Az ember első természete a mindennapi élet dolgaiban van jelen. Második természete a gondolatmentes létezés. Ez a Nii. A Nii, a gondolkodás következményeinek hatásától mentes elmeállapot. A Mindenség által keltett létezés szellemi szubsztanciája. Ami a Nii az önmagát megismerni vágyó embernek, az a sötét anyag a fizikusoknak.
A Nii, az a vanás. Jelenlétét szinte mindegyik vallás említi, ki félve, ki bátran, általában a pogány vallások bátrabban, hiszen ők az első természettel is más viszonyban vannak mint a “konkurencia”.
A Nii-nek valójában nincs neve. Nevük csak a formák világában megjelenő dolgoknak van. Azért, hogy gondolkodni és beszélni tudjunk róluk – így rögzítjük a kollektív valóságba – ez lesz a konszenzus – és így mindenki ugyanannak láthatja. A Nii, nincs jelen a formák világában, miközben a Mindenség kötőanyaga. Bizonyítása lehetetlen a gondolkodáson keresztül. Nem lehet gondolatokkal formába önteni, egyszerűen azért, mert a Nii, az összes forma is. Minden megjelenése önmaga cáfolata lenne. A Nii mégis folyamatosan jelen van a kitágult érzékelés tapasztalatában és az absztrakt elme belső képalkotási folyamataiban. Ha érzetként jelenik meg, az emberi test tetőtől talpig borsózik jelenlétében, olyan könnyűvé válik, hogy nem áll ellen a gravitációnak sem. (Az elme azonnal kapcsol és ekkor az ember gondolkodni kezd, ezzel elejét is veszi a kibontakozó (természetfeletti) tapasztalatnak – összeomlik a kapcsolat). A Nii néha, múló pillanatlények sejtelmét ölti. Olyan többrétegű jelentéstartalommal bíró vízióképekben, amelyek a születésük pillanatában alakulnak vissza semmivé. Ezek a Nii szignáljai. Jelek, ahogy a Nii beborítja a Mindenséget, átszövi a Végtelent és várakozik.
Nem tesz semmit.
Csak vár.
De hogyan lesz a Semmiből Valami, ha az egyre csak várakozik? Hiszen a Mindenség valamikkel van tele!
Minden megismerhető ami van, de semmisem, ami nincs – hiszen nincs benne a valami. Ezért a Semmi megismerésének kulcsa az, hogy olyanná válik, amilyennek meg akarom ismerni. Ez a Nii misztériuma. Ebből az következik, hogy a képzelet birodalma a valódi teremtés otthona. Amiből meg az, hogy az emberiségnek nincs valami nagy fantáziája. És ez azért van, mert ezt a fogyatékosságát a gondolataival helyettesíti. Hiszen, hogy a párhuzamot megértsük, a világok teremtésének lényege a várakozásban van. Ezt a várakozást pingeli a képzelet, ami egy gondolatmentes belső képalkotási folyamat. (És nem a képzelgés, ami egy meghatározott gondolati tartalomban keres új összefüggéseket). A várakozás tehát az emberi elmére lefordítva: a gondolatmentes állapotot jelenti. Ugyanis ebben az állapotban szabadulhat fel az intuíció, mint az ismeretlen megismerésének eszköze. Ebben az állapotban találkozik a Titokzatos Utazó és a Nii, e kapcsolódáson keresztül informálja a Titokzatos Utazó (a Senki) az embert, mint valakit. Ezt hívjuk intuíciónak. Egyes szubkultúrákban látomásnak.
