Énzőgén IV. – Akaratlény – az akaraterő működése


Warning: Attempt to read property "ID" on null in /home/belsokij/public_html/wp-content/plugins/learndash-elementor/src/views/themes/ld30/topic/index.php on line 87

IV. Akaratlény - az akaraterő működése

BÁRMIT AKARHATOK?

Az akaraterő – hozzáférés a lehetőségekhez, ÖSSZEKAPCSOLÓDÁS AZZAL, AMI LEHET(NE).

Funkciója: személyessé tenni és lehívni a lehetőséget.

Formája: “Ezt akarom” – igény-kinyilvánítása elérési út nélkül.

Az akaratnyilvánítás: a szándék ereje, az indító impulzus.

Amit szeretnék, azt nem akarom

Az “akarom-szeretném” különbsége

Az “akarom”= kijelentő mód, jelen idő. Most akarom, vagyis egy aktualizált igény.

A “szeretném”=feltételes mód (majd egyszer), határozatlan jövő idő. Egy nem aktualizált igény (vágy)

A feltételes mód a vágyakozásra utal.

Üzenete: nem hiszem el, hogy lehet, vagy szabad, hogy elérhető. Valami akadályoz. 

Az akaraterő, mint “lehívás, aktualizálás, jelen időre hozás” hiányzik mögüle.

A “szeretném” megfogalmazás arról tájékoztat, hogy bizonytalanok vagyunk abban, hogy a vágyunk lehetséges-e, vagy jogos-e. A lehetőségeinktől való szubjektív távolságot jelzi.

Sokan úgy vélik, hogy az “akarom” erőszakos, durva kifejezés, és ezért tartózkodnak a használatától. Pedig csak határozott, és erővel bír. Épp ez benne a taszító azoknak, akik félnek az akarat erejétől.

A kommunikációjukban az igényeiket a sokkal lágyabb, kedvesebb “szeretném” kifejezéssel fejezik ki. Ennek azonban csupán határozatlansága van (egy bizonytalan vágyakozást fejez ki), de nincs benne a teremtő impulzus, az “ige”. Figyeld meg, hogy amire azt mondod, hogy “szeretném”, az nem tud megvalósulni, egy jövőbeli vágy marad. Vagy elmerül a feledésbe. 

Egy másik figyelmeztető jel arra, hogy nem használod az akaraterődet, ha azt látod, hogy amiről kimondod, hogy szeretnéd, az a szomszédodnál, vagy a barátodnál valósul meg. Nem nálad. Ilyenkor a “szeretném” a közlésedben a másik ember számára egy emlékeztető jelzés volt a saját igényére, amit azonban ő aktivált is a maga számára az “akarom”-mal. Azzal, hogy hozzá kapcsolta az akaraterejét, számára elérhetővé vált az, ami nálad még csak “várakozó valóság”.

Ha nincs elég bátorságod használni és megnyilvánítani az akaraterődet, akkor ne csodálkozz, ha a vágyott dolgok távol maradnak.

Nézd meg a 3. kérdésre adott válaszodat. A “szeretném” még nem az akarat kifejezése. Ha csak szeretnéd, akkor valószínűleg nem igazán hiszel benne, hogy elérhető a célod, és 7 alatti pontszámot adtál ennél a válasznál. Ilyenkor az akaraterő meg sem nyilvánul, mert lehetetlennek tartjuk az elérést. Ha a 4. kérdésre magas pontszámot adtál, azaz nagyon szeretnéd, hogy megvalósuljon az életedben, de nem hiszel benne, hogy az lehetséges, akkor hosszú távon egyfajta közöny, apátia, lemondás állhat be, ami jelentős frusztrációval jár.

Akarom, de.......= nem akarom

Az akaratnyilvánítás megkerülése. A …”de”…kifejezés jelzi, hogy akarom is, meg nem is. A “de” mögötti kifogás az, ami visszatart. Bármi is legyen az, szétforgácsolja az akaratunkat. Egy “olyan, mintha”. Úgy teszek, mintha akarnám, de legbelül ez egy “nem”. Ezért az így indított dolgok sikeréhez nem fűzhetünk sok reményt, mert a végeredmény a valódi belső szándékunkat fogja követni. Az akaraterő képes hegyeket mozgatni. A “de” azonban leblokkolja ezt az erőt. Ha valaki olyat támogatsz abban, hogy sikeres legyen, aki így nyilatkozik, akkor tudnod kell, hogy kidobott energia a segítséged, amíg ő magában “de” nélkül nem határozza el az elindulást. Ezt a szándéknyilvánítást kívülről nem lehet pótolni.

