A három tűz szerep közül az első, a harcos-énzőgén felel a külső harcok kirobbanásáért. Harcosunk férfias minőséget képvisel. Úgy tűnik, hogy a férfiminőség a felelős a világban fellobbanó háborús eseményekért.
A kollektív mintában ezt a részt a patriarchátus értékrendje dominálja. A nyers férfi erő, a hősiesség, a harc árán szerzett dicsőség középkori lovageszményei a mai napig kézzel foghatóan jelen vannak a kollektív pszichében, és számos “uralkodót”, férfi vezetőt, politikust vezetnek láthatatlan pórázon. A háborúban ezen szereplők főszerepet kapnak, minden figyelem rájuk irányul, így megmutathatják erejüket a világnak. A győztes lesz az, akitől félnie kell a többieknek, aki a legerősebb, és aki bemutatja, hogyan semmisíti meg az ellenségeit. Ezt a pozícióját mindenki kénytelen elismerni hosszú időre, aki nem akar az ellenségei sorsára jutni. A férfi hősök erő-küzdelme, pozícióharc minden háború, bármi is legyen a “külső indok”. Az erőszak pedig a háború velejárója, ami ezen patriarchális felfogás szerint megengedhető eszköz a cél, a győzelem érdekében. A háború soha nem etikus, nem humánus és nem igazságos, még akkor sem, ha “erőszakos békemisszió”. Csupán erődemonstráció, és annak bizonyítéka, hogy a kollektív tudatban még mindig erősen jelen van a patriarhátus értékmintája, és hozzá felgerjeszthető propagandával a szükséges félelemenergia, ami tömegeket mozgat.
Egyrészt ennyi idő alatt ürül ki, gyengül meg az előző háború emléke, mint transzgenerációs trauma. Az erőszak, mint félelemalap ennyi idő után már nem elég erős impulzus ahhoz, hogy tömegesen befolyásolja az embereket. Így emlékeztető oltás kell az erőszakmintáról, a túlélési küzdelemről – ahonnan a jólét és a fejlődés csak egy homályos emlék – hogy a tűz pusztító ereje rettegésben és kiszolgáltatottságban tartsa az embereket, akik így könnyen irányíthatóvá válnak.
Másrészt az az erőtér, amiben az előző Nagy Háború elrendezte az erőviszonyokat, ennyi idő alatt megváltozik, átrendeződik, új szereplők kérnek geopolitikai vezető szerepet, míg a régiek nem mondanak le megszerzett előjogaikról. Az újabb erőpróba csak idő kérdése az új térben.
Mit tehetünk nőként, ha kívül látjuk fellobbanni a pusztító tüzeket a tudattalan férfiharcosok nyomában, és szembesülünk az erőszakkal?
Hogyan kezeljük nőként a harcost? Egyáltalán a nőknek is van harcos részük?
A nők harcai ugyanúgy jelen vannak a világban, de a fókuszuk kicsit más. Kisebb számban vannak az erőteljesen önérvényesítő nők, akik felveszik a férfiakkal a harcot pozíciók megszerzéséért. A legtöbb nő a mindennapi túlélési küzdelmekben jeleníti meg ezt a részét. Harcol a szófogadatlan gyerekekkel, a rendetlen férjjel, a gerinctelen főnökkel, vagy a rosszindulatú munkatársakkal, az áskálódó szomszéddal, vagy éppen az elszabaduló inflációval..stb. hétköznapi harcaink kevésbé látványosak, mint egy háború a világszínpadon, mégis harcos részünk vezényli le ezeket a küzdelmeket, és a beállítódása szerint nyerjük meg vagy éppen veszítjük el a kis csatáinkat. Ráadásul a nők hajlamosak nem magukért, a saját érdekükért küzdeni, hanem sokkal inkább a szeretteikért, azok biztonságáért, haladásáért, jólétéért vetik be fegyvereiket.
