– Kibillent állapotaik (sokkok és blokkok) – amikor ellenünk fordulnak
– Tanulási feladata
– Az egyensúlyteremtés gyakorlatai
Az érzéseket nehéz definiálni. Ha mégis szavakba kéne önteni, akkor azt mondanám, hogy a boldogság egyfajta teljesség-érzés, kilazultság, könnyedség, biztonság, bizalom, béke, öröm, elégedettség. Ez tulajdonképpen az, amit energetikai oldalról flow-nak, azaz szabad áramlásnak nevezünk.
Amikor ezzel a boldogság-érzéssel tartósan egy másik ember felé fordulunk, és azt felé áramoltatjuk, azt hívjuk szeretetnek. A szeretet egy boldogságfürdő, amelyben feltöltődik az, aki kapja. Az ilyen szeretet kiindulópontja a saját feltöltött érzelmi állapotunk, és az ideális esetben “feltétel nélküli”, azaz nem csereügylet. Az ilyen elvárás-mentes energialöket képes kimozdítani a célzott személyt beragadt helyzetekből, akár életmentő segítség is lehet.
A szerelem két ember boldogságenergiájának oda-vissza áramoltatása, azaz kétirányú energiaáramlás, amely szintén érdekmentes.
A boldogság eredetileg egyfajta belső összekapcsoltság az ősbizalommal, amely feltöltött érzelmi állapotot hoz létre. Bár ez az eredeti természetünk, azonban a személyiség-torzulásaink, énkép-zavaraink miatt olyan blokkok és sokkok keletkeznek az energetikai rendszerünkben, hogy ritkán éljük át a tiszta boldogság-élményt, illetve nem tudjuk sokáig fenntartani. A boldogság azonban tanulható. Ahogy képessé válunk az önreflexióra, és az érzelmi akadálymentesítésre, úgy erősödik bennünk.
Két szélsőségesen kibillent magatartása van a boldogságra törekvésnek, amelyek az elménk túlélő-reakciói, és mint ilyenek alkalmatlanok arra, hogy elérjük vele a kívánt célt. Ez a kétféle viszonyulás kollektív mintának is tekinthető. A boldogsággal kapcsolatos nézőpontunk, alapállásunk zavarai ezek.
Az Álomgén az érzelmes, nyitott, befogadó, mély lelki életet élő Művészlélek-részünk. Ha teret adunk neki, és használjuk az erejét, látnoki képességű nagy művésszé tehet szinte bármely hivatásban. Ha elhatalmasodik, súlyos függésekbe taszíthat. Lusta álmodozóvá vagy lelki szemetesládává válhatunk ha túlburjánzik, és nem tereljük mederbe.
Művész-részünk mágikus erővel bír. Ahhoz azonban, hogy ehhez az erőhöz hozzáférjünk, szorgalommal ápolnunk kell ezen részünk képességeit: a tehetségünket. El kell köteleződnünk a “saját művészetünk”, önkifejezési formánk mellett, és azt fel kell tudnunk vállalni. Ez nem mindig könnyű út, azonban olyan irracionális erő, amely a legszélsőségesebb helyzetekben akár “életmentő” is lehet. Ott, ahol a racionális megoldások csődöt mondanak, ez a részünk csodával határos módon képes közbeavatkozni az érdekünkben.
A Boldogságfelelős esetében egy túlműködésről van szó. Ebben a helyzetben úgy érezzük, hogy egy vagy több személyt nekünk kell érzelmileg táplálnunk, és körbevennünk egy biztonságos érzelemburával. A szeretet maximális félreértése, amikor úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a felelősek egy másik ember boldogságáért, boldogulásáért. Ez a szülő-gyerek kapcsolatokban a leginkább tetten érhető, de a párkapcsolatokban is gyakori. Van, akinél elhatalmasodva a baráti kapcsolatokra is kiterjed, vagy akár tovább. A legérzékletesebb képe a tömegtudatban: a felelősségteljes jó szülő.
A felelősség-túlvállalás tipikus esete, hogy ilyenkor úgy érzem, nekem “szeretnem kell, boldoggá kell tennem”, és a szeretet ürügyén mindent megteszek a másikért, hogy boldog legyen. A boldogságfelelős persze észre sem veszi, hogy túlteljesít, hiszen szeretetből teszi, neki ez a természetes. Amikor ebben szenvedünk, akkor a boldogságot megpróbáljuk megvásárolni pénzzel, ajándékkal, túltolt gondoskodással, idővel, a másik helyett cselekvéssel…stb. A folyamatos aggodalom a másik személyért szintén egy villogó piros lámpa. A boldogságfelelős tipikusan megmentő szerepben van az adott kapcsolatban. Egy függő viszony alakul ki érzelmileg, amelybe kódolva van a csalódás, az önállótlanság, a kölcsönös függés. A boldogságfelelős szülő gyakran érzi azt, hogy nélküle, a segítsége nélkül a gyereke nem boldogul, vagy nem úgy boldogul, ahogyan szerinte kéne neki. A gyerek útját aktívan egyengető szülő a gyerek boldogságáért dolgozik.
Fejezd be az alábbi mondatot:
Akkor lehetek boldog, ha…….
