Az akaratnyilvánítást követő lépés az elinduláshoz a döntés. Ebben a fejezetben ezért a döntéseink mélyére nézünk. A döntésképesség az önálló cselekvőképességemet szimbolizálja, azt, hogy mennyire viselkedek felnőttként vagy gyerekként.
Aki nem hoz döntéseket, az olyan, mint egy gyerek, aki helyett mások (a szülők), a nagyok hozzák meg a döntéseket. Szó szerint kicsinek érzi magát, és úgy is vesz részt az életében.
A döntésképtelenség egyik következménye, hogy kiszolgáltatottá tesz. Aki nem hoz döntéseket, az azt üzeni, hogy nem tudja irányítani az életét, és átadja az irányítást azoknak, akik helyette döntenek. Így viszont nem a saját életét éli.
A döntéshez tudati nagykorúság kell, mert
Az engedély kérés, jóváhagyás a döntéseinkhez tudati kiskorúságot jelez. Nagyfokú bizonytalanságot, hogy jogosult vagyok-e döntést hozni – ez általában nagyon domináns, vagy éppen döntésképtelen szülők gyerekeinél gyakori – vagy képes vagyok-e jó döntést hozni. Ez utóbbi döntésképtelenség abból az önbizalomhiányból fakad, amelyben megkérdőjelezzük az alkalmasságunkat. Aki ettől szenved, az gyerekként azt tapasztalhatta, hogy a szülei, vagy a tekintélyszemélyek az életében gyakran alkalmatlannak nyilvánították. Ahelyett, hogy támogatták volna, inkább megkérdőjelezték a próbálkozásait, szembesítették a “hibáival”, esetleg megszégyenítették miatta, és nem bátorították, nem mutatták meg a megoldási utakat. Nem adtak lehetőséget a “javításra”, így elmaradt az önálló szárnypróbálgatás sikerélménye. A “hülye vagy fiam/lányom” mantra beégeti az alkalmatlanság tudatát a cseperedőbe. Akkor is ez a helyzet, ha burkolt üzenet volt a szülő részéről a bizalomhiány, és olyan védőburával párosult, amiben az alkalmatlan gyerek helyett mindent a magabiztos, erős szülő rendezett el. A jószándékú óvó-védő megmentő szülők gyerekei hajlamosabbak önállótlan felnőttekké válni, akik később is átadják az irányítást egy erősebb, kompetensebb tekintélyszemélynek.
A szülői döntésképességi minták, és a kamaszkori megküzdés a felnőtté válásért, az én-határok kijelölése szintén fontos elemei annak, hogyan hozunk felnőtt korunkban döntéseket.
A döntés elköteleződés az eredmény, egy irány mellett: Igen=“legyen”, Nem=“ne legyen”
“Akarok egy mosogatógépet” – ez egy akarat/szándék kinyilvánítás, lehívás, igény-aktiválás
“Veszek egy mosogatógépet” – ez egy döntés, amiben az elérési út, a cselekvés és a cselekvő is meg van nevezve. Én (a cselekvő) vásárolok (cselekvés) egy mosogatógépet. Vagyis az akaratom konkrét cselekvési formát ölt, annak én leszek a végrehajtója, és ilyen módon. A döntés tehát a kivitelezésre vonatkozik, a megvalósulás elérési útjára. De mondhatnám azt is, hogy “Kérek ajándékba apámtól egy mosogatógépet.” Ez egy másik döntés, egy másik elérési útvonallal.
Döntést akkor hozunk, ha szeretnénk cselekvően részt venni az igény kivitelezésében, vagy irányt adunk a megvalósulásnak.
A döntés konkretizálja, sűríti, és szűkíti – fókuszálja az akaraterőt, és egy további elemet ad hozzá: az elköteleződést. A részvétellel személyesen bevonódunk az igény kielégítésébe, teszünk érte, hogy megvalósuljon.
A 8. kérdésre adott válaszod mutatja, hogy hoztál-e döntést, vállaltad-e a cselekvést, az aktív megvalósítást, azaz elkötelezted-e magad a szándékod mellett. Ha a döntés hiányzik, akkor az aktivált akarat lóg a levegőben, mert még a megerősítő mozzanatodra vár, a végső jóváhagyásra, amivel engedélyt adsz arra, hogy belépjen a valóságodba:
Onnan látszik, hogy valóban meghoztad a döntést, hogy megteszed az annak megfelelő lépést (az elsőt legalább). A 9-10. Kérdésre adott válaszod mutatja meg, hogy a döntésed (a lépésed iránya) összhangban volt-e az akaratoddal, vagy más irányba indultál. Utóbbi esetben átverted, kicselezted magad. Úgy tettél, mintha azt tennéd, amit akarnál, de olyan döntést hoztál, ami nem az akaratodat támogatja.
Például kinyilvánítottad az akaratodat, hogy legyen egy új konyhabútorod, van is rá pénzed, de meglátsz egy akciós hirdetést egy fűnyíróról, és úgy döntesz, hogy inkább fűnyírót veszel.