Szót kell ejtenünk ugyanakkor egy tipikus belső háborúról, ami szinte láthatatlan, mégis átszövi és alapjaiban határozza meg az emberiség életformáját és életminőségét: a férfiak és nők közötti harcról. Ez pedig sokkal több és mélyebb, mint ami kívül látszik belőle: a feminista nők, a női választójog, a nemek jogi egyenlősége, a nők részaránya a hatalomban, harc a nők egyenlő bérezéséért….stb látványos, ámde csekély eredmények ahhoz képest, hogy időszerű egy hatalmi pólusváltás, amikor a női minőség vezeti a férfit, és nem fordítva. Ehhez azonban önmagukra tudatos, önálló nőkre van szükség, ami ma még szembemegy a kollektív női képpel. Ezt a harcot mégis a nőknek kell megvívni, és nem csak a külvilági fronton.
Az emberiség sokezer-éves története, vallásai, társadalmi, gazdasági, politikai rendszerei mind arról árulkodnak, hogy valamikor az idők kezdetén (nagyjából az egyiptomi újbirodalom korának végétől) a férfiak magukhoz vették az irányítást minden szinten. Létrejött a nemek hasadása, és távolodása, ahol az a minta vált természetessé, és közmegegyezéssé, hogy a férfi az erősebb, az értékesebb és ő az első, őt kell követnie a nőnek. Az egyenrangúság fel sem merült. Egy férfiközpontú világrend alakult ki, és ez nagyrészt még ma is fennáll. Ennél a legelső nagy háborúnál kezdődött az erőszak kultúrája az emberi történelemben.
A nők ennek köszönhetően egy olyan társadalmi szerepet töltenek be, amelyben a harcos részük nem kap szót. A nők harcos része le van fegyverezve és hadifogoly. Ezért a férfiak hivatalos dolga maradt a harc, a nőké a család gondozása, és az utódok felnevelése. A férfiak felfegyverkezve, a nők harcképtelenül kiszolgáló szerepben “vannak a helyükön” a kollektív tömegtudatból sugárzott ideálkép szerint. És a nők tömegesen beleálltak ebbe a háttérszerepbe, elfogadták a felkínált sorsukat.
Ahhoz, hogy ez a minta megváltozzon, nem külső pozícióharcokra, konfliktusokra van szükség férfi és nő között. A nő háborúja a férfi “ellen” megnyerhetetlen. Az egyetlen hely, ahol mégis megvívható, sőt megvívandó ez a harc, a nőben belül található: a saját női-férfi képe tudatosításával és kibékítésével.
A nőknek előbb fel kell éleszteniük magukban a Harcos részüket, birtokba kell venniük az általa felkínált képességeket, erőket, integrálniuk kell a férfiminőséget a teljességükhöz, hogy valóban egyenrangú társai legyenek a férfiaknak, kompetens teremtői lehessenek a világuknak. Akinél ez nem történik meg, annak másodrendű szerepe, kiszolgáltatottsága és függése garantált. Mindezt pedig egy olyan környezetben, amely nagyrészt ellenérdekelt a felemelkedésükben.
Talán helyesebb lenne azt kérdezni, hogy hogyan kerülhetnénk el a háborút?
Erre két megközelítésből adható válasz: egyénileg és kollektívan.
Egyéni szinten a háború nélküli élet azt jelenti, hogy a saját életemben beszüntetem a harcot. A belső fegyverletételem garantálja számomra a békét, és azt, hogy a tűz elemet megszelídítve teremtésre használom az erejét. Aki nem harcol belül, az nem a túlélésért küzd, hanem teremt. Ennek a “teremtői tudatállapotnak” az elérése egy intenzív belső önismereti, önfejlesztő munka eredménye. Az új tudatállapotunk biztosítja azt számunkra, hogy bennünket a háború réme elkerül. Nem kell vele interakcióba kerülnünk, mert meghaladtuk a harci szellemet. Erre mondtuk azt, hogy “nem az a kérdés, hogy lesz-e háború, hanem hogy Te hol leszel akkor?” A “hol” pedig nem csak egy fizikai helyszín, hanem a megfelelő tudatállapot: a háborúmentes zóna. Aki belül túl van a harcosa megszelídítésén, azt a háború elkerüli, nem érinti. Miközben a többieknek reális valóság. Az nem az ő valósága többé – hacsak nem ezt választja (de ez valószínűtlen). Úgy is elképzelheted, hogy ahol Te leszel, ott nem lesz háború, vagy fordítva: ahol nem lesz háború, Te ott leszel. Mivel már “nem szerepelsz benne”.
