Az ókori tudósok szerint minden élőlény életcéljának absztraktuma a fennmaradás. Ez a kollektív tudati rémkép a mai napig az emberi létezés irányító forgatókönyve. Az élőlény is a tudat megnyilvánulásának egy formája. A tudat önmaga megismerésének szándékával nyilvánítja meg a végtelen számú lehetőségek világát, köztük az emberét is. Az élőlények és köztük az ember életcélja sem más mint a tudat szándéka: meghaladni azt amit önmagáról tud, ahogyan önmagát ismerni véli. Ha az ember véglegesen embernek képzeli magát, a fennmaradás lesz életének célja. A fennmaradást – az embert mint végcélt – azonban a tudat nem teszi lehetővé, mert a tudat lélegzik, a tudat maga a lélegzet: kitágul és összehúzódik; folyamatos tágulás nélkül összeomlana az összehúzódásban. Az ember folyamatosan olyan kollektív és egyéni élethelyzeteket hoz létre, amelyben a fennmaradásáért kell küzdenie. Szolgasors, szellemi, mentális, testi éhínség, kiszolgáltatottság, cselszövés, erőszak, háborúk. Összehúzódás. Évezredek óta. Az emberi élet mára a fennmaradásért való küzdelemről szól ahelyett, hogy önnön tudatának ismeretlen világait kutatná: kitágulna az emberi létezés börtönszerű valóságából. És ehhez nem kellene mást tennie csak lélegezni. Lélegezni, pont úgy ahogy az univerzum tágul és összehúzódik, mert így lélegzik a tudat. Belélegzi az embert a világával együtt, hogy kilélegezve üressé váljon a tágulásra, az ismeretlenre, a megismerésre, a lehetetlenre és az elképzelhetetlenre. És amikor elképzeli az elképzelhetetlent. már nem tud róla beszélni és így nem kell róla gondolkodnia többé, ezáltal nem hoz létre következményeket – azzá válik amit tud anélkül, hogy tudná mi az. Ezzel szemben az ember – mint a tudat egy darabkája – tudni akarja mit tud. A pillanatban mikor tudatára ébredne, elkezd gondolkodni – és ezzel összeomlik az ismeretlen megismerésének lehetősége, hiszen csak arról tud gondolkodni amit már úgyis tud.
Az ember ottfelejti magát egy gondolatban és ezt úgy hívja hogy élet,
Gondolatvágányok ezrein síklatja vágyait és nem sejti, így halhatatlan önmaga ér véget,
Az összehúzódás az amit elképzelhetett, – lusta gondolatképeinek raktára, –
A tágulás benne elképzelhetetlen képzelet – meg se próbálja.
A tudat trükkje a kifújás, hogy az üresség táguljon a nyúlra
Az ember trükkje, hogy ugyanazt gondolja és lélegzi be újra
Nincs tudat és nincs élőlény, ember, szó, érzés külön,
csak a gondolat kezdi ki, ragadja negédesen szájon, fülön
A tudat csak lélegzet, pont úgy, ahogy az ember valaha gondolat nélkül lélegzett
Aztán egy gondolata támadt, és azóta – motyogott magában a tudat
– én akkor ki nem nyithatom a számat?
