A poláris érzelemmintáknál a „nem-én” oldali érzelmet (a Világ) a világba száműzzük, annak a megélését igyekszünk elkerülni. Ezeket az érzéseket általában minősítjük, negatívnak címkézzük, elfogadhatatlannak tartjuk. Mások által megtestesítve – akik ellenkező érzelmi polaritású programot futtatnak – kívülről kapjuk őket vissza, zúdulnak ránk. Ezzel a provokációval egyben esélyt kapunk, hogy mi magunk is aktívan átéljük, megnyilvánítsuk őket, amennyiben hajlandóak vagyunk konfrontálódni, felvállalni az érzelmi harcot, és visszavágni. Mert akkor az érzelmi ellen-reakció nyílt utat kap, és megnyilvánulhat a térben, ahol az érzelmek egy idő után kioltják egymást. Egy jó kiabálás akár felszabadító erejű is lehet annak, aki alig merte kiengedni a hangját.
Ha azonban ezeket az „ellen-érzéseket”, – amik érzelmi reakciók a minket ért inzultusra, ami pedig csak a kihangosítása volt a saját ellenpólusú (tudattalan) érzelmeinknek – nem vállaljuk fel, akkor lenyeljük, elfojtjuk őket.
Az elfojtott érzelmek a testben energetikai blokkokat okoznak, lerakódnak. Például a tehetetlenség, beszorultság, ki nem mondott vélemények, érzések: torokproblémákat, gyulladást, elmegy a hangunk, belénk szorul a levegő, mintha meg akarnánk fulladni, mellkas szorítás, köhögés, prüszkölés, csuklás, hányinger, beszédzavar, halk hang, némaság, szorulás, emésztési problémák.
A düh, harag az epében rakódik le, és köveket, görcsöt okoz. Később a pangó energia miatt a máj károsodik. Ha pedig még ezután sem találunk megoldást, akkor a következő állomás a szív lehet, amelynek a keringése blokkolódik.
Az elfojtott félelemre a test általában gyulladással, lázzal reagál.
Az „ebből elegem van”-érzés allergiát, bőrkiütést, az elfojtott sérelem, neheztelés sérvet, bélproblémákat, felszívódási zavarokat…stb okoz.
A rák egy „rosszindulatú” betegség. Ami azt mutatja, hogy olyan indulatok elfojtásáról van szó, amik a test felé „rossz irányt” vettek. Ha a beteg környezetében indulatos, impulzív ember élt, amit ő maga nem tudott viszont-indulattal kezelni, és benyelte az indulatot, akkor benne az indulat önpusztítóvá válik, és elindul egy rákos folyamat, amiben a másik ember helyett a saját testét támadja meg. A betegség képe kifejezi, hogy folyamatosan védekeznie kell egy agresszív támadással szemben.
A másik eset, amikor valaki nem indul el a saját fejlődési útján, nem a saját útját járja, hanem máséba ragadt bele. Vagyis „rossz felé indult” az életével, és nem hajlandó változtatni a figyelmeztető jelek ellenére sem. Ő is „ellenséges közegben” van, ahonnan azonban nem hajlandó kilépni.
Végül a JÓ-ságról, ami igazán veszélyes. Amikor valakinek az az irányító programja, hogy „én jó vagyok”, ami azt jelenti, hogy jónak kell lennem, akkor „jóembert” játszik. A jóember jóindulatú, ezért ezzel az érzéspólussal azonosul. A másik pólusú rosszindulatot kitagadja, a világába száműzi, az nem illik a „jóemberhez”, azt viszont kívülről kapja a nyakába másoktól a fent vázolt érzelem-projekciós mechanizmus alapján. Erre belső válaszreakcióként ellen-érzése keletkezik az elszenvedett rosszindulatú támadásra, ami azt üzeni, hogy neki is vissza kellene vágnia, támadásba kellene lendülnie, amit viszont már rosszindulatnak tartana, így azt nem hajlandó megnyilvánítani. Ezért ezt az indulatot, ami benne is megjelent elfojtja, nem reagál, vagy elmenekül a helyzetből, vagy behúzza a nyakát, és tűr. Aki úgy érzi, hogy “tűrnie kell”, nincs más választása, ő egy “ártatlan áldozat”, az a veszélyeztetett csoportba tartozik. Az elfojtott indulat megnyilvánulásra törekszik, de csak a test szintjén tud, ezért ott agresszív, rosszindulatú támadást produkál. A test támadó hadseregével, az immunrendszerrel támadásba lendül, és megtámadja a védtelen saját testét. Pont úgy, ahogyan a külvilágában ez már megtörtént vele – most belül a testében ugyanaz a jelenet lejátszódik. A rákos folyamat végbemegy, de most ebben megélheti a test szintjén – mindenki elől elrejtve – a rosszindulatú támadót, a másik pólust, végre szerepet cserélhetett. Ráadásul az önképe, az érzelmi identitása nem csorbult, hiszen nem derült ki a turpisság, sőt mások úgy kezelik, mint egy jóember-áldozatot, akit megint valami igazságtalan támadás (halálos betegség) ért, és sajnálják, és együtt éreznek vele.
Az, hogy túléli-e a rákos folyamatot, – anélkül, hogy egy tudatszint-váltáson átmenne – attól függ, hogy van-e képe arról, hogy jóemberként győzhet. Ha nincs ilyen képe, akkor nem érzi képesnek magát a győzelemre, és azt jelenti, hogy feladta. Ezt erősíti, ha az a tapasztalata, hogy folyton alulmarad a rosszindulattal, a támadással szemben, ő egy “vesztes jóember”, és nem nyerhet, így ezt a csatát sem tudja megnyerni. Ha úgy érzi, hogy nyerhet, akkor támadásba lendül, beveti az orvostudomány csodáit, a kemóval lebombázza a rosszindulatú ellenséget (feláldoz egy csomó egészséges sejtet is), és végül hatalmas erőfeszítéssel megnyeri a csatát. Tudatosság nélkül ilyen a gyógyulás, az egészség csak harc árán szerezhető vissza, és utána is állandó félelem az élet.
A tudatos megoldás: az állapot megfordítható, az állapot romlása megáll, amint elfogadja a saját indulatos érzéseit, és hajlandó megnyilvánítani őket. Ha megérti, hogy a világában a rosszindulatot ő hozta létre a „jóindulatával”, és képes megszüntetni az ítélkezést, elutasítást a rosszindulattal kapcsolatban, és elengedni a ragaszkodását a jóindulathoz, a gyógyulás megkezdődik durva külső beavatkozás nélkül is. Ezzel felhozza a test szintjéről a történet szintjére a konfliktust. Amikor a „jóember vagyok” identitástól, genetikai programtól eloldja magát, akkor a polaritás megszűnik, a regenerálódás végbemegy, a gyógyulás tartós.