Akaratnyilvánítás kívül, vagy belül - érvényes

Az akarat belső kinyilvánítása is egy érvényes belül elhangzó “teremtő ige”. Sokszor elég, ha magadban kimondod, hogy “én ezt akarom”, és a lehívás elindul. Egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy megkaptad, megérkezett a világodba.

A határozott akaratnyilvánítás a beindított motor az autóban. Amíg ez nem történik meg, addig csak ülsz a kormány mögött, de nem fordítottad el a slusszkulcsot.

Az 5. kérdésre adott válaszod akkor “igen”, ha hangosan, vagy magadban határozottan és jelen idejűen kinyilvánítottad az igényedet (..”de”… és szeretném nélkül)

Az akaraterő, érzelmi hője

Az “akarom” nem csak egy üres szó, hanem egy erőteljes érzés is. Ha nincs mögötte érzelmi hő, akkor ereje sincs.

Olyan érzésekhez hasonlít leginkább az akaraterő fellobbanása, mint a lelkesedés, a szenvedély.

Ha az akaratnyilvánítás megtörténik, de nem kíséri az érzelmi beleélés, az öröm, a lelkesedés, akkor az igény energetikailag nem támogatott. A kimenő jel gyenge. Ha nincs erős érzelmi impulzus, töltés rajta, akkor az akarat görcséről beszélhetünk, ami terméketlen akarás, akaratosság, egyfajta küzdelem lesz. Ilyenkor görcsös cselekvéssel próbáljuk általában pótolni a hiányzó flowt.

Minél erősebb az akaratnyilvánítás energia-szintje, érzelmi töltete, annál valószínűbb, hogy kitart a célig, azaz, hogy odaérsz vele. A lelkesedés, szenvedély, érzelmi átélés, ami az akaratodat kíséri, amikor kinyilvánítod az üzemanyag, ami ellátja a motort, amíg célba érsz. Tele tankkal nagyobb esélyed van.

A 6. kérdésre adott válaszodból láthatod, mennyire erős az akaratnyilvánításod energiája.

Amikor elindultál, de mégis megállsz

Amikor az “akarom” kifejezést valaki azért kerüli, mert az azt jelenti számára, hogy “most nincs”, akkor a negatív fókusz leblokkolja az akaraterőt. A hiányérzet, amit megidéz, letompítja a lelkesedést, megkeseríti a szenvedélyt még akkor is, ha meri használni.

Míg az első esetben a “szeretném”-mel megkerült akaraterőt az érintett azért nem használja, mert fél attól, szó szerint fél az erejétől, a második példában az akaraterőt a fájdalmas hiányérzet blokkolja. Az az emlék, hogy “nagyon akart” valamit például gyerekkorában, amit nem kapott meg, és az emlék kudarcélményként újra előhívódik minden egyes “nagyon akarásnál”.

De akkor hogyan lehetséges, hogy ha működik az akaraterő mágiája, akkor gyerekként nem kapta meg, amit igazán akart? – kérdezhetnéd jogosan.

Úgy, hogy tudat alatt már akkor is magában hordozta azt a bizonytalanságot, kétséget, hogy “megkaphatom-e”. És épp ez a tanult/öröklött bizonytalanság, kétely, mint hiánytudat akadályozta meg már akkor is, hogy megkapja, amit akart.

Az akaraterőhöz a bizonyosság a jóváhagyás

Csak akkor hívhatjuk az akaraterőt valódi teremtő impulzusnak, ha az a bizonyosság kíséri, hogy “amit akarok, azt meg is kapom, el is érem”. A bizonyosság, hogy az akaratom teljesül – nem kell tudnom hogyan, és miért – azt feltételezi, hogy az ősbizalom állapotában vagyok, amikor “akarok”.

A hiánytudat, és a nyomában járó sikertelen akarat-próbálkozások kudarcélményei épp ezt az állapotot kérdőjelezik meg. Ezzel a bizonytalanság ördögi körét erősítik meg, amikor maga a hiány-fókusz teszi negatívvá a végeredményt leblokkolva a teremtő erő működését.

