Mit mutat az adott személyiségrész elhelyezkedése a 12 személyiségrész rendszerében?
I-őselem (4×3)
II- minőség (3×4)
III-ellentétpár (polaritás 2×6)
Az őselemek annak a szimbólumai, hogy az adott rész melyik valóságsíkon működik dominánsan, azaz mit befolyásol bennünk és milyen szabályok szerint működik. Az elemi felosztás segít láthatóvá tenni, hogy egy részünk mely másik elemű részektől kapja az irányító impulzusokat, illetve mely részeink működését irányítja, határozza meg közvetlenül.
Ez a személyiség részünk a víz őselemhez tartozik. A víz elem a négy őselem közül a harmadik fentről lefelé. Sorrendben így következnek egymás után: tűz, levegő, víz, föld. A víz elem az emberi funkciók közül az érzelmekkel analóg. Az érzelmi működésünk lesz ennek a hónapnak a fókuszában.
Amikor érzelmekről beszélünk, akkor képzeld el, hogy a fizikai tested körül létezik egy finomabb anyagból szőtt - az emberi szem számára láthatatlan - másik test, egy búra, ami az érzelem test. Valójában nem csak a testünk körül, hanem a testünkön belül az egyes sejtjeinket is körbeveszi ez az érzelembúra. Szó szerint minden sejtünk fürdik az általunk felvett és átélt érzelmekben. Ennek messzemenő hatása van a fizikai állapotunkra, egészségünkre. Ez az érzelemtest fogadja, tárolja és továbbítja az érzelmi impulzusokat. Az érzelmek energia hullámok, amelyekkel folyamatosan kapcsolódunk a környezetünkhöz, és az hozzánk. Az érzelem hullámok átáramlanak rajtunk. Az érzelmeinkkel kapcsolódunk a környezetünkben lévőkhöz, és ők hozzánk.
Ha belegondolunk, beleérzünk ebbe, könnyebben érzékelhetjük, hogy az érzelemhullámok az érzelemtestünkből információként átíródnak a testünk fizikai vízállományára – mintegy kódolják a vizet a testünkben – ami közvetlen hatást gyakorol arra, hogy érezzük magunkat a testünkben, és az hogyan működik.
Létezik egy kollektív érzelemmező, amelyik az emberiség valamennyi érzelmét tárolja, szállítja. Mi ezt pszichon-mezőnek, vagy kollektív pszichének hívjuk. Ehhez minden emberi lény kapcsolódik. Ezen keresztül közvetlen összeköttetésben vagyunk azokkal, akikre érzelmileg nyitottak vagyunk akkor is, ha több ezer kilométer távolságban vannak. Mivel ez a mező a kvantumhullámok természete szerint működik, nem korlátozza sem a tér, (a fizikai jelenlét hiánya) sem az idő (az egyidejű jelenlét hiánya) ezt a fajta “érzelmi kapcsolódást”. Jól ismerik ezt a jelenséget a szerelmesek, akik a távolból is érzékelik egymást, pontosabban egymás érzelemhullámait, mégpedig azonnal, késleltetés nélkül.
Ugyanígy egy szerettünkkel kapcsolatos múltbeli, vagy jövőbeli érzelemhullám is érzékelhető, mert a pszichon-mező energiahullámai nem kötődnek a lineáris időhöz. A fizikai jelenünkhöz képest a múltban kibocsátott és beazonosított érzelmi impulzusokat emlékeknek hívjuk. Ezek csak töredékét teszik ki a múltból ránk ható érzéshullámoknak, melyeknek “nem vagyunk a tudatában”. Ami azt jelenti, hogy bár az érzelemmezőnk érzékeli őket, de az elménk nem tudja dekódolni. Ez az a rész, amire “nem emlékszünk”, ami a vizek mélyén marad. Ugyanez a helyzet a jövőből érkező érzelemhullámokkal, melyeket elménk végképp nem tud dekódolni a lineáris időfelfogása és a korlátai miatt. Ezek a “sejtések, előérzetek, megérzések”, melyek egy része álmunkban érkezik meg hozzánk, amikor a racionális elménk ki van kapcsolva. Azt, hogy mennyire vagyunk képesek érzékelni az érzelemhullámokat, nagyban befolyásolja, hogyan viszonyulunk ehhez a személyiségrészünkhöz. Azt is mondhatjuk, hogy az energia-érzékelésünk legfőbb felelőse ez a részünk.