Majd akkor leszek boldog, ha……..
Árulkodó jel, ha azt érzed, hogy “nem lehetek boldog, ha a másik nem az”. A függő boldogság kifejezi az érzelmi függést, ami önmaga képes megakadályozni a szabad áramlást.
Ha hibáztatod magad, hogyha valami nem sikerül a másiknak, hogy biztos nem tettél meg valamit, amit meg kellett volna tenned.
Ez a program önmagunk “feltételes szeretete”. Míg a másiknak feltétel nélkül adunk, addig magunknak feltételt szabunk. A másikat felmentjük, magunkat számon kérjük, őt szeretjük magunk helyett.
Az ilyen emberek tipikusan segítőkészek, mindenüket odaadnák, és sokan “szeretik” őket, jóemberek hírében állnak. Ez a fizetségük. Mivel a boldogságfelelős tudat alatt arra vágyik, hogy szeressék, miután önmagát kizárta a feltétel nélküli szeretetből. A hiányzó teljességérzésének a betöltésére pedig azt a túlélő-technikát választotta, hogy másokon keresztül teszi magát boldoggá.
Mivel a boldogságfelelős egyfajta boldogság-érzéketlenségben szenved, azaz közvetlenül alig képes felvenni, és megengedni magának ezt az érzést, ezért szüksége van közvetítőkre, más személyekre, akiken keresztül megélheti. Mert csak ennyit engedélyez számára a programja.
Ez a szerep nagyon fárasztó, mert egy folyamatos érzelmi kiszolgálás-kényszert, és ezzel kiszolgáltatottságot okoz. A legnagyobb övön aluli ütést pedig mindig a megmentendő célszemélyek viszik be, akik garantáltan “visszaélnek a szeretettel”. Így válik láthatóvá, hogy valójában végig áldozatszerepben van. A boldogságfelelős a végletekig képes lemeríteni magát energetikailag, miközben másokat táplál.
Ha ismerős ez az élmény, előfordult már veled is, akkor itt az idő feltárni a boldogsággal kapcsolatos énkép-elcsúszásodat, amik minden esetben ott áll az ilyen tapasztalatok mögött.
A másik véglet a Boldogságparazita, aki a bot másik végén áll. A Boldogságparazita egy tipikusan elkényeztetett gyerek képét mutatja, aki lóg az őt szerető csecsen, önállótlan és arra vár, hogy boldoggá tegyék. Mivel megszokta, hogy készen kapja az érzelmi táplálékot, az neki jár. Ha nem kapja meg vádol, hisztizik, érzelmileg zsarol, harcol érte minden eszközzel. Ha megvonjuk tőle a figyelmet, a csodálatot, a túlgondoskodást, vagy akár az anyagi támogatást, komfortzónán kívül kerül, és ahelyett, hogy a saját lábára állna anyagilag és érzelmileg, összezavarodik, ellenséges lesz az eddigi megmentőjével. Figyelmezteti a “felelősségére”, a kötelességére, a szolgálatra, és a boldogtalanságának a képével fenyegeti.
Ez különösen látványos a szülő gyerek kapcsolatokban a leválás, a kamaszkor környékén. De gyakori olyan párkapcsolatokban is, ahol az egyik fél “jobban szereti” a másikat.
Az elkényeztetett boldogságparazita gyerekekből később könnyen válnak nárcisztikus felnőttek, akik szintén függők csak agresszor-szerepben vannak. A Boldogságparazita egy igazi érzelmi manipulátor. Ha elveszíti a “táplálóját”, keres magának egy másikat.
A Boldogságparazita nem érzi képesnek magát arra, hogy egyedül megteremtse magának a szükséges energiát, illetve a túlszeretése miatt hozzászokott az érzelmi energiabőséghez, amiről nem akar lemondani. Érzelmileg túltáplált, de külső forrásból.
Figyelmeztető jel, ha nem tudsz egyedül lenni, vagy ha egyedül vagy, azonnal felhívsz valakit, aki szórakoztat. Hogy éhezed a pozitív visszajelzéseket, de azokat természetesnek veszed, míg a kritikát nem tűröd. Bizonyos emberekkel szemben irreális elvárásaid vannak (amik persze neked szintén természetesnek tűnnek). Nem szoktad megköszönni, amit kapsz, mert az a természetes számodra. Kifordulsz magadból, ha valami nem úgy van, ahogy ígérték, vagy eltervezted, és a másikat hibáztatod.
A két szerep összetartozik. Polárisan vagy az egyikben, vagy a másikban szerepelhetünk, de a mélyben ez a kettő egy és ugyanaz. Mindkettőben a boldogsággal kapcsolatos képünk (önképünk) sérüléséről van szó, amivel korlátoztuk magunkat a boldogságelérésben — amely nem engedi a természetes boldogság-állapot megélését – és két ellentétes boldogságszerző taktikát alakított ki, hogy kerülőúron próbáljuk megszerezni azt, amiből kitagadtuk magunkat.
Mindkét szerepben kiszolgáltatottak vagyunk, az energia-áramlásunkat nem mi irányítjuk, hanem a program. Ki vagyunk téve az érzelmi hullámoknak.
