedig megakadályozza a tiszta érzékelést, csak azt teszi lehetővé, hogy valamin gondolkodjunk, aztán azt minősítsük, megítéljük, következményeket gyártsunk, majd érzelmeket generáljunk belőle. Így irányítanak bennünket az ellenőrizetlen, elszabadult gondolataink az érzelmeinken keresztül. [A tiszta érzékelés és a remény zaklatottsága].
Minden valóság kötőanyaga egy energetikai kvantumhálózat. Ez a hálózat egy puzzle-halmaz, amelyből az emberi entitás mint érzékelő, annyit fog fel, amennyit logikai úton a puzzle darabok látványából az elméje összerakni képes. A káprázat az, hogy megszűnt egyedüli érzékelőként felfogni a hálót, mindent kizárólag a többi (emberi) érzékelőn keresztül fog fel, elemez, racionalizál és a többiekhez hangol. Ez olyan mértékben kiszolgáltatottá, tehetetlenné teszi a valóságában, hogy önmaga kép(!)telenné válik belső önreflexiókra, ezért folyamatosan külső képekre reflektál. Az “értelmes ember” csupán arra képes(!), hogy olyan puzzle-halmot rakjon össze, amin a többiek képei vannak. Más szóval, amit rajta keresztül a többiek látni akarnak. Ebből következik, hogy minden egyes gondolkodni képes ember más képeinek valóságában él; és ezt nevezzük társadalomnak! A Homo Sapiens valójában a mások képzeletében szerkesztett valóságok árvája.
Ennek az árvaságnak a magánya és e magány szomorúsága egy olyan alaphangulata az embernek (a mátrix hangulata), amely akkor hatalmasodik el rajta, amikor szembe kell néznie kiszolgáltatottságával. Hiszen tudat alatt tisztában van azzal, hogy valóság-elemeinek nem ő a “tulajdonosa”, inkább csak egyfajta “élvezője”. Az igazi tragédia, hogy a társadalom ítélete mindig meggyőzi arról, ne próbáljon hősködni, más lenni, máshogy gondolkodni, más utakat választani és ebből következően bármennyire akarja, a valósága felett őrködő értelme nem engedi elhagyni a gondolat-genetikai útvonalat. [Az idők Senkiyelei].
Ebből adódóan azt képzeljük, hogy ha a tudatos ember megismeri a világát és rajta keresztül önmagát, ezzel a tudással olyan világot építhet magának, olyan valóságot, olyan életminőséget teremthet önmaga körül, ahol boldogan, biztonságban, jólétben, megbecsülésben élhet. De ez így lehetetlen, mert azokat a jellemzőket, amelyeken keresztül a valóságunk visszahat ránk (tükröződik), és amelyek miatt a valóságunkon gyökeresen változtatni semmilyen módon nem tudunk – az Idő tartja fogva. Az Idő ismerete nélkül pedig az ember saját valóságának foglya marad, akárhogy bűvészkedik. Ráadásul a folyamatos külső információ-éhség és a vele párhuzamos belső párbeszéd, elzárja az utat a tiszta érzékeléstől. [Az Idő folyói és a tudat végtelen óceánja].
Amikor egy valóságból elfogy a lendület és már nem lehet benne megújulni, felfrissülni, az élet szép lassan elpárolog az időből. Hacsak, el nem jutunk a kijáratig, mert valójában a lejárt szavatosságú valóságok átjárók, és amikor egy világ bezárul – valóságelemei kimerülnek bennünk – átjárót kell nyitnunk az ismeretlenbe. Az élet tálcán kínálja a megoldást, mert az időhullám egy kritikus pontján minden embernél történik valami drámai, aminek összege az elhasznált valóságának kijárata felé mutat. Ez a valódi tudati evolúció bejárata. Itt kezdődik a kaland, az absztrakt elme kalandja, ahol az Idő – mint valóságépítő jelenség – megismerésnek az a célja, hogy lényünk ismeretlen, rejtett képességeit, tulajdonságait és lehetőségeit feltárjuk. E nélkül kénytelenek leszünk visszafordulni az elhasznált valóságunk kopott díszletei közé, hiszen nem lesz ami felfogja, absztrakt elme nélkül pedig nem lesz aki rendszerbe szervezi bennünk az ismeretlen tapasztalatot. [Az Idő és a valóság rétegei az Időjátékban I.].
Az emberi tapasztalatok időhullámainak keletkezése különleges fejlődési folyamat. Gondolati, érzelmi és belső képalkotási impulzusok, szignálok ismétlődések mintáinak összetett hálója.
Kialakulásának körülményei többnyire egy történet szinopszisából visszafejthetők, ám jellegét, irányát tekintve: az Idő felém távolodik. Ez azt jelenti, hogy a képzeletben formálódó történet kezdetének és végének találkozása hozza létre az Időt.