Az érzelemtestünk “hangolva” van egy bizonyos hullámsávra, azaz bizonyos típusú érzelmek könnyebben hatnak ránk, mások kevésbé. Az, ahogyan érzelmileg hangolva vagyunk egyedi, és bizonyos határok között változó. Mégis van egy sémája, mintázata az érzelmeinknek, ami jellemző ránk, ahogyan a hajunk vagy a szemünk színe. Ezt a mintázatot a szüleinktől és a genetikai felmenőinktől örököljük. Anélkül, hogy minősítenénk az érzelemmintázatunkat, mégis vannak benne olyan elemek, amelyek nehézzé teszik az életünket, korlátoznak. Ezek sérült minták, amelyeket tudattalanul hordozunk magunkban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tudunk változtatni rajtuk. Feltéve, hogy először felismerjük őket.
Vannak, akik például hajlamosak elmerülni az önsajnálatba. Gyűjtik a sebeket, az igazságtalanság-élményeket mint emlékérmeket, és ápolják őket kiszolgáltatottnak és sajnálatra méltónak,
elárultnak, megcsaltnak tüntetve fel magukat önmaguk és mások előtt. És így is érzik magukat, mert megszokták ezt az érzelmi sávot, azonosulnak vele, átadják magukat neki. Ezzel persze sok szenvedést élnek meg, szinte mágnesként vonzzák azokat a helyzeteket, amelyekben áldozatok lehetnek, és okuk lehet az önsajnálatra. Ők ezzel az érzelemmintával táplálják magukat. Csakhogy ez egészségtelen érzelmi táplálék a testnek, amelyik nem arra van kódolva, hogy hosszú távon ennyi szenvedést viseljen el. Egy sérült érzelemmintánk meggyógyítása, kijavítása elementáris erővel hat az életünkre, az egészségünkre és a genetikai vonalunkra is, amelyen az utódaink nem örökítik tovább ezt a korlátozó mintázatot.
Amikor elhangolódunk attól az érzelmi sávtól, amiben az energia szabadon áramlana bennünk, akadályok, gátak keletkeznek bennünk, amik gátolják a “flowt”. Ilyenkor “lehangoltak” vagyunk. A taoista hagyomány és a hagyományos kínai orvoslás szerint ilyenkor megakad, pang az energia a testünkben, és ha nem nyitunk utat neki, akkor egy idő után fizikai elváltozásokat okoz. Amikor a nyugati orvoslás pszichoszomatikus betegségekről beszél, ugyanezt a hatást írja le, ahogyan bizonyos pszichés tartalmak, mint érzelmi gátak felborítják a fizikai testünk működésének finomhangolt összhangját.
Érdemes ezért is komolyan venni a tartós lehangoltságot, azokat az érzelmi állapotokat, melyekben “nem érezzük jól magunkat” és nem benne maradni, megtanulni helyreállítani az érzelmi egyensúlyt.
Mivel az érzelemhullámok energiát szállítanak, átáramolva rajtunk vagy feltöltenek, vagy lemerítenek bennünket. Megfigyelheted, hogy bizonyos emberek közelében feltöltődsz, míg mások lemerítenek. A belőlük kiáramló érzelmi töltés az, ami ezt meghatározza. Ugyanúgy Te is folyamatosan érzelmeket sugárzol, és azokkal vagy töltöd, vagy lemeríted a környezetedet. Ez valamennyi kommunikációnk láthatatlan alapja is. A szimpátia-unszimpátia annak az érzékelésünknek a kifejeződése, ahogyan a másik ember érzelmileg hat ránk. Ez nem racionálisan kontrollált döntés, hanem egy érzet.
A harmadik tudatszinten, ahogy figyelni kezdjük az érzelmi áramlásokat, megértjük ennek az ösztönös érzékelésnek az alapját és működését. Tudatosabb válaszokat alakítunk ki arra, kikkel töltsük az időnket, kinek mondjunk nemet, és ezzel sok energiát spórolunk. Az érzelmeink az energiaszintünket is meghatározzák. Az érzelmi állapotunkból lemérhető az aktuális energetikai állapotunk.