Mivel ez egy csapdahelyzet, hiába tagadnánk meg tudatosság nélkül az adott szerepünket, csupán átlökődnénk a másik pólusra. Csakis a belső kijáraton juthatunk ki a boldogság-csapdából. Miután felfedezted, hogy benne vagy, tudatosítsd, hogy:
Miután ezt naponta többször elmondod magadban-magadnak, a tettek mezején is fordítsd magad felé a gondoskodásod: tedd meg magadért/magadnak azt a konkrét dolgot, amivel magadat teszed boldoggá.
Boldogságfelelősként: közben hagyj el egy olyan dolgot, amit csak a másik kedvéért csináltál, és amit ő is meg tudna tenni magáért (még akkor is, ha eddig nem tette meg).
Boldogságparazitaként: vegyél a saját kezedbe egy olyan dolgot, amit eddig a másiktól megkaptál, ami fontos neked, és amit Te is meg tudnál csinálni (még akkor is, ha nem annyira komfortos)
A vágyaknak külön polcuk van bennünk. Ide kerülnek azok a “meg nem valósult” szándékaink, amiknek a létbe hívásához nem volt elég energiánk. Minél nagyobbra nő a vágy-készletünk, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy nem rendelkezünk elegendő szabad energiával (érzelmi hővel) annak a valóságverziónak a megteremtéséhez, amiben élni szeretnénk.
A vágy egyfajta beteljesületlenség. Lehetne, de….., lehetett volna, de…… a “de” azt jelzi, hogy valami közbeszólt, amitől a vágy nem lehetett a valóságunk (eddig). Olyan lehetőségek, amiket bár kiválasztottunk, mégsem váltak az életünk megtapasztalt részévé. Fejben maradtak (egy képben) és nem jöttek le az anyagba.
Ilyenkor ezek a szándékok – sikertelen teremtéskísérletek – átkerülnek a jövő dimenziójába, és vágyként velünk maradnak. Arra várnak, hogy eljöjjön az ő idejük, …egyszer….talán….valamikor. és ugye, mint tudjuk a “remény hal meg utoljára”.
Későbbi leckékben foglalkozunk majd részletesebben is a vágyakkal, itt most csak azért érintjük ezt a témát, mert vágyaink mértéke fordítottan arányos a felszabadított és a megteremtésükre használható érzelmi energia, és tudás mértékével.
Természetesen racionális elménk vitába száll, és azt mondja, hogy csak nem dolgoztunk meg elég keményen azért, hogy a vágyaink megvalósulhassanak, csak vártuk a sült galambot, és ez az oka, hogy itt tartunk ahhoz képest, ahol tartani szeretnénk. Csakhogy, ha megfigyeljük az igazán keményen küzdő racionális haszonelvű társainkat, látni fogjuk, hogy egyáltalán nem csökken a sikereikkel a vágyaik száma, sőt. Mindig lesznek olyan újabb vágyaik, amelyek a jelenlegi munkájuk eredményével nem érhetők el. Ez egy soha véget nem érő mókuskerék.
Ha már képesek vagyunk az intuíciónkat használva megvizsgálni ezt a kérdést, “látni” fogjuk, hogy a valóság-teremtésünk eredetileg nem arra lett tervezve, hogy sokévnyi, napi 8-12 óra kemény önkínzó munkával küzdelmes úton érjük el, amit szeretnénk. Mégis az 1-2. tudatszinten ez a tapasztalatunk. És ez egészen addig marad így, amíg vissza nem vesszük az irányítást a tudatosságunk (tudásunk és felszabadított energiánk) erejét használva a valóságunk felett.
Szinte mindegyik régi vallásban, tanításban megtalálhatjuk a vágytalanság eszméjét, mint elérendő állapotot. A mai ember ezt természetesen a vágyakról való lemondásként fordítja. Ha azonosul vele, akkor ez a legtöbbször önmegtagadáshoz, önkorlátozáshoz, önsanyargató identitáshoz, szélsőséges torzulásokhoz vezet. Miközben épphogy a boldogság elérése a meghirdetett jutalma. A bekövetkező állapot azonban inkább hasonlít a szenvedéshez.
Nézzük meg ezt egy szokatlan nézőpontból. Lehetséges, hogy a vágytalanság, mint cél egyben a tudatosság egyik mércéje is? Mi van, ha ez egy visszajelző-rendszer, aminek nem a következménye a “boldogság”, hanem az oka? Képzeld el azt a tudatállapotot, amikor olyan összerendezett információs és energetikai állapotban vagy, hogy szinte maguktól megvalósulnak körülötted a szándékod szerinti dolgok, helyzetek. Lesznek akkor vágyaid?
Nem igazán lesznek, mert nem lesznek “meg nem valósult teremtéseid”, amelyek a jövő polcára kerülhetnének. Ezeket definiáltuk vágyaknak. Egyfajta jelenlét-tudatosságban folyamatosan teremted a valóságod, és ennek tudatában vagy. Flow-állapotnak is mondhatod.
Vágytalan leszel? Igen. Azért mert lemondtál a vágyaidról? Megtagadtad őket nagy önfegyelemmel? Nem. Azért, mert azelőtt megvalósítottad őket, mielőtt vágyak lehettek volna.