Csak olyan világot tudunk létrehozni, amilyet a gondolataink lehetővé tesznek számunkra. Amit nem ismerünk, számunkra nem létezik, így nem lehet a valóságunk része. Az önmagában utazó cserkész, tudatában van a Létező Ismeretlennek, az őt körülvevő megfejthetetlen misztériumnak és tudatában van annak, hogy ez az egyetlen kijárat a hiedelmek és eszmék közé zárt emberi formából. Ezért kötelessége, hogy megfejtse azt, elfoglalja a helyét a misztériumok között és magát is annak tekintse. Következésképpen az önmagában utazó cserkész számára a létezés misztériuma, soha véget nem érő misztikus utazás. Ezért mindenáron meg kell próbálnia megfejteni ezt a misztériumot, de anélkül, hogy reménye lenne a sikerre. Vagyis, nem lehetnek elvárásai és az eredményt, bármi is legyen az, el kell tudni fogadnia. Az önmagában utazó cserkész számára a valódi zsákmány belül van, a világ problémája nem rá tartozik.
Zsákmánya pedig az a tudás, amely képessé teszi a valódi fejlődésre, Nem a győzelem a célja, az csak a racionális elmének számít: hogy úgy legyen más, hogy ne változzon semmi. A racionális elme ebből építi a valóságát. Ez az ember első természete.
„Az íjász minden tudása birtokában, könnyedén célba talál, ha a semmiért versenyez. Ha díja rézcsat, ideges és reszketni kezd. Ha díja arany, úgy bandzsít, hogy majd megvakul – elveszti eszét! Képessége nem romlik, de a díj megzavarja. Már számít neki. Többet gondol a nyerésre, mint a lövésre, és a győzelem akarása megfosztja erejétől.” Csuang Ce
A Nii természete és a várakozásban változó architektúrája a megismerés és a létezés minden vetületére nyitott. Ez az ember második természetének, a gondolkodás, az elmekorlátok nélküli megismerés felfedezésének területe. Amit itt alkot az ember, az már a magasabb rendű valóságok bejáratához repíti. De ehhez szüksége van olyan jártasságok kifejlesztésére, amik képessé teszik elméjét a megismerés ezen útvesztőire lépni, ahol nem válik bizonytalanná elméjének idült racionalizmusa mellett.
A második természet aktiválása, az érzékelés szintjeit megváltoztatja és felébreszti a Nii-t. Ennek jelentését egy hétköznapi hasonlaton keresztül érthetjük meg:
Ha váratlanul besétálunk egy erdőbe, azonnal három dolgot érzékelünk: az avar illatát, a fény intenzitását, és a hűs közeget. Ahogy egyre beljebb hatolunk közelebb jönnek a fák, mélysége lesz a térnek, felerősödik a csend, óvatosabbak lesznek a lépteink és határozottan érezzük, hogy az erdő figyel minket. Ha többször jártál erdőben tapasztalhatod, hogy van egy határ, amit ha átlépsz, már nem vendég vagy, hanem utazó. Egy idő után valami nyomasztóvá válik: az erdő fürkészi az utazót. Amikor ezt először megérzed megállsz, mert szinte hallod, hogy figyel. Nem érzed barátságosnak. Ez az aggasztó figyelem nehéz sűrű masszává válik és úgy érzed mintha nem kívánná a jelenlétedet. Mintha arra várna, ösztönözne, hogy félni kezdj. Mert ha félni kezdesz, futásnak eredsz, menekülésbe fogsz. De, ha nem kezdesz félni, hanem te is figyelsz – megfigyeled, hogy figyelnek, akkor kapcsolatot teremthetsz. Amikor a kapcsolatot elfogadta, mindig küld valamit az erdő és onnantól biztonságban vagy. És ami még fontosabb, tudod merre menj.
A fenti példában a megváltozott figyelem hozza működésbe a második természetet. Az felébreszti a Nii-t, felszabadul az intuíció – és azonnal tudod merre menj.
Az ember első természete a hétköznapi valóságának teremtője és fenntartója, a mindennapi élet dolgainak irányítója. Az ember első természetében nem is sejti, hogy a világ, gondolkodása következményeinek valósága. Mivel – quasi – semmilyen hatása nincs rá, az első természet ragaszkodik ahhoz, hogy ő és a világ, két különböző dolog. Az első természet mindig a mások világának kiszolgáltatottja marad, mivel szemben áll azzal. Ebben a tehetetlenségében, frusztrált és dühös, és harcba száll az emberi értetlenséggel, az önzéssel, az igazságtalansággal, az eszetlenséggel – a saját nagyszerű igazságáért.