Azok azonban, akiknél a béke egy látszólagos állapot, és még nem küzdöttek meg a harci szellemükkel, nem transzformálták a harcosukat, mert még nem is aktiválódott – nem kerülhetik el a háborús helyzeteket. Mivel ők még tapasztalatlanok, nem is ismerik ezt a részüket, az most fog bemutatkozni nekik. A nők esetében tehát elsődlegesen a harcos felélesztése, majd ugyanolyan mechanizmusú transzformációja hozza el a belső békét, ahol arról az előző fejezetben már volt szó.
Ha a háború értelméről egyáltalán beszélhetünk, akkor magasabb tudati evolúciós nézőpontból éppen az lehet, hogy aktiválja az egyénekben a harcost, teret adjon ennek a szerepnek, hogy mindenki megfelelő választ tudjon adni, kénytelen legyen foglalkozni ezzel a részével élesben.
A valódi tudatosság ott lép elő, és jelent evolúciós előnyt, hogy ezt az önismeret útján járó tudatos egyén háború nélkül is képes és hajlandó elvégezni magában, ezzel megkímélve magát a valódi traumáktól.
Kollektíven elkerülni a háborút azt feltételezi, hogy a kollektív tudatszint megemelkedett, senki nem kerülhet másokat vezető pozícióba a 3. tudatszint alatt, a patriarchátus-harcos értékmintáját a közös tudatban felváltotta, beelőzte a szemben álló együttműködésen alapuló, önfelszabadított önmegvalósító értékrend. A félelemjárványokra már nincs kereslet, a belső valóság a kiindulópont és a biztos iránytű, a külső manipulált ellenségképeknek nincs táptalajuk. A tüzes indulatok erejét képes a társadalom ítélkezés/büntetés nélkül áttranszformálni kreatív teremtő formába. Az ilyen magas értékrenddel, belső irányítással rendelkező önmegvalósító egyének társadalmában nincs tere sem a félelemnek, sem az erőszaknak. Jelenleg még messze állunk attól, hogy tömegek érkezzenek meg a tudatosság ezen fokára, bár a folyamat exponenciálisan gyorsul.
Addig a poláris kiegyenlítődés miatt a női pólusnak átengedett, átadott irányítás garantálhatja átmenetileg, hogy a harcos férfi szellem nem szabadul el nagy háborúk képében. Egy háború nélküli világhoz át kell venniük a valódi női minőséggel bíró tudatos nőknek az irányítást. Azoknak az anyáknak, akik a saját fiaikat sem küldenék háborúba és másét sem. Akikben a hatalmi ambíciók helyén az együttműködés, gondoskodás szelleme munkál. A társadalmaknak a XXI. században sokkal inkább gondoskodó anyákra, mintsem hős apákra van szükségük vezetőként. De ez is csak átmeneti gyógyulási szakasz lehet. Az átmeneti pólusváltást, és a sebek begyógyulását követően az önvezető egyének társadalma az, ahol a háború végképp egy régi, homályos emlékké válik.
Áprilisi “nem tréfa”
Ebben az áprilisi leckében személyes szinten megvizsgáljuk, hogyan veszünk részt láthatatlanul a félelemhullámok nyomában születő nagy válságok kirobbantásában, mi a személyes felelősségünk a háborúkért a világban, mi köze ennek a belső ellenségképeinkhez….és hogyan tudjuk lecsitítani a pusztító tüzet, és fénnyé alakítani, hogy a nyomában a béke megszülessen a világunkban.
Mert a belső béke a háború utáni világban létezik, ahogyan a fény sem lép többé interakcióba a tűzzel. A béke a háború jövője, a fény a tűz jövője.
Ahol béke és fény van, ott többé nincs szükség háborúra és tűzre.
Mielőtt azonban idáig elérnénk, még be kell járnunk a csatamezőnket: összeszedni sebesült bajtársainkat, eltemetni ellenségeinket, beolvasztani fegyvereinket. Véres sebeinket begyógyítani, és többé nem hagyni a sérelmek zombi hadseregének, hogy feltépjék őket.