Úgy képzeld el, hogy ilyenkor  bár lehet, hogy elindultál, de egyre jobban lassítasz, vagy akár hirtelen rálépsz a fékre. 

Az ősbizalom-állapotban az akaraterő akadálytalanul működik: ebben az esetben az a belső bizonyosságom/alapállásom, hogy “a világom teljesíti a kérésemet, igényemet”….”a világom támogat, nem az ellenségem”. Ebben a szinte naív bizalmi állapotban nincs okom arra, hogy attól féljek, hogy valamit nem kapok meg.

 

És itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy amennyiben tele vagyok ellenségképekkel, nem lehetek az ősbizalom/bizonyosság összekapcsolt állapotában. Hiszen egy ellenséges világtól nem várhatom, hogy teljesítse a kérésemet.

A belénk nevelt bizonytalanság

Ha a szüleim már gyerekkoromban is rendszeresen visszautasították az akarat-próbálkozásaimat, az azt jelenti, hogy egy olyan hitrendszert örököltem, ami szerint “nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz…..sőt, durvább esetben egyáltalán nem kaphatod meg azt, amit akarsz”. Ilyenkor ezt a mintát tanuljuk meg a szüleinktől, és ez lesz az érvényes parancsunk a világunk számára: “hogy ne teljesítse a kéréseinket!” Ehhez elég a példamutatásuk – az, hogy ők is kudarcköröket futnak a saját életükben az akaratukkal, és tőlünk is azt várják, arra nevelnek, hogy “ne legyünk akaratosak”. 

Egy akaratos gyerek rém idegesítő tud lenni az akaraterejében gátolt szülő számára., mert éles tükröt tart neki arról, hogyan toporzékolnak a saját elzárt igényei a világban.  Az igénytelen, önzetlen “jó gyerekek” lekorlátozott akaraterővel rendelkező, az igényeikről letiltott gyerekek valójában, akiknek keményen meg kell majd küzdeniük az életben a sikerekért. 

Letiltva az igényeidről

Ez maga a hiánytudat kialakulásának belső gondolati mechanizmusa, aminek az lesz a következménye, hogy tényleg hiába fogsz próbálkozni, hogy megkapd azt, amiről legbelül tudat alatt azt állítja a programod, hogy “úgysem kaphatod meg”.

Egy belső szabotázs program. Aki ilyet futtat, az már korán megtanulja, hogy az igényei nem teljesülhetnek, ezért jobb őket visszafogni, és szó szerint “igénytelenné” válik. A másokért élők, a mások igényeit kielégítők, miközben a saját igényeiket nem is tudatosítók, vagy azokról könnyedén lemondók tipikusan ilyen mentális önszabotázs áldozatai. Az önkorlátozás tökéletesen működik.

Egy ilyen programmal hiába is próbálkoznánk erőszakkal vagy az igazság nevében érvényesíteni az akaratunkat, az kudarcra van ítélve. Mert nem a módszer megválasztása hibás, hanem lehetetlen maga a teljesülés addig, amíg nem hatástalanítjuk az akaraterőnket blokkoló belső parancsot és nem adunk engedélyt magunknak – a bizonyosság állapotába visszatérve – a teljesülésre.

Ez a belső korlát arra hasonlít, mintha elindulnál a járműveddel, ami útközben megáll, mert “letilt” valamelyik rendszere, ami hibát jelez. Mindegy, milyen erősen nyomod a gázt, ha nem üzemképes a jármű.

Ha irigykedve nézed azokat, akik mindig megkapják, elérik azt, amit akarnak, akkor jusson eszedbe, hogy nem a képességed hiányzik, hanem a belső blokkod alól kell felszabadítani az akaraterődet. Meg kell találnod a “hibát a rendszeredben”, ami letiltott.

Ennél persze kissé árnyaltabb a kép, mert ritka az az ember, akinél nem blokkolt valamilyen belső program által az akaraterő. Inkább annak mértéke a kérdés, és az, hogy milyen “akarat-tárgyakra/helyzetekre” vonatkozik a korlátozás.

Minden látszólagos külső korlát, ami az akaratunkat meghiusítja, tehát valójában egy láthatatlan belső korlát – önkorlátozás. Ennek nincs racionalitása, emléke, értelmes oka – egyszerűen egy program, ami lefuttatja magát a tudatalattinkból – amíg észre nem vesszük, és meg nem állítjuk.