Az első természet sohasem magányos harcos, de főleg proletár természet: egyedül semmit sem érünk, egységben az erő.
Az első természet azok társaságát keresi, akik ugyanazt mantrázzák. Mi értelmesek, akik pontosan látjuk, hogy lehetne jobb hely a világ, fogjunk össze és gondolkodjunk ugyanúgy, hogy megváltoztassuk azt.
Az első természet meggyőzhetetlen arról, hogy ő és valósága egy és ugyanaz. Olyan szinten ragaszkodik világképéhez, hogy mindenáron kész megvédeni azt. Bár elítéli, azért háborúból sosem elég, ha rendet akar tenni a világban.
Az első természet számára a tudati evolúció nem létezik. Azt gondolja, hogy minden lehetséges emberi fejlődés a tudomány kezében van, ezért amit a tudomány nem igazol vissza, az elmebaj. Az egyes ember nem tapasztalhat semmi rendkívülit. Ha mégis, akkor zárt osztályon a helye. Ellenben a tudomány, saját, külön bejáratú tapasztalatain keresztül biztosítja majd a fejlődést.
Az első természet paradox módon le akarja győzni a Természetet. Minden eszme aktivistái, épp azt teszik tönkre, azt pusztítják el, aminek a fennmaradásáért küzdenek.
Ez nonszensz!
Az lenne?
A racionális elme bármit elemez, meg kell feleltetnie egy kollektív szabályrendszernek, igazodnia kell a többség – vagy a kisebbségi többség – véleményéhez a saját tapasztalataival szemben, miközben meg van győződve arról, hogy természetesen ez az ő saját bejáratú, egyéni véleménye és látásmódja.
Az ember első természete, a racionális elme azonban nagyon ravasz. Azt mondja, akkor majd én okosabb leszek, és létrehozok egy sokkal emberibb valóságot, egy egészségesebbet, biztonságosabbat, élhetőbbet.
…És a harc egy másik küzdőtéren folytatódva – kezdődik elölről.
Így, vagy úgy, az első természet harcban áll a világával és jobb híján világgá megy, mert azt hiszi, hogy a probléma a többiek személyes valóságával van. Az ember és valóságának kibékíthetetlen ellentéte pusztítja el az emberi kapcsolatokat és hozza létre még a klímaválságot is. Mert kizárólag kollektív gondolatmintái által uralt, racionális gondolkodási képességével akar rendet tenni a világban, miközben folyamatosan tőrbe csalja magát, csalhatatlan eszének rendíthetetlen eszméivel.
Az ember első természetében a világ nem változik és soha nem is fog, mert nem tartozik hozzá. És ami nem tartozik hozzá, azon nem tud változtatni, hiába is akar.
A Nii a mindenség kötőanyaga. Az első és a második természet is belőle nyer engedélyt valósága kibontakoztatására. Az ember második természete azonban tudja, hogy a világ olyanná válik amilyennek meg akarom ismerni. Ezt tagadja a racionális elménk, mert azt hiszi, hogy a világ megismerhető, és leírható. De azt csak a második természet tudja megtapasztalni, hogy a megismerés újabb rejtélyeket tár fel, és ennek felismerésével az addigi tapasztalat elveszti szabályszerűségét, hiszen az ismeretlen végtelen szabályszerűséggel rendelkezik, – éppen annak érdekében, hogy olyanná váljon, amilyennek meg akarjuk ismerni – melyek kizárólag addig érvényesek, ameddig a megismerés kapuját átlépi.
