T akkor jelenik meg, amikor „bajban van”, vészhelyzetben. Ilyenkor nyomasztott, szomorú, rá van írva, hogy „mindjárt végem van”, ezt nem bírom tovább, de fogalmam sincs, merre, hogyan tovább. A megjelenése segítségkérés, de nem tud róla. Ilyenkor megkérdezem, akarja-e látni mélyebben, mi történik. Mindig igennel válaszol, de enyhe zavarral, mint aki nem gondolja túl komolyan.
Egyik része igent mond, a másik része nem-et. Végül az igen erősebb, mire ideér.
Ez a kettősség-érzet végig jelen van.
Amikor az igen válasza azt is megkívánja, hogy az idejét szabaddá tegye és rászánja a „figyelemre” (itt maradjon), akkor „komolyra vált a zavar-effektus”. Magyarázkodás, kifogások, idegesség, szorongás keletkezik: az elme lázasan menekülési utat keres, miért nem tud maradni.
Ez a reakció általános. Amikor előttünk áll a LEHETŐSÉG, amit kértünk, akkor sokszor meghátrálunk az utolsó pillanatban. Vissza a biztos szenvedésbe. Az legalább biztos.
A lehetőség változást hozhat, és az elménk fél a valódi változástól. Nem érdekelt benne, hogy bármi napvilágra kerüljön, kimozduljon. Hozzászoktunk a félhomályos működéshez – bár nem tudunk róla. Pedig legbelül tudjuk, hogy nagyon is eljött a változás ideje, és ahhoz lépnünk kell.
Ez okozza bennünk ilyenkor a kettősséget.
Mi oldja fel ezt?
A döntés. Világos döntést kell hoznom: maradok, vagy megyek? Belevágok, vagy lemondok róla? Jelentkezem, vagy megint meggyőzöm magam, miért „nem érek rá most”.
A döntésem pontosan mutatni fogja, megértem-e arra, hogy bekövetkezzen a változás.
Sokan ilyenkor magyarázkodni kezdenek: én nagyon szeretnék menni, DE „nincs pénzem, nincs időm, anyámhoz kell mennem, vendégek jönnek, nincs vonatom, fáj a lábam…stb. Az elménk megnyugtató technikája, hogy megvigasztaljon bennünket, amikor épp „kihagyunk egy lehetőséget”. Ezt meg kell indokolnia, hogy megnyugodjunk. „Majd legközelebb”-mondjuk magunknak. Pedig nincs legközelebb, mert minden lehetőség MOST van. A jövőben nincs, ott a „SOHA” van. A következő már nem ugyanaz, nem ugyanúgy. Az egy másik lehetőség lesz.
Van, aki ezt a hárítást olyan tökélyre viszi, hogy egy életen át vár az „igazira”, az igazi nagy lehetőségre (társra, pénzre, szellemi élményre…stb), miközben végig ott van a lehetőség az orra előtt, csak igent kellene mondani rá, meghozni az első döntést.
Hozzászoktunk a tagadáshoz, és ez is az ön-megtagadás egy formája, amikor nem élünk a lehetőségekkel.