Boldogtalan leszel vágyak nélkül? Ellenkezőleg. A folyamatos derű állapotában áramlik ki belőled a szándékolt világ.
Ez a derű persze egy sokkal természetesebb finomhangolt örömhullám, mint a keserves küzdelemmel jól megdolgozott sikert követő rövid boldogság-adrenalinfröccs.
Magasabb tudatszinteken egyre közeledünk ehhez az állapothoz. Ahogy közeledünk, úgy azt fogjuk tapasztalni, hogy a korábbi vágyaink jelentős része eltűnik. Elpárolog. Valahogy már csak egy távoli emlék, vagy az sem. Elveszíti a fontosságát, jelentőségét anélkül, hogy ezt akartuk, vagy csináltuk volna. Ezekről sem kellett lemondanunk, felszívódtak maguktól.
Ez egy természetes mellékhatása a tudatszint-váltásoknak. Esetükben a kapcsolatot veszítettük el velük, mivel azon múltbeli személyiségrészünk termékei voltak, amely időközben szintén megváltozott, illetve mivel elménk fejlettebb állapotában képessé vált a szinkron teremtésre az állandó ősbizalom állapotában, értelmét vesztették a bebiztosító félelemalapú vágyak.
Meglehetősen furcsa érzés eleinte azzal szembesülni, hogy a vágyraktárunk kezd kiürülni, és a régi, jól megszokott vágyképeink nincsenek ott a polcon (ahová apáink tették:::)))) (Ha még nem láttad a Brian élete című filmet, akkor ideje megnézned:)
Ezt a részünket Álomgénnek neveztük el, mert rajta keresztül kapcsolódhatunk leginkább az álomvilágunkhoz, és a transzcendens, nem racionális valósághoz.
Már az is beszédes, hogy a napunk kb egyharmadát alvással töltjük. Kikapcsolt elmeállapotban, gondolkodás, érzés és cselekvés nélkül. Ahogy becsukjuk a szemünket, és belemerülünk a sötétségbe, egy másik világba lépünk át. Ahol – amikor álmodunk – másként érzékelünk, ahol nincsenek fizikai korlátok, és a lehetetlen is lehetséges, vagyis irracionális.
Az álmaink, és az, hogy emlékezhetünk rájuk azt mutatják, hogy alvás közben is tudatunknál vagyunk, de passzív érzékelő állapotban. Másként mivel magyaráznánk azt a folytonosságot, ami a tudatosságunkat jellemzi? Azaz hogyan emlékezhetnénk másnap arra, hogy kik vagyunk, és hol hagytuk abba tegnap este, mielőtt elaludtunk? Valami összetartja a történetünket, az alvás-szüneteink ellenére is tudunk az előző napról, a memóriánk megmarad.
A racionális elemző elménk azonban ilyenkor pihen. És talán épp ez a legfőbb funkciója az alvásnak, mert ezalatt regenerálódik a testünk, és nem merül az energiánk a folyamatos mentális tevékenységgel. Ezek a napi szünetek a mentális pörgésből segítenek fenntartani a mentális-érzelmi-biológiai egyensúlyunkat. Ha valamiért nem tudunk aludni, vagy nem jól alszunk, akkor már pár nap után felborul ez az egyensúly, és kiborulunk, kimerültek , labilisak leszünk, nem tudunk fókuszálni, széthullunk.
Az alvászavar egy ördögi kört indít be, mert minél rosszabbul alszunk, annál stresszesebbek leszünk, és minél stresszesebbek leszünk, annál kevésbé tudunk aludni. A hormonrendszerünk finomhangolt működése is felborul ilyenkor.
Az érzelmi egyensúlyunk és állóképességünk alapja az elegendő és jó alvás, ahogy a szellemi-, fizikai teljesítményé is.
A hasznosság-hívők sokszor szabotálják a saját alvásukat, mert sajnálják rá az időt. Hiszen akkor “nem történik semmi”. Ezzel nem csak a regenerálódásukat akadályozzák, hanem az egyensúlyukat, és a hatékonyságukat is rontják. Sokkal több erőfeszítéssel lesznek képesek elérni ugyanazt az eredményt, mintha kialudták volna magukat.
Az éjszaka a szünet, a csend, a feldolgozás időszaka. Álmainkban egyrészt mélytudati szinten reagálunk arra, ami nappal velünk történt, így álmaink szimbolikájának megértésével közelebb kerülhetünk ahhoz, ami bennünk mélyen történik. Rémálmainkban moziélmény-szerűen láthatjuk a félelmeinket, vágyálmainkban pedig a rejtett vágyaink tudatosulhatnak.
Léteznek “jósló álmok”, amikor előre látunk, megélünk valamit álmunkban, ami azután bekövetkezik, de régmúlt emlékek is megjelenhetnek a belső vásznunkon, és akár át is íródhat a múlt másként lepergetve őket. Vagyis úgy tűnik, az álmaink is a valóság kvantumtartományába tartoznak, ahol nem az anyag, a részecske-szabályok az érvényesek, hanem az energia és az információ hullámformái uralják ezt a tartományt. Ezért olyan képlékeny, és olyan titokzatos.
