A problémák megoldása az emberi létezés szabadságának megértésében rejlik. Létezésünk minősége nem a problémáinkkal folytatott küzdelmünk eredményességén múlik. Aki harcot vív a problémáival, aki le akarja győzni őket, nem értette meg jelentőségüket. A problémák valódi gyógyszerek, melyek a személyes életerőnk visszanyerésének lehetőségét hordozzák. Minden probléma valódi, egyetlen és közös oka az emberi létezés szabadságának hiánya. Minden egzisztenciális, mentális, testi, kapcsolati, anyagi, pozícióbeli problémánk a bennük lévő kiszolgáltatottságunk következménye. Ám a létezés szabadsága nehezen értelmezhető ott, ahol az ember azért küzd a problémáival, hogy megszabaduljon tőlük. Amíg a következményektől akarunk szabadulni, életünk egy véget nem érő menekülés lesz.
Az emberi létezés szabadságának megismerése egy tudati evolúciós folyamat, az egyéni öntudat fejlődési folyamata, amely lényünk rejtett mélységeiből érkező ösztönös vágy létezésünk titkainak feltárására. A Belső Kijárat keresésére – szabadsága elnyerésére – a megalkuvást nem ismerő tudásvágy hajtja a felfedezőt, ami személyiségének levetésével, elengedésével veszi kezdetét. Mert elérkezik az idő amikor be kell látnunk, – mindig ott veszítünk, hogy ragaszkodunk ahhoz, akik vagyunk. Egy belső hamis – ámde valóságos – képnek szolgáltatjuk ki magunkat. A saját magunkról alkotott képeink rabszolgái és fegyőrei vagyunk egyszerre. Aztán eljön az idő, amikor a kör bezárul, valóságosak lesznek a börtön láthatatlan falai, és feltör a szabadulás iránti vágy, hogy megleljük a Belső Kijáratot: a Szabadsághoz vezető út bejáratát.
A tudati fejlődés a valóságra kondicionált elmével megközelíthetetlen. Hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy folyamatosan ugyanazokat a köröket futjuk problémáinkkal és azok változataival. A tudati fejlődés az emberi létezés rejtett lehetőségeinek kiaknázását jelenti. Életünk egymást követő korszakainak aktuális, uralkodó gondolatai határozzák meg az énképünket. Szeretjük azt gondolni, hogy a korral egyre bölcsebbé válunk, pedig csak más gondolatok uralkodnak rajtunk, melyek talán ésszerűbbek, értelmesebbek, logikusabbak, mint az előzőek voltak. Észre sem vesszük, ahogy gondolataink láncra vernek minket.
Mert mi is pontosan a valóságunk?
Viszonyulásunk mások elképzeléseihez, szabályaihoz. Így van ez a kapcsolatainkban, a társadalmi elvárásokkal, lehetőségeink korlátaival, melyeket ránk kényszerít a világ, sok-sok szabállyal, melyekkel nem is értünk egyet. Mégis alárendeljük magunkat nekik – mások szándékainak megfelelően a közösség érdekében.
Életünk minőségét a kiszolgáltatottságunk mértéke határozza meg. A valóságunkkal, világunkkal szembeni kiszolgáltatottságunk pedig teljes mértékben az elménkben jön létre, – a gondolkodási mechanizmusunk az, amely kiszolgáltatottá tesz minket a világban.
Lényünk legmélyebb rejtekében pontos tudásunk van arról, hogy a valóságunkat gondolatainkon keresztül a gondolkodási mechanizmusunk hozza létre, amely a genetikai befolyás utasításait követi. (A pszichedelikus szerek ezt a mechanizmust törik meg – rövid időre).
A pszichedelikus szerek használata e belső tudásunk által keltett igény arra, hogy kiszolgáltatottságunkat megszüntessük. A hétköznapi, kondicionált elménknek e szereken kívül nincs más válasza a problémákra.
Ez sebezhetővé, kiszolgáltatottá teszi. Az, ahogyan gondolkodik, meghatározza életének minőségét és sorsának irányát is. Kiszolgáltatottsága beszűkíti látásmódját és ezáltal egyedül a túlélésére koncentrál. Elvek, szabályok, hiedelmek keretezik mindennapjait, melyek szorításában folyamatosan menekülési terveket kell kidolgozni ahhoz, hogy a megfelelő szintű életet tudja élni.
Az emberi létezés szabadságához vezető úton hálózatok sokaságán kell átverekednie magát az embernek. Az alaphálózat a függő viszonyok hálózata, amelynek domináns uralkodója a pénz. A függő viszonyok hálózatának fenntartója pedig a kiszolgáltatottság. A kiszolgáltatottság globális munkatáborrá szervezte a földi életet. Az egészséges mentális ökoszisztéma összeomlott. És ennek látható nyomai vannak az időben. Ma, minden egyes ember azzal a láthatatlan tervvel születik a világra, hogy miután előnevelték – felkészítették az elméjét a rendszerhez való hűségre – a munkatáborban kell leélnie az életét. Totálisan kiszolgáltatva az azt üzemeltető rendszernek. És ez olyan természetes, magától értetődő az ember számára, hogy minden más nézőpont beláthatatlan távolságra került, ahonnan a valódi helyzetét felismerhetné.
Amikor egy faj egyedei veszélyeztetett környezetben élnek, minimálisra csökkentik az utódnemzést éppen azért, hogy a természethez kötődő kapcsolatukban mindkét fél fennmaradhasson. Hiszen a túlszaporodás felélné azt a kevés lehetőséget is, amely a faj és a közege túlélését jelenthetné. Ezzel szemben, amikor bőség jellemzi a környezetet, a faj elkezd szaporodni, hiszen “van miből” többek számára is, és ilyenkor a környezet egyensúlyának is szüksége van a megnövekedett létszámú fajra.