A bűnbak-mechanizmus: jóváhagyni a letiltást

Néhányan komolyan megijednek a lehetőségtől, hogy megszabaduljanak az akaraterejüket bénító önkorlátozástól, mert azt gondolják, hogy az jó okkal történt. Ha egy bűntudat programmal párosult, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az elménk már gyerekként azt a magyarázatot gyártotta le számunkra, hogy biztosan “rosszak voltunk/vagyunk”, és ez egyfajta büntetés, amit megérdemlünk. Nagyon is jogos, hogy nem kapunk meg mindent, amit akarunk. Mert nekünk az “nem jár”. A gyermeki elme így próbálja megmenteni a tökéletes szülői képet, elfedni az alkalmatlanságot, hogy inkább magát kiáltja ki bűnbaknak. Átveszi a szülőtől a korlátozást, azt legalizálja és önmaga lesz az ítéletvégrehajtó. Innentől önmagát tiltja le a saját igényeiről.

Amíg “ítélet alatt állunk”, addig a megszokott igénytelenség velünk marad.

Amint megértjük ezt a “szülővédő mechanizmust”, és megtanuljuk ítéletmentesen látni az ő helyzetüket is – akik szintén a sokgenerációs hozott mintát folytatták öntudatlanul – bátrabban állunk neki felszabadítani magunkat a néha évszázados teher alól, és elkezdhetjük érvényteleníteni az önítéleteinket, és feljogosítani magunkat arra, amit akarunk.

Mert ez az önkorlátozó program is csupán egy “mentális szokás”, amit miután feltártunk, szabadságunkban áll önmagunkban megváltoztatni.

A 7. kérdésre adott válaszod mutatja a “bizonyosság-szintedet”, azt, hogy mennyire jóváhagyott az igényed az elméd által. Ha ez 7 alatti pontszámot mutat, akkor mindenképpen érdemes foglalkoznod a bizonyosság-blokkoddal, és visszatérni az ősbizalom eredeti, sértetlen terébe. (Az ősbizalomról - mint absztrakt ősképről a negyedik tudatszint anyagában részletes kifejtést adunk.)

Figyelmeztető jel
  • amikor erőszakosan követelünk valamit az annak a jele, hogy el vagyunk keseredve és tehetetlennek érezzük magunkat amiatt, hogy “úgysem kaphatjuk meg” ellenprogramot futtatunk. Nincs valódi akaraterő a szándékunkban.
  • Amikor akarunk valamit, de úgy látjuk, hogy az “nem lehetséges….nem reális”, vagy nem látjuk, hogy hogyan teljesülhetne, akkor a hiánytudatunk megtestesült kimerevedett képét nézzük, amit az “úgysem kaphatom meg” parancs okozott. Ilyenkor már az akaraterő hiányzik az akaratból, az akarat görcsössé válik, de erőtlenné, mert nincs benne a bizonyosság.
  • Amikor csak “szeretnénk”, de nem akarunk, akkor nem használjuk az akaraterőnket, és távol tartjuk az eredményt.
  • Amikor úgy gondoljuk, hogy másokat zavarna, ha megkapnánk, amit akarunk, és ezt figyelembe akarjuk venni, akkor már azelőtt lemondunk a szükségletünkről, mielőtt azt kinyilváníthatnánk. Tárgytalanná tesszük az akaratot, és ezzel elkerüljük, hogy használjuk az akaraterőt.
  • Amikor mások igényei fontosabbak, mint a sajátunk, és beállunk a sor végére (de soha nem mi leszünk az elsők), akkor a teremtőerőnket csak az ő igényeik kielégítésére fogjuk használni, a sajátunkra nem tudjuk. “Másnak mindent, nekem semmit”-önzetlen üzemmódban súlyos hiányfókuszt hordozunk, és le vagyunk tiltva az igényeink teljesüléséről.
  • Amikor szinte kárörömöt érzünk, ha az akaratunk nem teljesült (“na ugye, én megmondtam előre, hogy úgysem fog sikerülni”), akkor a láthatatlan bűnünk újabb büntetési tételét szabtuk ki magunkra, és mártírként tudomásul vettük, hogy még mindig bentiben vagyunk.
error: Content is protected !!