Amikor a gondolatok össze-vissza ugrálnak egy adott problémától, a vágy tárgyáig, a jelen pillanat elemzésétől, a tegnapi történetek következményéig, akkor nem tudunk létrehozni Időt. Minden egyes gondolatforma csak kezdeti energiát kap, de azonnal elnyeli a következő gondolat kezdeti energiája, így az energiák egymás ellen hatnak, egymást oltják ki, az esemény pedig nem tud kibomlani. Ez az állapot, a koncentráció blokkja, tehetetlenné, az ebből következő cselekvés hiányában fásulttá, frusztrálttá és kiszolgáltatottá teszi az egyént, mások agresszív energiáinak. Ilyenkor szó szerint belőle táplálkoznak. Ez az agresszor/áldozat viszony. Abban a pillanatban, amikor az egyén összerendezi gondolatainak fonalát, a képzeletbeli füzér eleje és vége összekapcsolódik. Az elmében a beteljesülés érzésének hatására a sejtmembránok vibrálni kezdenek, érzelmi hő keletkezik a testben és rendelkezésre áll az az energiamennyiség, ami kész beteljesíteni az “Idő(k) szavát”, vagyis elindítani és végigjárni az időhullámot. Ekkor a történet szó szerint “berobban” az ember életébe! [Az Idő genézisei].
A Fény és az Idő egy szétválaszthatatlan egység, amely “megszökött” az Örökkévalóságból – az Abszolút Időből. Ezzel teremti meg a megszámlálhatatlan világokat a Fény, az Idő hullámain keresztül, a tapasztalat számára. A Fény a fenoména, az Idő pedig a jelenség tapasztalata. A Fény és az Idő ugyanaz a hullámfrekvencia. Ahogy a Fény spektrumai különböző színűek, úgy az Idő ugyanazon frekvenciái más más (színezetű) tapasztalati tartalom öntőformái. Ahogy a Fény frekvenciáinak hajszálvékony szeletét érzékeljük végtelen spektrumából, úgy az Idő végtelen természetének is csak elenyésző részét vagyunk képesek megtapasztalni a végtelen tudatból. A Fény és az Idő szétválaszthatatlan kapcsolatát Tudatfénynek hívjuk.
Megszámlálhatatlan “benyomásaiban”, megszámlálhatatlan forma nélküli entitás utazik az Omniverzumon keresztül, az Egyetlen Tudat, – vagyis Önmaga – megismerésének szándékával. Ebből a szándékból, a mozdulatlan kiterjedése által fénylett fel az Álmodóban a Misztikus Utazás a Titokzatos Utazóval. És ezen az utazáson az ember a Tudatfény két aspektusával találkozik, ami azt is jelenti, hogy meghatározott tapasztalati útvonalon halad:
1. Az örökkévalóságban Álmodó megálmodta a Misztikus Utazást és benne a Titokzatos Utazót.
2. Amikor az Út az Álmodó álmában elágazik, a Titokzatos Utazó egyik oldala leszáll a formák világába.
3. A Misztikus Útról megérkezik az anyagba – testet ölt – emberré válik.
4. Az ember felfedezi magában a Valakit, és ez a Valaki belakja a testet, de elfelejti a Senkit.
5. A Senki az Ürességben várja, mert tudja, hogy az emberi faj csupán egy állomása az univerzumokban utazó forma nélküli entitások egy csoportjának, hiszen az anyag sosem lesz valódi otthona a Szellemnek.
6. Ezért a Senki ott maradt a Misztikus Úton, mintegy tanúként őrizve és várva a Valaki visszatérését.
7. De a Valaki az “Emberben” ragadt és nem talál vissza a Misztikus Utazásba.
8. Egyetlen lehetősége megtalálni a Senkit és újra egyesülni a Titokzatos Utazóban.
9. Amikor ez felmerül a Valakiben, a Senki jeleket küld felé.
0. Ezek a jelek a visszatérés időhullámai.
Erről a visszatérésről szól a Senkiyel Időjáték. [Mysterious Traveller].
A Senkiyel Időjáték(©) egy éves tudat-, és elmefejlesztő tanfolyam, az Idő valódi jelentőségének megismerésén keresztül, ahol megtanuljuk a valóságunkat irányítani a belső képalkotó képességünk felélesztésével. E rejtett képességek eléréséhez meg kell ismerkednünk egy a hétköznapi valóságtól és annak racionális értelmezésétől nagy mértékben eltérő látásmóddal. Ez a látásmód a gyakorlatok során mindenkinél egyedi módon megnyilvánuló intelligenciát jelent.
A Senkiyel Időjáték(©) csoportos kurzusok, foglalkozások formájában ajánlott, hiszen a rendszer mélységeinek “megértése”, elsajátítása, komoly feladat (komoly haszonnal). A csoportos kurzusokon az Időjáték kifejtése mellett a Senkiyel készítéseinek gyakorlata (kalligrafikus ecsethasználat), a személyiség maszkjainak elkészítése és igény szerint – hogy a test energetikai rendszerét is támogassuk, a QiGong és a Taiji.
A kurzus végére már mindenki a saját időterén, a saját rendszerén tér-, és időentitásaival dolgozik.
