Énzőgén I. – A Tűz elem


Warning: Attempt to read property "ID" on null in /home/belsokij/public_html/wp-content/plugins/learndash-elementor/src/views/themes/ld30/topic/index.php on line 87

I. A Tűz elem

Minden itt kezdődik

A tűz elem az első, és a legmisztikusabb, amelyikből a többi (levegő, víz, föld) elem kibomlik. Ez az “irányító elem”, azt is mondhatjuk, ami meghatározza a többit. A “teremtő impulzus” hordozója. Ami a fizikai világunkban kibomlik, megnyilvánul, annak itt van a magja, a csírája, a vezérlése. Mivel az általa uralt személyiségrészek is ennek megfelelően impulzívak, tüzesek, és fundamentálisak, talán a legnehezebb ezen részeinket elérni és megszelídíteni. Egyfajta ősi zsigeri működés jellemzi őket, amitől még nehezebben hozzáférhetők, mint a többi.

A fundamentum azt jelenti, hogy ezen az alapon támaszkodik, ebből táplálkozik a többi szereplőnk: a belső vezérlésünk jegyei. 

A tűz-hármas

A három tűz elemű szerep: 

  • a harcos-nézőgén (április) 
  • az uralkodó-alfagén (augusztus), és 
  • a bölcs-ideagén (december). 

A három legmagasabb nekik megfelelő tűzminőség pedig: 

  • a mágikus, 
  • a szakrális és 
  • a transzcendens. 

Egyfajta belső érési folyamatot is jeleznek az ifjúkortól az érett korig terjedő skálán. Azonban bármely életévünket is tapossuk a Földön, mindhárom tűzminőséggel rendelkezünk. A kérdés csupán az, mennyire érjük el tudatosan, és tudjuk használni a “tűz-lényeinket”. Az önmagunkhoz kapcsolódás legmélyebb dimenziói ezeken a részeinken keresztül mutatkoznak meg.

 

Teremtek vagy pusztítok?

A tűznek ugyanúgy van teremtő, mint pusztító aspektusa. Ahogyan képesek vagyunk a segítségével megsütni az ételünket, vagy felfűteni a lakásunkat, melegséget, puhaságot és világosságot varázsolni vele, amíg irányítani tudjuk, ugyanúgy égeti porrá a házunkat, vagy az erdőt, ha elszabadul. Pontosan ilyenek az indulataink is.

Ez az elem “hirtelen haragú”, ha felgerjed, gyors, és szinte csillapíthatatlan. Veszélyes és félelmetes ha uralatlan. Ahogyan egy haragra gerjedt, önmagán uralkodni képtelen ember is az a környezete számára. Az elszabadult tűz nyomában pusztítás és erőszak jár.

A dinamikus legintenzívebb mesterséges érzelmeink, mint az indulat, harag, düh, bosszú a tűz fennhatósága alatt állnak, és ebben a három jegyben mutatkoznak meg legtisztábban.

A különbség a teremtő és a pusztító fázis között: maga az irányítás, a tudatosság.

Amikor tűzrészeink a nyers erő hatása alatt állnak, akkor tűz-analógok – a fenti jellemzőkkel. Amint azonban sikeres az átvilágításuk és a belső transzformációjuk, egyre inkább fénytermészetűvé válnak. Olyan tűzzé, ami mindent átvilágít anélkül, hogy megégetne. Ekkor vagyunk képesek tudatosan használatba venni, irányítani ezen szereplőinket. 

A tudatosított tűz – a fény

A fény a szublimált tűz, annak esszencia-párlata. Ez az, ami a legmélyebb identitásunkat hordozza a maga teljességében: a fényben az “én” a középső, hordozott rész, a mag. A valódi öneredeti énünk fénytermészetű. Lényünk magja itt rejtőzik, melyet hagymahéjakként borítanak be a személyiség-jegyek.

A belső énkép

Az énképünk tudatos (ismert) része maga az identitásunk.  “Ez én vagyok”. Ez az “én” a fejünkben lévő kép önmagunkról. Vagyis mindaz, amit magunkról gondolunk, amilyennek látjuk, ismerjük magunkat, vagy amilyennek mások látnak minket, ha azt elfogadjuk. Ez az általunk definiált énünk. Ez a része az énképünknek a jéghegy csúcsa. (Ez az egónk)

Az énképünk mintegy 90%-a az ismeretlen énünk, ami a tudattalanból irányít. Ez a víz alatt lévő része a jéghegynek nagyon is létező, de általunk nem ismert – vakfolt. Ide tartozik mindaz, amit tudattalanul gondolunk magunkról, amit elhittünk magunkról, amivel azonosultunk, vagy aminek ellenálltunk, az öröklött énkép-mintáink nagy része, és azok a részek, amiket szeretnénk ha takarásban lennének, és inkább elfelejtenénk. Ez a saját személyes mentális “sötét anyagunk”, vagy antianyagunk. (Ez az antiegónk)

Az 1-2. tudatszinten a tudatosan magunkról sugárzott rész (10%-egó), és a tudattalanul belőlünk kisugárzott rész (90%-antiegó) aránya magyarázza meg azt, hogy miért mennek félre sokszor a teremtéseink, miért nem tudjuk hatékonyan irányítani a valóságunkat, miért van annyi zűrzavar, káosz körülöttünk. Mert a 90%-ra nincs semmilyen ráhatásunk, mivel nem is ismerjük.

