Az anya-faktor blokkoltságára, a szeretet-hiányra mutat a cukorbetegség. Vagyis arra, hogy az emberiség kezd tömegesen elszakadni attól, hogy a testében legyen, és ott a szereteterőt áramoltassa. Ilyenkor külső érzelmi energiapótszerekkel vigasztaljuk, tömjük tele a testünket: szénhidrátokkal. A szénhidrát valójában szén-hidrogén, azaz üzemanyag. Csak éppen mesterséges, külső erőforrás a valódi szereteterő, mint érzelmi üzemanyag helyett. Amikor erre a külső pótszerre állunk rá, akkor a sejtjeinket megpróbáljuk átverni egy „olyan, mintha” anyaggal. Gyors energiára van szükségünk, mert valójában éhezünk. Éhezünk a szeretetre, az igazi szerre, az érzelmi alapmintánkra, amivel nem etetjük magunkat. A testünk átmenetileg tolerálja a mesterséges megoldási kísérletet, és az idegen anyagot az inzulin segítségével kordában tartja, lebontja, és elfogadja, hogy most „szeméten élünk”. Aki szeretet-hiányban él, az éhezik, és mesterségesen táplálja magát. Egy idő után azonban a test feladja, és nem bír el a pótszerekkel. Az inzulintermelés leáll, vagy inzulin-rezisztancia alakul ki, már nem hat az inzulin. Túl sok a bevitt mesterséges anyag, és túl kevés az élő érzelem.
Az anya-elutasítás, -hiány, anya elhagyás, – ellenállás külső jelzés arra, hogy az anya-faktor, a biológiai test-érzelmi test kapcsolat nem működik megfelelően.
A cukorbetegségből a teljes étrend átalakításával lehet kigyógyulni. A szénhidrátok, mesterséges cukrok feladásával. Vagyis a testhez való viszony alapvető megváltoztatásával. Ez csak akkor lesz sikeres és tartós, ha rátalálunk a belső kapcsolatra a testünkkel, és elkezdjük az érzelmi kommunikációt a sejtjeinkkel. Felfedezzük a szeretet-erőt magunkban, és működésbe hozzuk, ami a test élő érzelmi tápláléka. Ennek külső következménye lesz, hogy természetes módon fogunk áttérni az élő táplálékok, élelmiszerek felvételére. Vagyis megtanuljuk mi szeretettel táplálni magunkat, bekapcsolva az anya-faktort.
Az alkoholizmus szintén egy anya-faktor pótló kísérlet, aminek a gyökere a szeretethiány. Itt a szénhidrogént (mint érzelmi üzemanyagot) már folyékony állapotban, finomítottabb, töményebb formában veszi magához az egyén.
Anya-faktor gyakorlat, az otthon-érzés, a biológiai-érzelmi test összekapcsoltságának a helyreállítása
Belső kommunikáció a testünkkel, kapcsolatfelvétel sejtszintű kapcsolódás. Képzeld el, hogy Te vagy a saját anyád, és te vagy a méhedben, mint kis magzat, ami épp felépíti a testét. Érezd át az anyai szeretetet. Te, mint Anya a szeretet-erőtered vagy, az érzelemtested, a magzatod pedig a fizikai, biológiai tested. Kérdezd meg a magzatodat (a testedet), hogy mire van szüksége...és azt áramoltasd felé. Lásd, ahogy a fizikai testet átjárja a szereteterő, és minden sejtjét feltölti fényenergiával. Ahogy töltődik, úgy nő a test. Mikor elérte az ideális formáját, akkor különválik, megszületik. Most kapcsolódj össze ezzel a testtel az „érzelmi köldökzsinóron” keresztül, és folytasd a feltöltését a szereteterőddel. Most lépj be ebbe a testbe, amit megszültél a szereteterőddel, és érezd, milyen benne lenni. Érezd otthon magad benne, mint egy kényelmes, szép új ruhában, amiben sok helyre elmehetsz, sok tapasztalatot megszerezhetsz.