Ez azonban további lehetőséget is felvet. Mi van akkor, ha képesek vagyunk az álmainkkal teremteni? Előre lejátszani azt, ami történni fog? Lehet, hogy ez történik minden éjjel? Leálmodjuk a holnapi valóságunkat? Mivel a tudatunk ilyenkor is működik, az a kérdés, hogy mit csinálunk valójában éjjel? Nos bármit is csinálunk, azt a nappali értelmező elménk csak nyomokban képes feldolgozni. Néhány álomkép erejéig. Mert más szabályok szerint működik.
Abban a szűk időrésben, ami az elalvás előtti, és az ébredés utáni pár perc az átlagos tudatszinten, az átmeneti zónában az alvó és az ébrenlétállapotunk között tapasztalhatjuk még azt a meditatív állapotot, azt a gondolatmentes csendet, ahová még nem tört be a világ zaja a maga megoldandó problémáival.
Magasabb tudatszinten az éjszakai kvantumtudati állapotban képessé válhatunk arra, hogy “ébren maradjunk”, miközben racionális elménk kikapcsolt marad. Ez egyfajta éber érzékelés érzékszervek nélkül. Ebben az állapotban rengeteg információhoz, tudáshoz férhetünk hozzá közvetlen “látással”. Van, aki tudatos álmodásnak hívja, van, aki ausztrálutazásnak. Én szívesebben hívom kvantum-érzékelésnek, amelyben a tudati mezők hulláminformációi is elérhetők. Saját aktuális tudatállapotunk, és a tömegtudat közötti interferencia befolyásolja a hozzáférésünket. Az energetikai egyensúlyunk birtokában, gyakorlással birtokba vehető ez a képesség. Egy bizonyos energiaszint (tudatszint) alatt azonban teljesen zárt világ a tudatos érzékelés, részvétel ebben a tartományban.
Ez természetesen nem alvászavar. Furcsa módon semmilyen hiányt, zavart nem keletkeztet ez az állapot, sőt.
Az Álomgén részünkkel nem csak a telet lennénk képesek végigaludni (amikor hosszúak az éjszakák), hanem a nappali életünk is álomszerűvé válhat. Ha nem tudunk kellően visszakapcsolni a racionális sávra, akkor ébredés után is úgy érezhetjük, mintha egyfajta fátyolos, ködös réteg fedné a világot, ahol nehéz fix pontot találni, vagy éppen hatékonyan folytatni a tevékenységünket onnan, ahol tegnap abbahagytuk. Ez akkor is megtörténhet, ha hirtelen felébresztenek minket egy álmunkból. Amikor így ott ragadunk a “másik világban”, akkor fontos, hogy ne essünk kétségbe. Csupán egy kis időre van szükség az átálláshoz, a szilárd világ érzékeléséhez, adjuk meg magunknak ezt az időt. Egy hideg zuhany nagyban lerövidíti ezt a tapasztalatom szerint. Már ha eszünkbe jut, hogy van zuhany, és zuhanyoznunk kéne ::))
Intuíció, erős képzelet jellemzi ezt a személyiségrészt. A képzelet, mint belső képalkotási képesség nagyon fontos eleme a tudatos valóságteremtésnek. Ezért aki ezt a részét elzárva tartja, az egyúttal ettől a képességtől is megfosztja magát. A szándék kivetítése egy új valóság-struktúra létrehozásához magasabb tudatszinten a belső kép megalkotásával hatékony. A képzelőerő fejlesztése valójában a belső képekhez való hozzáférést jelenti. Ezek csendes befelé figyelésben előhívhatók, ha a fókuszt beállítjuk. Ahhoz, hogy ez működjön, szintén az elvárások és az előítéletek kikapcsolása szükséges.
Akinek erősen működik ez a része, az képekben lát, és szövegeket is könnyen fordít belső képekké. A kép lehet állókép, vagy mozgókép (belső film), színes, vagy fekete-fehér.
A túlműködő képzelőerő esetén hajlamos lehetsz olyan dolgok beképzelésére, amit komolyan veszel. Ezzel legyárthatsz fejben egy alternatív valóságot, és akár a pánikig is kergetheted magad. Ilyen, amikor valaki a bolhából elefántot csinál, felfúj helyzeteket, mert “túlféli magát”. Nem létező dolgokkal riogatja magát. A fejben lejátszott és ottmaradt vágyott élet is egy túlnövése ennek a résznek, amikor elég, ha elképzeled, átéled, és azt hiszed, az már megvalósult, de kimarad a cselekvés szakasza. Ez sokszor egy menekülőút a valóság problémáival való szembenézés elől. A nem irányított képzelőerő képzelgéshez vezethet, amikor illúziókba ringatod magad, és nehezedre esik megkülönböztetni a kézzel fogható dolgokat a képzeletedben létezőktől.
Ilyen az is, amikor a média által sugárzott valóságban hiszel, és a képernyőről érkező képek valóságában élsz a saját mindennapi valóságod helyett, egy kollektív illúzióban.