Ez a 90% ugyanakkor a “humán potenciál”, egy óriási fejlődési tartalék. A tudatosság fejlesztése ennek a láthatatlan 90%-nyi énképnek – azon részének, ami zavarokat okoz a világunkban – a feltárását, megismerését és átalakítását és integrálását célozza a 3. tudatszinten. Ezt hívjuk önismeretnek, belső alkímiának.

Minél inkább hasadt, részekre töredezett az én-kép, annál több része van tudat alatt. Minél átvilágítottabb, integráltabb, annál nagyobb része a tudatosított tartományban van.

Önazonosság – énfény

Az önazonosságunk akkor jön létre, amikor a valódi én-fényünk torzításmentesen sugárzik. Ilyenkor az, akik vagyunk, akinek érezzük-tudjuk magunkat, békében van a környezetével, világával, és a valósága nem a gondolatait tükrözi vissza, hanem a belső fényét. Ehhez egy tiszta mentális és érzelemtestre van szükség. Az önazonosság harc nélküli erő.

Az egó nem tűnik el ebben az állapotban sem, viszont átvilágított integrált minőségű, és már nem rángatja a tulajdonosát. Csak egy eszköz a szereplésre az élet színpadán. Az önazonos személy nem a szerepeivel és a jelmezekkel azonosítja magát, amikben szerepel, hanem az önvalójával, a sértetlen és teljes tudatosságával. Ő az, aki játszik, de nem az, akit játszik.

A “megvilágosodás” ennek a belső transzformációnak az eredménye, amelyben az egó fokozatosan “felnő”, miközben az irányítást átadja az önvalónak – egyre többet fogad be annak fényéből. Ez azonban egyáltalán nem egy könnyű, rózsaszín folyamat, hanem hatalmas belső küzdelmek kísérik. Főként azon részeinkben, ahol ránk égtek a szerepeink.

Isten társasjátéka

Az egónk nézőpontjából az önvalónk maga Isten. Legalább is erősen istenszerű. Mert transzcendens, túl van az anyagemberi dimenzión, és abból nézve mindenható. Azt is mondhatnánk, hogy az önvalónk az isteni tűz (fény) bennünk – a tiszta tudat ragyogása.

Egónk eredetileg ennek a belső fénynek a tükröző-felülete, közvetítője, erőinek hordozója, és ez alapján a másodlagos anyagi valóság teremtője. (“És teremtette őt az ő képére”). Az élet az a virtuális játéktér, amiben egónk, az avatárunk bármilyen szerepet felvehet, válogathat a karakterek között, kipróbálhat végtelen számú lehetőséget, tapasztalatokat szerezhet. Ahhoz, hogy ezt gátlástalanul, és szabadon megtehesse, az az amnézia segíti hozzá, hogy nem emlékszik arra, hogy kicsoda valójában. Szerep(lő)-tudatállapotban van. Bár az önvaló mindvégig jelen van, és egy, az egónk tudata hasadt, szeparált. Mint egy árva gyerek egy veszélyes világban – úgy érzékeli magát, a helyzetét ebben a beszűkült tudatállapotban. És eszerint is működik a világában. Halálosan komolyan veszi a játékot.

Ebben a társasjátékban az egónk által kivetített mentális és érzelmi tartalmak megjelennek a világunk képernyőjén, és a többi szereplőről verődnek vissza. A hajlamainknak és a szerepeinknek megfelelő társakkal találkozunk, és ők tükrözik azt, amit magunkban játszunk, amit gondolunk és érzünk magunkról. A valóságunk vászna egy reflektív tükörfelület. Változtatni érdemben csak a belső játékunkban tudunk, ami odakint van, az csak erre reflektál. Ahogyan belül változunk, úgy változik velünk együtt a világunk.

Minél nagyobb az antiegó rész, a tudattalan én-tartomány, annál gyengébb az önazonosság-érzés. A mennyire vagyok én én? – kérdésre ilyenkor alacsony pontszámot tudnánk adni. A világunk is érzékeli az én-hiányt, és számtalan formában visszajelzi számunkra. Bár legtöbbször nem rendelkezünk megfelelő antennákkal ahhoz, hogy felfogjuk és értelmezzük ezeket a jeleket. Valahogy mégis érzékeljük belül a teljesség hiányaként, egyfajta frusztrációként, elégedetlenségként.

