Fészekgén személyiséglényünk erősen impulzív, érzelmi lény, akire erősen hatnak a külvilági ingerek, melyek könnyen elsodorják, érzelmileg mozgatják. Legnagyobb kihívása az érzelmi befolyásolhatóság, és hogy megbirkózzon a rá zúduló kaotikus érzelmi áramokkal. Amikor ez a részünk aktív, úgy érezhetjük magunkat, mint egy kis faág egy sebes sodrású folyóban. Ugyanakkor magában hordja azt a lehetőséget is, hogy megtanuljuk az érzelmi leválást, kiegyensúlyozást, és azt, hogyan töltsük fel magunkat érzelmileg úgy, hogy ez a testi egyensúlyunkat is szolgálja.
Mivel ez a részünk erős abban, hogy “megérezzen” dolgokat, nem idegen tőle az intuíció – ha megtanulja, hogyan ne essen pánikba attól, amit érzékel – komoly erővel, fejlődési potenciállal bír.
Az érzelmeink megélése, és azokon keresztüli összekapcsolódás a szeretett személyekkel központi kérdés számára. Ugyanez a gyenge pontja is. Az érzelmi elkötelezettsége miatt könnyen válik kiszolgáltatottá, függővé azokkal szemben, akikhez érzelmileg kötődik. És ezt többnyire észre sem veszi, csak ha már drasztikus önfeláldozásba ment át, és lemerült érzelmileg. Különösen veszélyes ez a konstelláció az élethosszig tartó kapcsolatainkban: azaz a szülőkhöz, és a gyerekeinkhez való viszonyunkban.
Ha
Ha felnőtt korunkra nem sikerült leválni a szülőnkről – és itt az érzelmi kötelék miatt elsősorban az anya-gyerek viszony érintett – akkor az érzelmi fejlődésünk befagy. Míg gyermekkorban az anya érzelmei táplálnak, megerősítenek, növesztenek, addig ugyanezek az érzelmek a felnőttkorban mérgezik, visszahúzzák és fogva tartják a le nem vált “felnőtt gyermeket”, aki ilyenkor visszafelé kezdi el táplálni a szülőt. Ennek a láthatatlan kötésnek azonban súlyos ára van: az utód képtelen lesz az önálló érzelmi kapcsolatra, egészséges párkapcsolatra. Ez egy kibillent kapcsolódás, ami kisiklatja a “gyerek” életét, hiányokat okoz, végül pedig megfojtja a láthatatlan anyai köldökzsinór a felnőtt gyereket.
A közelmúltban egy ismerős családban zajlott le egy ilyen tragédia. 50 éves “fiúgyermek” az édesanyjánál lakott. Soha nem is költözött el a fészekből. Anya támogató társa lett a szülők válása után. Belépett az őket elhagyó apja helyére, persze nem tudatosan. A tudat alatti szerződésük szerint ő nem hagyhatta el az anyját, hűséget fogadott. Ott maradt, és gondoskodott anyáról, vigyázott rá – akinek amúgy nem volt szüksége erre, egyedül is életképes lett volna. Anya ki nem mondott elvárása, félelme és “szeretet-cunamija” – hogy legyen a támasza , ne legyen egyedül – erősebb volt, mint a fia túlélési ösztöne. Szövetségesek, túlélőtársak lettek a sértett anyai/női oldal védelmében. Ez azonban a fiút megakadályozta abban, hogy párkapcsolata legyen, saját családot alapítson, a saját életét élje. Feladta a saját útját. A tudattalan anyai érzelmi manipuláció, ragaszkodás egy kötél volt a nyakán, ami nem engedte tovább. Végül 50 évesen “váratlanul” 2 hónap leforgása alatt meghalt májrákban. Az anyja eltemette a fiát, akit a “szeretet-mérgei” a sírba vittek.
A fiú már nem érezte úgy, hogy be tudja pótolni, amit elmulasztott. Rettenetesen dühös lehetett az anyjára, és magára – amit elfojtott. A teste feladta. Ő már csak így tudta elhagyni anyát.
Az anyaság nem véletlenül a legnagyobb befogadás-elengedés gyakorlat.