A halak személyiségünk legerősebb erénye az érzékenység ereje. Furcsa erre a tulajdonságra erőként tekinteni, pedig elementáris erejű hatással rendelkezik. Az érzékenység a figyelem szenzibilitása. Olyan érzelmi radar, ami képes kiszűrni az információ- és energia-áradatból azokat a jeleket, melyekre fókuszál. Ez az, amivel kihallod egy történetből a ki nem mondott lényeget, amivel tévedhetetlenül lelepleződik számodra a hazugság akkor is, ha leplezett. Amitől átlátszóvá válik a felszíni közlés, és látszóvá a valódi szándék. Egyfajta belső érzelmi látás, ami iránytű a valóság mélyebb rétegeihez.
Az érzékeny személy érzékeli a környezetében lévő emberek energiáit, antennáival fogja és dekódolja a felé áradó érzelmi hullámokat. Magas tudatszinten arra is képes lehet, hogy a kollektív pszichére fókuszálva onnan információt szűrjön le. A szenzibilitás képessége a “tisztán érzés”. Ha jól használja, olyan kommunikációs előnyöket rejt, melyek messze meghaladják a tanulható kommunikációs technikák szintjét.
Az érzékenységét használó el tud simítani konfliktusokat, létre tud hozni win-win helyzeteket, miközben pártatlanul középen maradva élvezi a szembenállók bizalmát. A jól használt érzékenységgel bizalmi tőkét lehet kovácsolni, a megfelelő időben és helyen lehet beavatkozni vagy segítséget nyújtani.
Az érzékenység nagyon közel áll az intuícióhoz, annak elengedhetetlen feltétele. Az érzékenység, mint érzékelési képesség nem az érzékszerveken keresztül működik, hanem egyfajta hatodik érzék, ahol az érzékelő egység az érzelemmezőnk. Ebből következik, hogy csak a szélsőséges , torzult érzelmi mintázatoktól megtisztított érzelemtesttel vagyunk képesek hatékony szenzibilitásra.
Attól függően, hogy mennyire vagyunk érzelmileg nyitottak, ez a képesség erősebben, vagy gyengébben jelentkezik.
Azonban itt is megjelenhetnek szélsőségek, blokkok és sokkok, amik elzárják az érzelmi erő használatához vezető utat. Mindkét esetben érzelmi kibillenésről beszélhetünk. Olyan egyensúlyzavarról, ami megkeserítheti, de legalább is jócskán megnehezíti az életünket.
Az érzékenység túlműködését hiper-szenzitivitásnak, túlérzékenységnek hívjuk. Ez egy igazi átok annak, aki átéli. Képzeljük el, hogy minden érzelmi impulzust felerősítve felvesz valaki a testmezőjébe, de nem tudja, hogy mihez kezdjen vele. Mivel érzelmileg nyitott, nincs védekezési lehetősége, kiszolgáltatott a környezete, vagy a tömegtudat pszichés hatásainak, azokkal együtt sodródik tehetetlenül. Olyan, mint egy magasfeszültségű vezeték, túl sok energiát enged át magán, azonban ezt nem tudja kezelni. Ha ez az állapot tartós, és nem kap segítséget, akkor pszichés zavarok, idegösszeomlás, pánikrohamok, pszichoszomatikus változékony tünetek és magatartás-zavarok jelentkezhetnek. Az érzékenység nem uralt ereje önpusztítóvá válhat, felemésztheti az érzékelőt.
A túlérzékeny ember folyamatosan túltöltött állapotban van energetikailag, melyet vagy kényszeres cselekvéssel, vagy extrém sportteljesítménnyel, vagy munkamániával próbál levezetni. Ezek azonban kimerítik a testet is. Az állandó levertség, fáradtság figyelmeztető jel ilyenkor.
A másik ösztönös menekülési mód a bódító szerek használata, amelyek letompítják, szedálják az érzékelést. Ez lehet alkohol, drogok, vagy nyugtatók, altatók. Az érzéstompítók elviselhetővé teszik a túlérzékeny ember szenvedését.
A harmadik tipikus reakció, hogy elmenekülnek, kivonulnak a világból, remete életformát választanak, messze költöznek a városoktól, a többi embertől, kerülik az embereket, nem veszik fel a telefont, olyan helyekre utaznak, ahol egyedül lehetnek, és egyébként is szeretnek egyedül lenni, elvonulni.
A szenvedést az okozza számukra, hogy a többi ember által kibocsátott érzelmi hullámok szinte felsértik a pszchonmezőjüket, átélik, átveszik mások fájdalmát, negatív érzelemhullámait, szenvedését, és azt a sajátjukként élik meg, mivel nem tudják elkülöníteni, leválasztani magukról.
A túlérzékenységben szenvedők hatalmas szenvedéstestet vonszolnak maguk után. A félelmeik irracionális mértékűvé duzzadhatnak akár látható ok nélkül. A szorongásuk állandósulhat.
Az érzelmi labilitás a túlérzékenység velejáró tünete. Sokszor neurotikusnak, hisztisnek bélyegzik őket. Az érzelmi szivacsok mimózák, akik mindent magukra vesznek. Elmosódik az én-határuk, és néha nem tudják meddig tartanak ők, és hol kezdődik a másik, ami folyamatos bizonytalanságot okoz. Úgy tűnik, ők folyékonyak egy szilárd világban. Ezért nehéz is képviselni magukat, hiszen számukra minden összefolyik, összemosódik. Az én-érzés szinte feloldódik.