Ebben a leckében azt fogjuk megvizsgálni, milyen korlátozó energiamintázatokat hordozunk, mi befolyásolja az érzelmi állapotunkat, hogyan hat ránk a kollektív psziché, miként vesszük fel a környezetünk érzelmi impulzusait, miként billenünk ki az érzelmi egyensúlyunkból, és hogyan tudjuk azt helyreállítani. Mindezt azért, hogy rendezzük az energetikai állapotunkat, visszanyerjük az erőnket. Mert energiahiányos állapotban csak egy nagyon korlátozott életminőséget tudunk biztosítani magunknak. Vagy éppen olyan vadhajtásokat növesztünk a személyiségünkben a hiányzó energia megszerzésére, amivel nem az a legnagyobb probléma, hogy gátlástalan vagy etikátlan (ez már ítélkezés lenne), hanem az, hogy az általa másoknak okozott szenvedést, korlátozást szükségszerűen meg kell tapasztalnunk, amikor a belőlünk induló impulzus törvényszerűen és kikerülhetetlenül visszatér hozzánk. Így agresszióval, erőszakkal sem tudjuk elkerülni azt, ami elől menekülünk.
Sokkal kevésbé fájdalmas és jóval hatékonyabb, ha az okot tárjuk fel és kezeljük, és megszüntetjük azt, ami a mi képletünkben az energiahiányt okozza. Ha megértjük, hogy felelősek vagyunk a saját energetikai állapotunkért, és birtokába kerülünk annak a tudásnak, amivel azt befolyásolni tudjuk, akkor az érzelmi tudatosság, intelligencia egy magas szintjét érjük el.
Az Álomgén részünket a vizek közül az óceánok, tengerek szimbolizálják. Ezek állóvizek, azonban időnként felkavarodnak, ki vannak téve a viharoknak, és a szennyezésnek. Vizeik felkorbácsolódnak, vagy beszennyeződhetnek. Ugyanakkor, ha a nagy állóvizeink (érzelemmezőink) tiszták, akkor életet adnak, megtisztítanak, feloldanak.
Az állóvizek mozgása az ár-apály jelenség, ami a ritmussal analóg és a tengeri áramlások, amik a flow-élmény szimbólumai. A természetes érzelmi állapotunk nem statikus, nem mozdulatlan, hanem a saját törvényei szerint ritmikus kitágulás-összehúzódás jellemzi, miközben érzelem-áramok keletkeznek benne.
Az akadálytalan, természetes energiaáramlást “flow”-nak hívjuk. Egy olyan tudatállapotnak, melyben az érzelmek szabadon áramlanak, az elme nem emel akadályt, nem rögzít. Ebben az állapotban áteresztők vagyunk, bármi akadálytalanul átáramlik rajtunk, miközben nem tud kárt tenni bennünk, mert nem találkozik ellenállással.
Ugyanakkor ez a mélytengeri áram óriási tömegű energiát mozgat, amellyel könnyen haladhatunk, erőlködés nélkül. Ahogy a tengeri áramlatokkal magukat vitető halrajok teszik.
A Nagy Állóvizek határtalansága parttalanság-érzést közvetít. Vannak, akik halakként lubickolnak ebben, és szabadságélményként élik meg, míg mások elveszettnek érzik magukat benne, félelmetes számukra ez az érzelmi mélység, végtelenség.
Halak személyiségrészünknek minden esetre komoly kihívás, hogy a határtalansággal összeegyeztesse és meghúzza a határait.
Mint ahogyan az is, hogy hajlamos elúszni az időben, a teendőiben, mert időérzéke egyfajta időtlenséget mutat. A “mindenhonnan elkések, mindenről lemaradok”-szindróma ezen részünk időszinkronizáló nehézségeit mutatja. A következményei pedig fájdalmasak lehetnek érzelmileg, mivel ugyanazzal a mintázattal késik le az ebben szenvedők a közös élményeket a barátaikkal, az előadás legizgalmasabb részét, az akciós nyaralást, vagy éppen a gyerekvállalást.
A késés egy olyan időzavar, ami mögött energetikai válság, egy önkorlátozó érzelemminta húzódik meg a mélyben. A megbízhatatlanság szinonimáivá váló mindenről lecsúszók önnön bizalomhiányukról, érzelmi sérülésükről árulkodnak. Erre pedig a határidőnapló és mindent kontrollálni próbáló racionális tervezés csak annyi hatással van, mint kamillatea a szívmegállásra. A sikeres újraélesztés esetükben a bizalommezőhöz újrakapcsolódással, az ősbizalom helyreállításával lehetséges.
A vizek mélye a tudattalanunkkal is analóg. Nem látunk a sötét mélybe, de tudjuk, hogy sokminden zajlik ott.
