Az énképünk tudatos (ismert) része maga az identitásunk. “Ez én vagyok”. Ez az “én” a fejünkben lévő kép önmagunkról. Vagyis mindaz, amit magunkról gondolunk, amilyennek látjuk, ismerjük magunkat, vagy amilyennek mások látnak minket, ha azt elfogadjuk. Ez az általunk definiált énünk. Ez a része az énképünknek a jéghegy csúcsa. (Ez az egónk)
Az énképünk mintegy 90%-a az ismeretlen énünk, ami a tudattalanból irányít. Ez a víz alatt lévő része a jéghegynek nagyon is létező, de általunk nem ismert – vakfolt. Ide tartozik mindaz, amit tudattalanul gondolunk magunkról, amit elhittünk magunkról, amivel azonosultunk, vagy aminek ellenálltunk, az öröklött énkép-mintáink nagy része, és azok a részek, amiket szeretnénk ha takarásban lennének, és inkább elfelejtenénk. Ez a saját személyes mentális “sötét anyagunk”, vagy antianyagunk. (Ez az antiegónk)
Az 1-2. tudatszinten a tudatosan magunkról sugárzott rész (10%-egó), és a tudattalanul belőlünk kisugárzott rész (90%-antiegó) aránya magyarázza meg azt, hogy miért mennek félre sokszor a teremtéseink, miért nem tudjuk hatékonyan irányítani a valóságunkat, miért van annyi zűrzavar, káosz körülöttünk. Mert a 90%-ra nincs semmilyen ráhatásunk, mivel nem is ismerjük.
Ez a 90% ugyanakkor a “humán potenciál”, egy óriási fejlődési tartalék. A tudatosság fejlesztése ennek a láthatatlan 90%-nyi énképnek – azon részének, ami zavarokat okoz a világunkban – a feltárását, megismerését és átalakítását és integrálását célozza a 3. tudatszinten. Ezt hívjuk önismeretnek, belső alkímiának.
Minél inkább hasadt, részekre töredezett az én-kép, annál több része van tudat alatt. Minél átvilágítottabb, integráltabb, annál nagyobb része a tudatosított tartományban van.
Önazonosság – énfény
Az önazonosságunk akkor jön létre, amikor a valódi én-fényünk torzításmentesen sugárzik. Ilyenkor az, akik vagyunk, akinek érezzük-tudjuk magunkat, békében van a környezetével, világával, és a valósága nem a gondolatait tükrözi vissza, hanem a belső fényét. Ehhez egy tiszta mentális és érzelemtestre van szükség. Az önazonosság harc nélküli erő.
Az egó nem tűnik el ebben az állapotban sem, viszont átvilágított integrált minőségű, és már nem rángatja a tulajdonosát. Csak egy eszköz a szereplésre az élet színpadán. Az önazonos személy nem a szerepeivel és a jelmezekkel azonosítja magát, amikben szerepel, hanem az önvalójával, a sértetlen és teljes tudatosságával. Ő az, aki játszik, de nem az, akit játszik.
A “megvilágosodás” ennek a belső transzformációnak az eredménye, amelyben az egó fokozatosan “felnő”, miközben az irányítást átadja az önvalónak – egyre többet fogad be annak fényéből. Ez azonban egyáltalán nem egy könnyű, rózsaszín folyamat, hanem hatalmas belső küzdelmek kísérik. Főként azon részeinkben, ahol ránk égtek a szerepeink.