Figyelem! Ha magadra ismersz, akkor ne mulassz el segítséget kérni. Fordulj szakemberhez (coach, pszichológus), de legalább legyen egy barát melletted, akivel megbeszélheted, mi zajlik benned. A legrosszabb verzió, ha egyedül maradsz ebben az állapotban, és nem osztod meg senkivel a helyzetedet.
A megoldás viszonylag egyszerű és kézenfekvő: munkára kell fogniuk ezt a képességüket, és irányítva célzottan, tudatosan fókuszálva megtanulni használni ezt az adottságot.
De előtte meg kell szelídíteniük, mint egy vadlovat. A kapcsolódás az erejükkel, annak az elfogadása, ajándékként kezelése, és felvállalása esetén megfordul a helyzet, és az ellenségből barát lesz, szövetséges.
Lépésről-lépésre kell kitapasztalniuk, hogyan komfortos számukra ez a működés. Meg kell húzniuk tudatosan a határaikat, de már nem menekülésből, és meg kell tanulniuk elkülöníteni a saját érzéseiket másokétól. Rutinszerűen kell gyakorolják a “kivonódást” , amellyel biztonságosan benne maradhatnak a legimpulzívabb közegben is érzékelőként sérülés nélkül.
De mindenek előtt a legelső feladat, ami rájuk vár, a saját érzelmi mintázataik átszkennelése és megtisztítása, a sérüléseik begyógyítása, az érzelmi egyensúlyuk megteremtése. Mert az idegen érzelmi hullámok ezekhez kapcsolódnak, ezeket erősítik fel, amíg ezek a tudattalanból irányítanak.
Akik más emberekkel, a problémáik megoldásával foglalkoznak bármilyen segítő szakmában, azoknak az együttérzés, érzékenység egy olyan munkaeszköz, amelyre folyamatosan figyelmet kell fordítaniuk, hogy ne forduljon ellenük.
Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor a hiper-érzékeny egy melegvérű madárra hasonlít, míg ellenpólusa az érzéketlen egy hidegvérű hüllőre.
Az érzelmes-túlérzékeny típus ellentétes pólusa az érzéketlen, aki el van zárva az az érzelmek átélésétől. Mintha egy páncélban közlekedne a világban. Lepattannak róla az érzelmi impulzusok. Képtelen átérezni egy helyzetet, fogalma sincs, mit éreznek a többiek. Érzelmi analfabéta. Mivel ez az állapot egy erősen redukált érzékelési szintet tesz csak lehetővé. Aki nem tud kapcsolódni a saját érzéseihez, az másokéhoz sem tud. Ez akár a kommunikáció-képtelenségig fajulhat. Gyakoribb azonban, hogy kompenzációs mechanizmusok lépnek be. A csökkent érzékenységű személy olyan, mint az elefánt a porcelánboltban. Leplezésként gyakran vesz fel agresszori szerepet, hogy a pozícióját erővel (erőszakkal) biztosítsa a hiányzó képessége, erőtlensége pótlékaként. Nem érzi, ezért nem fogja fel a szavai súlyát, ezért könnyen bánt meg másokat.
Az érzéketlen legtöbbször a racionalitásba menekül, mindenre bizonyítékot akar, a számok, adatok megnyugtatják, az emberekkel nem tud mit kezdeni. Akkor sem, ha nagyon akar.
Mivel nem beszéli az érzelmek nyelvét, zavarba jön, ha valaki azon szólítja meg, és elmenekül a helyzetből, vagy ledominálja. Nem érti az emberek érzelmi indíttatású döntéseit. A fejében él. A teste általában szenved, mivel az érzelmi áramkörei alig működnek, nincs kapcsolata vele.
Nagyon nehéz a környezetében lévőknek valódi kapcsolatot teremteni vele, szinte lehetetlen, mivel nem hallja meg, amit közölni akarnak vele.
Az érzéketlen a többi ember helyett önnön elmeszüleményeivel kommunikál. A fejében lévő párbeszéd pedig mindig igazolja azt, amit tesz. Sok esetben antihumánus döntéseket hoz, átgázol másokon, de ezt még csak nem is érzékeli.
Ezt jól megfigyelhetjük vezető politikusokon is, akik képesek egy háborút, emberek megölését elfogadható lépésnek minősíteni, mint megelőző csapást a fejükben játszódó fenyegetettségre.
Az érzelmi befagyás egy súlyos zárvány-állapot, amiben az erőszak könnyen legalizálható.
Általában egy trauma az, ami miatt az érzéketlen leválasztotta magáról az érző részét, és az érzéketlen túlélési üzemmódot választotta. Mivel nem tudott szembenézni és megküzdeni érzelmileg a helyzettel, a sérülések elkerülésére inkább érzékitlenítette magát. Gyengeségét, kapcsolati képtelenségét pedig kénytelen erőszakkal leplezni. Olyan erőt mutat, amivel belül nem rendelkezik.
Ugyanakkor nem biztos, hogy a trauma az érzéketlen személy életében történt, az lehet öröklött minta is a felmenőktől, ez esetben sokgenerációs, hozott érzéketlenség áll fenn, ami jellemző volt valamelyik szülőre, nagyszülőre is.
