Az „érett személyiségről”
Amikor a személyiség “megérik”, akkor szétesik, felbomlik…és megjelenik helyette az Önvaló. Az Önvaló önvezérelt, szuverén lény, aki mellérendelő viszonyban működik és egyensúlyban van a környezetével. A szivárvány minden színe az övé. Mint bábból a pillangó. Az Önvaló véget vet a személyiség “izmusainak”, rendszereinek, mert maga a személyiség (egó) ér véget . Addig a személyiség próbálja javítgatni a rendszereit, a kereteit, hogy fenn tudjon maradni, kicsit átfesti más színűre, és közben “érik”, ami azt jelenti, hogy halad a szétesés felé. A valódi személyiség-fejlesztés valójában lebontja a személyiséget.
A legfontosabb tevékenység: örülni annak, hogy vagy, és ezt számtalan formában kifejezheted. A megszabadulás nem passzivitás, hanem a rohangálás, a pótcselekvések megszűnése. A kényszerek alóli szabadulás öröme. A kitágult tudatosságban minden mozdulatod cselekedetté válik. Még egy gyakori félreértése az elmének: a megszabadulás nem tünteti el az egyéniséget, az egyéni tudatot, hanem végtelenné tágítja azt. Ami eltűnik, az a személyiség, a hamis azonosulás a szerepekkel, – a tudatosságod korlátja. Mivel ez a tudatosság nem mentális, hanem az elme fölötti szint, így csak saját megtapasztalással, átéléssel fogod megérteni. Minden erre vonatkozó tanításnak csak az az értelme, hogy emlékeztessen rá, hogy létezik ez a tudat-és létállapot, és elérhető. Az elme jól ismert túlélő-technikája, hogy kétségbe vonja a kerítések, korlátok (személyiség) fölötti létezést, vagy azt félelmetesnek tünteti föl és ezzel megpróbál visszatartani annak megélésétől.
A kilépés nem eltűnést jelent, hanem megszabadulást az illúziótól. A gondolatokat nem megszüntetni, eltüntetni lehet, hanem a hozzájuk való kötéseinket tudatosítani, és elengedni magunkat belőlük. A gondolatok jönnek-mennek, mint a szél, és Te állsz a közepén ennek a mentális mozgásnak mozdulatlanul, többé már nem fújnak el, nem dúlnak fel. Ezt a “csöndet” addig nem tudod létrehozni, amíg el akarod tüntetni a gondolatot. Mert addig még tiltakozol a létezése ellen, és ez az ellenállás létrehozza a kötést. A semleges figyelem szüli meg az elfogadást, és ezután lehetséges a leválás a rögzült sínről. A többi gondolat – ami nem nyomja be a gombod -, amivel nincs viszonyod vagy amivel kibékültél – nem okoz zajt. Aki nem ébredt fel a saját programozottságából, az mind dróton rángatott szereplő – különböző szereposztásban: vezető vagy háziasszony..lényegtelen. Ezek csak szerepek. A felébredés egy folyamat, amiben megvilágosodási pontok, pillanatok villannak fel, amiben lebomlik az illúzióvilágod. A felébredésed után többé nem férsz bele egy szerep korlátaiba, – mégis élsz.
ÁTLÉPNI az elme korlátain
Mi történik, ha az elme nem ért valamit?
Amikor olyan dolog kerül elénk, amit az elménk nem képes felfogni, és elhelyezni az ismert dobozaiba, akkor zavarba jövünk. Ezt a zavart többféleképpen reagáljuk le, attól függően, mennyire erős még elménk védelmi mechanizmusa, mennyire vagyunk nyitottak, vagy zártak a változásra.
Az elmét provokáló dolog lehet egy írás, egy film, egy elhangzott mondat, vagy előadás, egy kép, egy látvány, egy cselekedet, történet. A forma mindegy.
Az elme tipikus reakciói, amikor a saját korlátjával találkozik:
Mindegyik reakció célja: jobb belátásra bírni, megváltoztatni a dolgot, a másikat, hogy a zavar eltűnjön. Az elme a saját zavarát a másik (külső dolog, másik ember) megváltoztatásával akarja megszüntetni, mert nem tudatosult benne az, hogy a zavar benne keletkezett.
Ezek kegyelmi pillanatok, ha valaki képes ránézni a zavarára, mert felismerheti a saját korlátját, ami eddig mindig ezeket a válaszreakciókat ismételtette vele.
A zavar azért keletkezik, mert az elmének nincs megfelelő immunválasza erre a dologra, és az egyén mélyen belül érzi annak igazságát, azonban az ellentétesnek tűnik a fennálló világképével, és veszélyeztetheti a felépített én-képét, identitását, élethelyzetét, szokásait, kényelmi zónáját.
A „valakiségének” megőrzése pedig az elme elsőrendű feladata, így aktivizálja a védelmi mechanizmusokat. Ez egy zárt identitást eredményez, aminek az egó-védelmi falai magasan tornyosulnak.
Mivel képtelen elfogadni-befogadni az adott dolgot, és még fél az „ismeretlen felfedezésétől”, ezért marad számára az elutasítás, majd ebből következően a többi válaszreakció. Ezek nem mindegyike jelenik meg egy adott helyzetben, de lehet, hogy a skála végigmegy, és elér akár a fizikai beavatkozásig, ha nagyon erős az önvédelmi mechanizmus, erős a félelem.
Amikor olyan dologgal találkozol, amit nem értesz, de nem utasítod el, akkor a személyiség-struktúra nyitott, képes a változásra, az egó falain már rések nyíltak. Már a „valakiség” összeomlása megkezdődött, az „ismeretlen fény” képes behatolni, az elme feladta a védekező mechanizmusát, félreállt. Az egyén képessé válik az őszinteségre, a figyelemre. Ilyenkor azt mondod: „fogalmam sincs mi ez, miről szól…”, mégis elfogadom. Hagyom, hogy legyen olyan, amilyen, és csak figyelem ezzel a semleges nézéssel. Nem akarom megváltoztatni, nem minősítem, csak nézem. Gyermeki nyitott kíváncsisággal. Ebben a nézésben összekapcsolódok vele, és ekkor az feltárja előttem magát. Felismerés-szerűen értem meg, látom meg az értelmét…magába fogad, mert én is elfogadtam. Az ilyen felismerések nem ismeretszerzésen-logikán-analizáláson-elemzésen…stb keresztül történnek. Ez mind nincs, mert a mentaligens elme ki van kapcsolva. Ezért nem akadályozzák a saját korlátai. Ezek a felismerések tudatosulások, a tudat tartalmainak felszínre bukkanásai a maguk teljességében (nem polárisan), hanem minden nézőpontot egyszerre tartalmazva. Kis megvilágosodások, amikor belül felkapcsolják a villanyt. Egyszerre látszik az egész, és azt egyszerűen „tudom”. Azt csak felismerem.
Ez az intelligens tanulási folyamat: felszabadulni a saját elménk korlátai alól, és ezzel a belső nyitottsággal magunkba engedni a világot.
