Ha elkötelezett vagyok a megismerés irányába, nem mérlegelhetem, hogy valami ami bennem megjelenik értelmes vagy értelmetlen. Vagyis, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az elmém minősítse és a saját gondolkodási mechanizmusát kényszerítse rá. Ha mégis megtenné, akkor elfogadom, hogy ragaszkodik a képeihez, de a vonzalom a Létező Ismeretlen felé megállíthatatlan kíváncsisággal kéri a magáét bennem, és ez erősebb mint a tiltakozó elme racionális érvei. Végül is az elme készen kapja az információit a tudatalattiból – egy sötétkamrából irányítja a valóságot: vakon. A Szellem ezzel szemben lát. Amit csak akar – minősítés nélkül. Ennek a látásnak a következménye és egyben első számú törvénye, hogy a valóság azzá válik aminek meg akarom ismerni. Gondolj csak bele, az életed már most is ennek a következménye, csak éppen Te és én és mindannyian, azok a megismerők vagyunk akiknek újszülött korától kezdve meghatározták azt, hogy mit és hogyan ismerjen meg és ebből milyen következtetéseket vonjon le; aztán egy napon Bolyai János kikukázta Eukleidész 2000 éves elméletét (elveti a párhuzamosok euklidészi axiómáját, és kidolgozza az abszolút geometriát. Az általa megalapozott elméletre épül később a fizika általános relativitáselmélete) hogy a tudományt alapvetően felforgató appendixét negyven évig a tudós értelmiség bottal se piszkálja. Talán nem tűnt racionálisnak. Meggyőződésem, hogy a számunkra érzékelhető közös világ már ebben a folyamatos kipusztulás előtti állapotban sem létezhetne, ha az idő egy-egy adott pontján néhány őrült géniusz ne rántaná le időnként a trónjáról a racionális gondolkodás, az értelem kőszobrait. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az emberi faj életének minősége, a saját gondolatainak következménye, akkor ahhoz, hogy a körülményeink, a világunk megváltozzon, vagy a gondolatainkat változtatjuk meg szinte mindenről – vagy a rögzült világképünket fenntartó gondolatainkat szüntetjük meg. Ez az emberiség jelenlegi tudatállapotában szinte lehetetlen. Senki sem feltételezi azt magáról, hogy nem jól gondolkodik. Másról persze már annál inkább. 

A kollektív tudat az ítélkezésben, a szelektálásban, a minősítésben állandóan önmagát igazoló szellemtelen massza, amelynek mozdulatlan tehetetlensége nagyobb annál mintsem bármilyen változást is eszközölhetne az önhittsége mámorában. Az emberiség egyszerűen túlértékeli jelenlegi gondolkodási képességeiből adódó lehetőségeit, és méltatlanul alulértékeli – vagy inkább egyáltalán nem ismeri – a gondolatokon túli tartományokból származó erőforrásait, képességeit. Megszállottan kergeti a sötét anyagot abban a hitben, hogy a gondolkodásának, logikai képességének fejlesztésével meglelheti azt. Minden tudományos szubkultúra azt hiszi, hogy valamit tud, és ebben az önteltségben kezd veszni látszani a jövő. Azonban Neked és nekem lehetőségünk van egy másik valóságot választani. De ez nem egy kész valóság, ezt a nulláról kell felépíteni és nem akármilyen körülmények között, hanem erős ellenszélben, a racionális elme folyamatos ítélkezése mellett. A valóság tőlünk nem független. Bármennyire is szeretnénk azt hinni. Minden esemény ami velünk, körülöttünk történik bennünk kezdődik és nálunk is ér véget. Ha megértjük, hogy minden egyes valóság ezen az axiómán nyugszik, könnyen beláthatjuk, hogy a gondolatok mögötti képzelet egy mágikus varázsbirodalom, de bármilyen meseszerűen is hangzik, ide bejutni nagyon kemény munka és bárhogy is alakuljon, ezen az úton megszerzett tapasztalat olyan hatalmat ad amire a racionális elme soha nem lesz képes. Mert a racionális elmének számít a győzelem. A győzelem pedig az, hogy ne változzon semmi.