Ugyanakkor ezzel a magatartással, hozzáállással általában sikeres az üzleti életben, vagy a politikában, mert megfelelően gátlástalan, keményszívű hozzá. Mindkettő a szociopata érzelmi kómások kedvenc vadászterülete. Épp ezért egy érzékenynek az 1-2. tudatszinten szinte alig van esélye vele szemben, ha üzletről van szó, mert a gátlástalanságnak azt a szintjét akkor sem fogja tudni elérni, ha 15 üzleti kurzuson próbálta sikeressé érzéketleníteni magát. A született érzéketlenekkel szemben nincs esélyük nyerni.
Ebben azonban ki is merül az elérhető siker számára. Mivel a valódi teremtés-előadásra— ami az erő természetes működtetése erőszak és erőlködés nélkül – nincs belépőjegye. És nincs az a pénz, amivel a hiányzó érzelemmezőt, érzékelését kivásárolhatná.
Fontos látni, hogy bár az érzéketlen pólust képviselők sokszor agresszorként lépnek fel, valójában ők is áldozatok, mert nem tudatosan választották ezt a csökkentett üzemmódot, hanem az számukra is kényszer, túlélési mechanizmus, amit a programjuk diktál.
Ennek tudatában az ítélkezés fölösleges és hiábavaló, nem fogja megoldani egyik fél problémáját sem, csupán felerősíti az ellentéteket.
A tudatosság növekedése az érzelmi erő elfogadásán, megszelídítésén, megtisztításán és birtokba vételén keresztül érhető el. Az érzelmek kikapcsolásával senki sem válhat az élete tudatos teremtőjévé, és flow-ban sem lehet része. Az érzéketlenségben szenvedőknek ezért fontos felismerniük, tudatosítaniuk az állapotukat, ha jobb életminőségre és valódi teremtőerőre vágynak. Azok, akik az eddig elért sikereiket az érzéketlenségnek köszönhetik, azonban egy olyan belső dilemmával néznek szembe, amelyben az elméjük azzal fenyegeti őket, hogy az érzékenyítésnek az lenne az ára, hogy le kéne mondaniuk a sikerességükről (vagyon, pozíció…stb), hiszen az áldozati oldalra kerülnének, amelyet eddig megvetettek. És ott kiszolgáltatottak lennének. Ez azonban hazugság. Nem a szerzett jogaikról kell lemondaniuk, hanem a sebezhetetlenség, az ítélkezés és az erőszak pozíciójáról, belső alapállásáról. A páncéljuktól kell elbúcsúzniuk, – megnyitva magukat az érzelmeiknek – ahhoz, hogy egy sokkal nagyobb erőt tapasztaljanak meg. A tudatosság erejével és az érzelmekkel átitatott élet a korábbiaktól eltérő értékrendeket nyújt számukra, melyek alapja többé nem a félelem, a sarokba szorított helyzetek elkerülését célzó erőszak, hanem a szabadság.
Ahogy megértik, mit nyerhetnek ezzel, elindulhatnak a gyógyulásuk útján.
Képzeld el, mennyivel nagyobb erő egy diktátor számára kiállni a világ elé, azt mondani, hogy tévedtem, bocsánatot kérek, vállalni a veszteséget, letenni a fegyvert, és magának is megbocsátani, mint folytatni a harcot és bármilyen áron nyerni.
Persze egy igazi diktátornak, aki elment a falig már a nullához közeli esélye van erre, mivel ebben a végstádiumban a programja már felzabálta, az elméje olyan szélsőségesen hasadt, hogy az az életbe történő visszatérést már nem teszi lehetővé számára. Ott már csak a pusztulás, és a biztos halál útja marad, ami most már rá vár. A saját haláltusáját vívó ember képe, aki belső háborúját kivetítve magával visz még a sírba sokakat. Végül törvényszerűen veszít. Minden agresszor-program vége a veszteség, a fejében dédelgetett kép, és önkép elvesztése (pont amit végig el akart kerülni), csak az a kérdés, hogy emelt fővel elengedéssel kilépve a szerepből, vagy haláltusával páncélban végül nevetségessé válva.
Az agresszort nem az áldozat győzi le, hanem ő önmagát végzi ki.
A diktátor-fázis előtt azonban számtalan fokozata van az érzelmi fagyásnak: a rettegett főnök, a bántalmazó férj, a szigorú számon kérő szülő, a zsarnok barát….stb.
Jelek, amik arra utalnak, hogy érintett lehetsz:
Túlnyomórészt férfiakat érint, mert náluk ez az elvárt “erős sikeres férfi” kollektív képével egybevág, de előfordul főként férfias nőknél is. Bármilyen erőszak esetén, amit alkalmazol, felmerül az érzéketlenség a háttérben. Ebben az esetben ennek a részednek a hiánya, a meg nem élése nem csak a kreativitásodat blokkolja, hanem az erőszakot is táplálja az életedben.
Ha agresszor szerepben nyomtad el, akkor Te gyakorolod az erőszakot másokon, ha érzékeny lényed kifejezését tagadod meg, nem adsz teret a kreativitásodnak, akkor pedig áldozati szerepben Te kapod az erőszakot másoktól.
