A poláris érzelmek mindig érzelmi háborút kavarnak, mert folyamatos a feszültség a külön tartott két pólus között.
Az érzelemdominó az az állapot, amikor egy bennünk elfojtott érzés (érzelemzárvány) hirtelen kitörve, megnyilvánulva egy másik személyből elsodor minket is, és átvesszük a másik érzelmi állapotát, és továbbadjuk az érzelemmintát. Ilyenkor úgy érezzük, hogy nem tudunk ellenállni annak, hogy bekapcsolódjunk, kitörjünk, és ebbe az érzelmi viharba többen is bekapcsolódnak, mindenkiben dominóelvszerűen végigfut az adott érzelem, és reakcióra kényszeríti.
Erőszakdominó példa:
Egy kicsi hógolyóval indul: pl a gyereket arra kényszerítem, (az akarata ellenére kényszerítés erőszak) hogy iskolába járjon, miközben tudom, hogy ott erőszakkal találkozik naponta, azt él át, emiatt bűntudatom van, amit elfojtok, próbálok úgy tenni, mintha nem tehetnék mást, és „leszarom” , elfelejtem (tehetetlenség-álca).
Lavina lesz belőle: A gyerek az iskolában begyűjtött erőszakot otthon adja ki, amit elszenvedek. Túlreagálva egy átlagos takarítási kérést rám zúdítja, szitkozódik. Megélem az erőszakot, és igazságtalannak érzem a helyzetet pont úgy, ahogy ő is annak érezte, hogy iskolába kell mennie, ahol megalázzák, és ahol ő nem tudta kinyilvánítani a dühét azzal kapcsolatban (beleszorult a harag). Benne vagyok a spirálban, és én is erőszakkal reagálok, visszavágok, ordítok, kikérem magamnak…stb Teljesen belepörgök, áldozatnak érzem magam, és súlyos következményekkel fenyegetem…azaz én is túlreagálom a helyzetet. Túlvédekezem magam, mivel csak az adott helyzetet látom, elválasztva az előzményektől. Mindenki szarul érzi magát, és a többi családtag is kénytelen bevonódni. Áll a bál. A másik gyerek is ad egy-kettőt a tesónak (ő a szövetségesem a háborúban:) Párom csitítani próbál, és letolja a gyereket (ő a megmentőm). A gyerek ugyanúgy megszívja végül, mint a suliban, megalázottan bezárkózik.
Vihar után: mindenki nyalogatja a sebeit, majd békülési procedúra.
Megoldás: annak a felismerése, hogy az erősen, hevesen, kontrollálhatatlanul feltörő érzés egy bennem elfojtott blokk, és én indítottam el az első erőszakkal a lavinát, az csak visszatért hozzám. Az erőszak mögött egy erős félelem, és tehetetlenség érzése: nem tudom, hogyan oldjam meg az iskolakényszert, és mi lesz vele, ha nem jár iskolába? A felismerés után döntés, a gyökér-ok kezelése: elfogadni, hogy a gyerek nem fog iskolába járni. Lépés: alternatív megoldás keresése az iskolakényszerre, és kivenni a gyereket az iskolából.
Eredmény: mióta nem jár suliba, eltűnt belőle a durva erőszak, nincsenek ilyen konfliktusaink.
A helyzetet feloldottuk, de a végleges megoldás, hogy ebben a nyugis iskolaszünetben megtaláljuk a gyerekkel azt a gyökérokot, ami az iskolai kudarcokhoz vezetett, és azt feloldva, elfogadva a helyzetét, kilépve a történetből hozzásegíteni a továbblépéshez. Így feloldható az iskola-parája.
Ez végül megtörtént. A gyerek segítséget kért a továbblépéshez. Miután fény derült a genetikai gondolatmintára, amit örökölt, és ami a kudarcélményéhez vezetett, ez felszabadította benne a torzultan rögzült én-képet, hogy „én hülye, buta vagyok”, a vele járó bűntudattal, szégyenérzettel és bénult tehetetlenséggel. Heteken belül felvetette magát egy általa kiválasztott iskolába képzőművészeti szakra, ahol barátokra, szerelmekre talált, támogató, együttműködő tanárokra. Legyőzve magában a kishitűséget, egy év lemaradást hozott be 2 hónap alatt, és négyes átlaggal zárta a félévet. Mindezt úgy, hogy megtanult egyedül tanulni. Ahogy feloldódott benne a tanulási blokk, magától kezdett tanulni, és szárnyalt. Év végére matekból „professzori címet” kapott a tanárától, és az osztály legjobbja lett úgy, hogy közben élvezte a tanulást. Amit pedig végképp nem tudtunk volna elképzelni: történelemből, amiből az előző iskolaévben a másik iskolában megbukott, most ötös lett, és ugyanígy magyarból négyes.
Visszanézve a történetet: a bizalom, ami legyőzi a félelmet, csodákra képes.