Érezd magad a testedben, érzékeld, milyen teljes egészében ebben a testben lenni. Érzékeld, ahogyan a testben teljesen elférsz, szeretve vagy, biztonságban vagy, és ahogyan ezen a testen keresztül is tudsz szereteterőt sugározni, másokat szeretni, akik a testükben vannak. Kapcsolódj ezen a testen keresztül másokhoz.
Mi volt előbb?
Hogy Anya otthagyott kiskoromban, vagy hogy a testemmel nem tudtam összekapcsolódni úgy istenigazán, hogy otthonra leljek benne?
Ezek egyszerre történtek, egy genetikai kódom (sorskód) aktiválásával. Nem lineáris következményei egymásnak. Ezért értelmetlen arra hivatkozni, hogy azért vagyok otthontalan, vagy cukorbeteg, vagy alkoholista, mert anya nem szeretett, mert anya elhagyott. Nem, pusztán az anyafaktorom szerint ennyire fértem be a testembe, az otthonomba, ennyire sikerült aktiválnom az érzelmi áramlást a testemben és ezt kívül anya azzal nyilvánította meg, hogy magamra hagyott. Amit úgy élhettem meg, hogy nem szeret. Összedolgoztunk ott legbelül. Ez a szinkronicitáson (egyidejű események: belső=külső) alapuló téridő-szemlélet idegen a bal féltekés lineáris, soros kötésű elménknek. Ez egy másik tudatszintű „gondolkodás”, ami inkább már „látás”.
Itt nincs külön Anya, és Én. Ez ugyanazon esemény két szereplője, mely „esemény” egyszerre belső és külső, és mindkét szereplőt mozgatja. Ilyen az, amikor egy genetikai program aktiválódik egy gyerekben.
A belső kód, amit hoztam: a szeretethiány, a testem elutasításának kódja – már ott volt bennem, azzal születtem. Ezt a kódot örököltem az anyai dédanyámtól, és amikor 1 éves koromban nálam beaktiválódott, akkor ilyen eseménysorozatot indított el: anyám elment, kiürült az otthon szeretet-tere. Nem mellesleg ebben a kiürült otthontérben jelen volt mellettem a nagyszüleim mellett dédike, a programgazda a maga megtagadott testiségével, fogadalmával, sérült szerelemkódjával. Így akadálytalanul átvehettem tőle egy évesen a programját, és a fájdalomtestében tárolt információkat is lemásolhattam. Ez az öröklött genetikai program (kód) természetesen egy blokkolt helyzetbe hozta az érzelemtest-biológiai test kapcsolatomat, akadályozva a testemben a szeretet-érzés áramot, és a testem tudattalan elutasításának a következményével járt.
Ami ebből kívülről látszott: folyton aludtam, és nem beszéltem 3 éves koromig….azután nem akartam enni…enni olyan volt, mintha kínoznának (elutasítottam a táplálékot, az etetést), édességfüggő voltam: csak cukorkán csokin és pezsgőporon éltem (volna, ha hagyják)
Gyerekkoromban ott kínoztam a testemet – tudattalanul – ahol csak bírtam (étel-ital megvonás, kék- zöld foltok, szertorna ahol leeshettem, beverhettem…stb, megütöttem, később véletlenül leforráztam a legérzékenyebb intim részeket, eltörtem a kezem,..stb ) és a szépségére sem voltam fogékony. Takargattam, titkoltam, nem engedtem fényképezni…nem akartam szép lenni. Nekem nem tetszett a testem: fölösleges nyűg volt. Egyáltalán nem éreztem magam jól benne, és igazán mostohán bántam vele. Bár vágytam a szerelemre, de nem tudtam azt a testemben megélni. A szeretet és a szerelem egy távoli vágykép maradt a fejemben, élettelenül, fakón. Így folytattam a dédi-hagyományt: magára hagytam a testem. Mivel ezen évtizedek alatt nagyrészt „testen kívül éltem”, nem sok emlékem maradt a gyerekkorból. Egyfajta emléktelenség emlékeztet erre az érzelmi ürességre, érzéketlenségre. A megmaradt emlékeim olyan események, amikben erős érzelmi impulzust éltem át: érzelmi lenyomatok.