Amíg nem jövünk rá a valódi megoldásra, a 90%-nyi potenciálunk kiaknázására, és nem lépünk rá az önismeret ösvényére, addig kétféle végletes mechanizmust (főszerepet) alakítunk ki hiányzó önazonosságunk pótlására:

Egoizmus - agresszor szerep

  1. Az én felfúvódása (egoizmus) – énfényezés – valóságvesztés – önemésztő tűz.

Képzeljük el, hogy az ezt a taktikát alkalmazók a 10%-nyi énjüket hatalmasra fújják fel, mint egy lufit. Ez persze bármikor kipukkadhat, de megpróbálja elhitetni a szemlélővel, hogy az illetőnek sokkal több áll a rendelkezésére, mint ami valójában. Az egoista minden viszonyában mániákus irányításkényszerben, nagyotmondásban szenved, kontroll-freak, önnön fényétől elvakult nárcisztikus személyiség, aki mindenkit önmagához mér (alul), és maga alá rendez. Az önimádat jelen van. Az erőszak követi a lépteit, gyakran átgázol másokon gátlástalanul, és tüzesen száguld tovább, mintha mi sem történt volna. Valóságvesztése elkerülhetetlen, mert illúzióvilága a felfújt egó miatt szintén légvár. Kapcsolatai, helyzetei, pozíciói, csillogása ugyanolyan kamuk, hamisak, fényezettek, mint felturbózott én-képe. Mivel a tűz erejét használta a hamis énfény létrehozásához, végül ez a tűz emészti el, és éget fel körülötte mindent.

Az önfontosság buboréka – torz tükrök (a hízelgők)

Az agresszort onnan is könnyű felismerni, hogy önmagához hasonló torz tükrökkel veszi magát körül, akik csak azt az oldalát mutatják neki, amit látni és láttatni akar. A hízelgők tábora biztosítja számára azt a zárt buborékot, amiben önfontossága nem szenved csorbát, nagyszerűsége nem kérdőjelezőik meg. Torzult személyisége eltorzítja a környezetét is. Amikor kipukkad a lufi, és kilátszik a meztelen valóság, akkor azonnal cserbenhagyja az addig hízelgő siserehad.

Anti-egoizmus

2. Az én leeresztése – “eléntelenedés “- az akaraterő hiánya – bekódolt hiányok az életben, sótlan, tűz nélküli élet. 


Eltűnni a sötétben, így fogalmazható meg az én elsüllyedése. Ebben a szerepben még a tudatos én-részének a használatát is nagyrészt blokkolja az egyén, és sodródik. Az én elutasított. Kevesebbet mutat magából, mint amije ténylegesen van, szinte elbújik. Érezhetően nem egy sikerorientált attitűd, jelentős elszürküléshez vezet. Az életunalom, a robotikusan ismétlődő helyzetek egy ponton már szinte elviselhetetlenné teszi ezt az eltűnést a világból. Az alapvető meggyőződése szerint semmi ráhatása nincs a világára, így azt nem is érdemes megpróbálnia. Végletesen kiszolgáltatott helyzetekbe lehet kerülni ezzel az alapállással, én-kivonódással. Az akaraterő teljes blokkjával is szembesülhet, az én-határok elmosódottak, az önérvényesítéshez sem cél, sem eszközök nem állnak rendelkezésre. A “minden mindegy életmód” egy kisgyermekkorba ragadt fejlődési blokk, ami a túlélési képességet is megkérdőjelezi. Általában mások vállalnak felelősséget az életéért.

Két végletet emeltem ki, természetesen vegytiszta formájában ritkábban fordulnak elő, a kettő közötti skála a jellemző. Egyik esetben sincs az egyénnek reális önértékelése, önreflexiója. Mindkét főszerep egy válaszreakció az én-tudat, én-képességek, az önazonosság, a tudatosság hiányára. Az, hogy valaki melyik reakciót választja, szintén bekódolt a genetikai program szerint. Az egyénnek ezen a szinten nincs szabad választási lehetősége. A harmadik tudatszinten a reakciók, működés-minták, a mögöttük ható én-kép zavarok beazonosítása, és ezek 

Hasadás vagy egyesülés?

A tüzet a csiszolás, csiholás, belső ellenállás, surlódás, hasadás lobbantja fel.

Míg a fényt az egyesülés szüli.

Mindkettő hatalmas energiát szabadít fel, de épp ellentétes folyamattal, és ellentétes hatásút.

Amikor atomenergiáról beszélünk, akkor atomok hasításával nyerjük ki a felszabaduló energiát az anyagból. Ez jócskán veszélyes.

Belső hasadás

A belső magunk, az énképünk hasadásával ugyanaz a folyamat zajlik le mentális és pszichikai szinten, mint az atommaghasításkor.

Az énkép hasadásával hatalmas mennyiségű félelemenergia szabadul fel….a mesterségesen gerjesztett félelemkeltés pedig képes újabb énkép-hasadásokat létrehozni, ezzel tovább növelve az energiaszintet: a félelemét. Ahol pedig tartósan felgerjesztett félelem van egy rendszerben, amely nem talál kreatív transzformált megnyilvánulási csatornát, ott az erőszak megjelenése, a robbanás garantált.

Kollektív valóságunk most épp egy ilyen hasadó, túlgerjesztett állapotban van, ritmikus félelemhullámokat bocsát ki magából a kollektív psziché, és járvány, háború jár a nyomában – bár látszólag előtte. De majd látni fogjuk, hogy mindez csak következménye a belső hasadásnak.

error: Content is protected !!