Az emberi fajnál ez másként van. Az emberi faj úgy reagál a nyomorra, hogy elkezd reprodukálni. Miért? Mert egyetlen túlélési lehetősége van: a munka! A munkáért járó fizetség biztosíthatja a túlélését és ezért munkaerőt kell “termelnie”. Ezzel fel is borult a közeg egyensúlya, mert a túlszaporodás feléli a környezetét. A népesség túlszaporodását az olcsó, lehetőleg ingyen munkaerő igénye hozza létre a kollektív tudattalanban. A rendkívül alacsony életszínvonal szabályos “embergyárakat” hoz létre a nyomor szintjén, mindent elpusztítva önmaga környezetében. Az emberi faj másik oldalán, a bőség mámorában pedig a reprodukció olyan alacsony szintű, hogy kizárólag a tovább öröklés, a cím, a vagyon, a klán fenntartása, a kényelem az elsőbbrendű cél a fajéval szemben. A környezetszennyezés, a klímaváltozás mind-mind az emberi létezés szabadságának hiányából származó következmények, amelyek az emberi faj méltatlanul alacsony tudatszinten létrejött globális munkatábor-kényszer hatásai. És ezen a tudatszinten osztozunk mindnyájan, akik elhisszük azt, hogy ez a dolgok rendje, vagy az emberi létezés sajátja. Mára joviális közhellyé vált, hogy “az ember ez egyetlen élőlény a Föld bolygón akinek fizetni kell azért, hogy itt élhessen”. Miközben e tény az emberi létezés szabadságának legnagyobb kudarca.
Miért? Mert mindenki valaki vagy valami mástól függ, valakinek, valakiknek vagy valaminek ki van szolgáltatva. Munka-rabszolga. És még fizet is érte, hogy az lehessen. Mindegy, hogy a kassza melyik oldalán áll. A kettő feltételezi egymást, még ha más is az életminőségük, a szabadságuk sehol. Csak a cella mérete és berendezése más. Mennyire abszurd, hogy csak nagyobb cellára vágyunk egész életünkben.
Be kell látnunk, hogy a gondolataink foglyai vagyunk. Ráadásul ezeknek a gondolatoknak a többsége nem is a miénk.
Minden élőlény hagy maga után genetikai információt a környezetében. Az embernél ez közvetetten a gondolat, amely egy idő után a kollektív tudatmező részévé válik. Így aztán a harmadik generációtól már a kollektív emlékezetbe beépül a rögzült kép, amit egyszerűen nem lehet megkérdőjelezni. Mások által készített dogmákat mormolunk folyamatosan magunknak.
Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az emberi faj életének minősége a saját gondolatainak következménye, akkor ahhoz, hogy a körülményeink, a világunk megváltozzon, a gondolatainkat és a gondolkodásunkat – mint mechanizmust – kellene megváltoztatnunk. Ez az emberiség jelenlegi tudatállapotában szinte lehetetlen. Senki sem feltételezi azt magáról, hogy nem jól gondolkodik. Másról persze már könnyebben.
A kollektív tudat az ítélkezésben, a szelektálásban, a minősítésben állandóan önmagát igazoló és önmagával azonnal egyet is értő szellemtelen massza, amelynek mozdulatlan tehetetlensége nagyobb annál, mintsem bármilyen változást is eszközölhetne az önhittség mámorában. Az emberiség egyszerűen túlértékeli jelenlegi gondolkodási képességeiből adódó lehetőségeit, és méltatlanul alulértékeli – vagy inkább egyáltalán nem ismeri – a gondolatokon túli tartományokból származó erőforrásait, képességeit. Végtelen filozófiai vitákba keveredik önmagával, megszállottan kergeti a sötét anyagot abban a hitben, hogy a gondolkodásának, logikai képességének fejlesztésével meglelheti azt. Minden tudományos szubkultúra azt hiszi, hogy valamit tud, és ebben az önteltségben kezd veszni látszani a jövő.
Hatalom, politika, munkatábor. Az ősi kasztrendszer. A piramis három szintje. Ezek a rendszer egymást feltételező elemei. Az ember azt hiszi, hogy e három lehetőség közül választhat. Egyszerűen nem tud róla, hogy van más választása. Az alacsonyabb kasztból való kilépésnek egyedül a tanulás, az egyre magasabb képzettség megszerzése lehet az útja. Csakhogy az oktatás is a rendszer része és mint rendszer-elem a piramis három szintjének valamelyikére készít fel. Az ész, az értelem, a belátás képessége, a racionalitás, mint társadalom-szervező képességek megfosztják az egyént a valódi önreflexiótól, helyette elméjét a kollektív akaratra irányítják.
Létezésének szabadsága felé tartó ember nem lehet olyan közösség része, ahol fejet kell hajtania a kollektív akarat előtt a sajátjával szemben. Mert azt mondjuk rá, hogy individualista és antiszociális. Valójában a szabályozott közösség az anarchiától való félelmében nem kiváncsi a szabadságképére. “Mi lenne a világgal fiam, ha mindenki így gondolkodna”! – e szülői intelmekkel készítjük fel utódainkat a tábori életre.
Még a legmagasabban képzett emberek, tudósok túlnyomó része is alig éri el a harmadik tudatszintet, miközben több nyelvet beszél, több diplomával, tudományos fokozattal rendelkező, magasrangú, elismert, vagyonos ember. A tudatszint nem az intelligencia-hányados, az ember értelmi képességének mutatója. A tudatszintek az emberi létezés szabadságának a fokmérői. És bár mindenki a szabadság reményével fut neki a saját (és mások) életének, – ki pénzzel, ki fegyverrel, ki munkával – végül mindenkit valaki vagy valami a markában tart.