Ugyanez időben elnyújtva, amikor az a döntésed, hogy csináltatsz egy új konyhabútort, ami még szinkronban van az akaratoddal. Összegyűjtöd rá a pénzt, de mire a vásárlásra kerülne a sor, inkább veszel rajta egy repülőjegyet a Maldív szigetekre.
Mindkét esetben megígértél magadnak valamit, amit nem teljesítettél. A világodban valószínűleg szembejönnek a szintén ígérgető-nem teljesítők, vagy félreteljesítők, hogy emlékeztessenek arra, amit magaddal csinálsz.
Egy másik verzióban (megtörtént eset): összegyűjtöd a konyhabútorra a pénzt, ott van, de nem költöd el rá, hónapokig parkol egy dobozban a szekrényben. Aztán egyszer csak kinyitod a dobozt a szekrényben – mert eszedbe jutott, hogy most jó lenne valamire az a pénz, most sem a konyhaszekrényt vennéd meg – és hát üres. Eltűnt a pénz.
Nem véletlenül. A pénz a konyhaszekrényre volt ott. Ahogy elfelejtődött benned a konyhaszekrény, úgy tűnt el a rávaló összeg a valóságodból.
A csalódás, amit ilyenkor érzel, az önmagad megcsalása a be nem tartott ígéreted miatt.
Ez nem minden esetben szükséges. Vannak ugyanakkor olyan kívánságaink, igényeink, amelyek a cselekvő részvételt feltételezik. Például: “Táncos akarok lenni.” A döntés ez esetben, hogy elmegyek táncolni, beiratkozok egy tánciskolába….stb.
Az akaraterő ilyenkor valójában nem a táncos pozícióra, mint végeredményre vonatkozik, hanem az útra, ami oda vezet. Valójában azt akartam mondani, hogy : “táncolni akarok – profi szinten”. A döntés ebben az esetben ezért nem nélkülözheti az aktív cselekvésemet, mert ha nem táncolok, akkor nem tudom teljesíteni az igényemet. Itt éppen a táncolás az akarat lényege is.
A mosogatógépet ugyanakkor megkaphatom úgy is, ha aktív cselekvőként döntéssel nem veszek részt a kivitelezésben, vagy csak minimálisan.
Például nyerek egy mosógépet nyereményjátékon, miután az akaratomat kinyilvánítottam. Ez az esemény látszólag szerencsés véletlenek egybeesése – szinkronicitás – valójában azonban itt is én teljesítem a saját igényemet egy nyereményjátékon keresztül. Ebben az esetben is van egy “alig látható” döntési aktus, aktív cselekvés: pl amikor jelentkezem a nyereményjátékra, vagy megveszem a lottószelvényt (miközben ott van az aktivált igényem, szándékom a mosógépre a nem blokkolt teremtőerőmmel kinyilvánítva).
Te melyik döntés-típusba tartozol?
Vizsgáld meg a saját döntési önállóságodat, döntési protokollodat. Vedd sorra az utolsó néhány olyan döntési szituációit, amiben csak rólad, a Te életedről, vagy a Téged érintő cselekvésről volt szó: Ki hozta meg a döntést? Mi/ki befolyásolta a döntést? Kértél-e tanácsot, jóváhagyást? Ha igen, kitől? Mi korlátozta a döntést? Hány évesként viselkedsz, amikor dönteni kell? Mit mond erről a környezeted? Tekintélyszemélyek, akikre hallgatsz a döntésnél.
Vizsgáld meg azokat a helyzeteket az életedben, amikor nem csak Téged érintett a döntés (pl a családot, a munkahelyi csapatot….stb) Ki hozta meg a döntést? Hogyan vettél részt a közös döntésben? Mennyire sikerült érvényesíteni az akaratodat a döntésnél? Konfrontálódtál-e a döntés miatt? Átengedted-e a döntést másoknak? (Nekem mindegy alapon.) Döntöttél-e mások helyett? Meghúztad-e a döntési határodat? (Eddig terjed a döntési hatásköröm.) Kik vannak még a döntési hatásKÖRödön belül, akik helyett döntesz? Szoktál-e mások helyett döntést hozni, amikor nem vagy érintett? Beavatkozol-e, ha a másikat döntésképtelennek látod, vagy ha Te “jobban tudod”? Szoktak-e mások tőled tanácsot/jóváhagyást kérni a döntésükhöz?
A döntés-aktív személyek nagyobb döntési hatáskörrel rendelkeznek, és azt akár hajlandók is túllépni. Küzdenek azért, hogy ők döntsenek. Az agresszor szerep felé húznak.
A döntés-passzívak “kis helyen elférnek”, nem sok vizet zavarnak, a döntéseket kényelmetlennek érzik, határozatlanok, bizonytalanok, könnyen átadják a döntési jogukat. Az áldozat szerep felé húznak.
A döntés-flow személyek könnyen és gyorsan meghozzák a saját döntéseiket, önállóak, és nem döntenek mások helyett. Világosak a döntés-határaik. A válaszaid alapján Te hová sorolod magad? Figyeld meg a környezetedben élőket, és sorold be őket az alapján, ahogy döntenek a fenti három csoportba.