A tudattalan épp a mélysége, ismeretlensége miatt olyan félelmetes. Azonban kincseket rejt ez a mélység. A kincs megszerzéséhez azonban le kell merülni a mélybe. Átvitt értelemben az önismeret-öngyógyítás az önmagunk mélységeibe való leszállást jelenti. Enélkül nincs valódi tartós átalakulás. Az érzelmeink mélyére hatoló búvárokként felfedezünk egy addig ismeretlen világot magunkban. Ami épp a megismerése miatt nem lesz többé olyan félelmetes számunkra. Minél tisztábban látja valaki a mélységében rejtőző “démonokat”, és minél közelebb engedi őket a felszínhez, azok annál inkább szépséges sellőkké válnak. A kincs, amit az érzelmeink vizének mélységeiből felhozunk, az ellenszer, a gyógyszer a szenvedésünkre, a kiszabadulásra önkorlátozó sémáinkból.
A Gilgames-eposz egy sokezer éves sumér teremtésmítosz, amit írásos formában is megőrzött az emberiség ősemlékezete. Ebben a főhős Gilgames a hallhatatlanság füvét keresi, hogy kiszabadítsa barátját Enkidut az alvilágból. A emberiség és Gilgames mitikus őse Um-napisti, – aki egyedüliként élte túl az özönvizet, és ezért hallhatatlanná vált – megmutatja Gilgamesnek, hogy az “életgyökeret” a tenger fenekén találja. Gilgames lemerül a víz mélyére, és felhozza az örök élet füvét, az ellenszert a halálra.
Ebben a szimbolikus történetben az érzelmek mélyére merülés nem azt jelenti, hogy elnyelnek bennünket az érzelmi impulzusok, ellenkezőleg. Azzal a határozott céllal, szándékkal tesszük ezt, hogy tudást szerezzünk arról, mi mozgatja az érzelmeinket. Ez a tudás az “életgyökér”, a kincs, az ellenszer a kiszolgáltatottságunkra. Ennek birtokában leszünk képesek tudatosan megélni az érzelmeket, kiegyensúlyozni és összegyűjteni azt az energiát, amire a tudatos valóságteremtésünkhöz szükségünk lesz.
Amikor elnyelnek az érzéseink, az olyan, mintha összecsapnának a hullámok a fejünk felett. Félelmetes, kiszolgáltatott érzés, amikor így ki vagyunk téve az elemek tombolásának, az érzelmi viharoknak. Ilyenkor egy energiaörvénybe kerülünk, ami húz lefelé a “szenvedés poklába”. Mindenki átélte már ezt az élményt, és sokféle túlélőtechnikát próbál az elménk kifejleszteni védekezésképpen. Ezek többnyire “érzéktelenítéssel” járnak, amivel az a gond, hogy elzárjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy az érzelmeinkkel közvetített energiát kinyerjük, hasznosítsuk. Ezzel tartósítjuk az energiahiányt az életünkben.
Sokkal hatékonyabb, ha megtanuljuk felismerni és felhasználni az érzelmi áramokat.
Az első víz, amit fizikai formánkban megtapasztalunk, az anyaméhben a magzatvíz. Ebben a vízburokban fejlődik a testünk 9 hónapig. Ami önmagában egy erős képe annak, hogy elsődlegesen érzelmi lények vagyunk, és szárazföldi eredetünket – a földi biológiai evolúcióval megegyezően – megelőzte a víz-otthonunk. Evolúciós sejtemlékezetünkben eredetileg a víz-anyaméh-magzatvíz a biztonságos fejlődésünket biztosító ősbizalom megfelelője.
Az, hogy a mindennapi életünkben milyen viszonyban vagyunk a vízzel, mennyire otthonosan mozgunk a tavak, óceánok, tengerek közegében, hogyan úszunk bennük, vagy félünk tőlük, mutatja közvetetten az Álomgén részünkkel való kapcsolatunkat is. Akiknél vízzel kapcsolatos trauma van jelen az egyéni sejtemlékezetükben, azoknál jellemző, hogy félnek a víztől, vagy nem mozognak benne otthonosan (pl nem tudnak úszni). Esetükben az ősbizalom sérül, a biztonságérzetük nem teljes a trauma feloldásáig. Ez legtöbbször önbizalomhiányban mutatkozik meg. A trauma származhat a magzati korunkból, vagy az anya által a várandóssága alatt elszenvedett érzelmi megrázkódtatásból.
Ezek a bizalom-törések leblokkolhatják a fejlődésünket, ilyenkor jellemzően abba a fejlődési szakaszba regredálunk, megakadunk, ahol a trauma becsapódott. Fiziológiailag az ekkor – magzati korban – kialakuló szerveink, testi funkcióink sérülékenyebbek lehetnek, vagy súlyosabb esetben funkciózavarokat mutathatnak.