És amíg a második természet a Mindenséget keresi, a Mindenség a kereső képzeletében azt képzeli, hogy ő a kereső. Amíg a cserkész a nyomok gazdáját keresi, ő maga a nyomok gazdája, aki a keresés közben hozza létre a nyomokat, amiken keresztül a nyomok gazdáját keresi. Ezért a Mindenség megismerhetetlen és mindig egy felfoghatatlan misztérium marad.
De a második természet ezt tudja. Számára éppen ebből fakad az emberi létezés szabadsága, míg az első természet épp ennek hiányában marad valóságának foglya.
Az ember második természete az absztrakt elme jelenlétét feltételezi. Az absztrakt elmének szinte semmi köze sincs, sem a kondicionált gondolkodási mechanizmushoz, sem az ebből fakadó valósághoz. Az Időjáték az absztrakt elme ezen tulajdonságának felhasználásával közelít a második természethez, de sosem az adott képi információ tartalma, hanem a Nii jelenlétének érzékelése a valódi tapasztalat, az önmagában utazó cserkész számára.
A Senkiyel Időjáték kurzusain megtanuljuk felfedni valóságunkhoz való ragaszkodásunk okait, megtapasztalni, hogy ember és valósága, út és utazó egy és ugyanaz és csak addig vagyunk bizonytalanságban, addig érezzük magunkat veszélyben, amíg elutasítjuk második természetünket.
Az ember első természetén az elsődleges figyelme uralkodik, ezért lehet egész népeket, társadalmakat korrupt, önsorsrontó eszmék alá terelni. Aki itt a figyelmet uralja, azé a hatalom – a többiek felett.
A második természet uralkodója ezzel szemben az Idő, és ennek szolgálója a második figyelem. Itt a hatalom birtokosa az, aki az Időt birtokolja – ez a hatalma önmaga felett. Az önmagában utazó cserkésznek ez a célja; az önmaga felett szerzett hatalom, ami valósága feletti hatalma is egyben.
Az Idő használata mindenre “fényt” derít (az Idő és a F:ÉN:Y DNS). Megmutatja, hogy az első természete, hogyan zárja be az embert saját (élet)idejének tapasztalati valóságába, milyen természetfeletti értelem ismételteti vele, hogy újra és újra szembesüljön korlátaival, amiből szinte semmit sem lát, de ha látja sem kérdőjelezi meg, hiszen azok valóságának alappillérei. Megszámlálhatatlan valóság közül az első természetének – a többség számára szinte élhetetlen – valóságát, a kollektív valóságot fogadja el lehetségesnek, vagy nem fogadja el – és ezzel igazolja.
Az Idő nyitott struktúra, a megismerés tapasztalati valóságának kohéziója. Az Időjáték pedig a második természetét felderítő, önmagában utazó cserkész játszótere, ahol az illúzió egy másik tapasztalat valósága, ami az emberi létezés szabadsága felé tart.
A Senkiyel Időjáték(©) egy éves tudat-, és elmefejlesztő tanfolyam, az Idő valódi jelentőségének megismerésén keresztül, ahol megtanuljuk a valóságunkat irányítani a belső képalkotó képességünk felélesztésével. E rejtett képességek eléréséhez meg kell ismerkednünk egy a hétköznapi valóságtól és annak racionális értelmezésétől nagy mértékben eltérő látásmóddal. Ez a látásmód a gyakorlatok során mindenkinél egyedi módon megnyilvánuló intelligenciát jelent.
A Senkiyel Időjáték(©) csoportos kurzusok, foglalkozások formájában ajánlott, hiszen a rendszer mélységeinek “megértése”, elsajátítása, komoly feladat (komoly haszonnal). A csoportos kurzusokon az Időjáték kifejtése mellett a Senkiyel készítéseinek gyakorlata (kalligrafikus ecsethasználat), a személyiség maszkjainak elkészítése és igény szerint – hogy a test energetikai rendszerét is támogassuk, a QiGong és a Taiji.
A kurzus végére már mindenki a saját időterén, a saját rendszerén tér-, és időentitásaival dolgozik.
