A másik fölötti hatalom gyakorlásának egyik gyakori formája a párkapcsolatban megjelenő féltékenység, irányítás, bántalmazás, amikor a hatalomfüggő bántalmazó fél visszaél vagy a fizikai, vagy az anyagi vagy helyzeti erőfölényével, illetve ezek hiányában a másik felet mentális-érzelmi terrorral módszeresen megfosztja az erejétől, méltóságától, önbizalmától, hogy azután uralhassa.
A gyermekbántalmazás után ez a legsúlyosabb formája a bántalmazás elszenvedésének, mert itt a felek – elvileg egyenrangú társként – az életüket kötötték össze. Főként ha közös gyermek, lakás, vagyon is összeköti őket, ebből sokkal nehezebb szabadulni, mint egy bántalmazó főnöktől egy új munkahelyet keresve. Ráadásul itt a bántalmazás zárt ajtók mellett folyik akár 24 órában, az otthon meghitt terében. Nincs hova menekülni, nincs kivel megosztani az elszenvedett sérelmeket retorziók nélkül.
A párkapcsolati bántalmazást megelőzi egy hierarchia kialakulása a felek között, amikor megbomlik az egyenrangúság, az erőegyensúly. Ez sokszor az egyik fél kiszolgáltatott helyzetbe kerülésével (pl. a nő gyereket szül, kiesik a munkából, anyagilag kiszolgáltatottá válik) következik be. De fordított helyzet is előállhat, hogy a kiszolgáltatott helyzetbe került felet (pl. a munkáját elvesztő férjet) a másik megsajnálja, megpróbálja megmenteni, tehermentesíteni, kímélni, hogy ne érezze rosszul magát, és maga fölé emeli, miközben észrevétlenül alárendelődik, amitől a másik vérszemet kap, és a hatalmi játszma beindul: a megmentő a megmentett áldozatává válik.
A szerelmi fészekben elszenvedett trauma azért is különösen fájdalmas, mert egy érzelmileg nyitott, védtelen helyzetben következik be, ahol a sérülékenység felfokozott. Másrészt az érzelmi kapcsolat ilyen fokú torzulása ép ésszel szinte felfoghatatlan irrealitás, értelmi magyarázat hiányában pedig még nehezebb a feldolgozása. A szembenézés legnagyobb gátja a szégyenérzet, ami az elvesztett méltóság, az én-érzés csorbulása miatt áthatja az áldozat érzelmi szféráját.
Az elmúlt években több párkapcsolati abúzusnak is fültanúja lehettem, melynek elszenvedői amúgy sikeres és erős nők voltak. Akiknek volt alkalmam segítséget nyújtani, azokkal olyan belső munkát folytattunk, melynek fókuszában az
A méltóságuk belső helyreállításával megerősödve ki tudtak jönni a bántalmazott szerepből még akkor is, ha benne maradtak a kapcsolatban. És hogy mire volt jó ez a tapasztalat? Az “ami nem öl meg, az megerősít” – persze csak ha tudatosult a történtek értelme, és feloldást nyert a minta – mondás összegzi azt, ami velük történt: erősebbek lettek, mint ezen tapasztalat előtt voltak. Mert nem a sérelmek maradtak a fókuszba, hanem az, hogy képesek voltak egy ilyen kilátástalan helyzetből is a saját erejükből felállni, bizonyította számukra azt a hatalmas erőt, amivel rendelkeznek. Bemutatót tartottak a valódi hatalmukból. És most már azt is tudják, hogy hogyan bánjanak vele. Így már érthetővé válik az a paradoxon, hogy miért kerülnek az erős, sikeres emberek is bántalmazott státuszba – mert ritka fejlődési tapasztalatot, ugrást jelent a legyőzése, és kapcsolódási lehetőséget lényük eddig nem használt belső erőforrásával. A bántalmazottság krízisében a kihívás, a fejlődési potenciál ez az erőpróba, mellyel egy újfajta hatalmat nyerünk az életünk felett.
Nem mindenkinek a genetikai képletében szerepel szerencsére a bántalmazás mintázata, ugyanakkor a gyerekkori hasonló tapasztalatok, vagy a szülőt, nagyszülőt, déd, ükszülőt ért abúzus esetén számíthatunk a felbukkanására abban az esetben, ha a felmenői ágon senkinek nem sikerült helyreállítani ezt a torzult mintát. Ha ők nem győzték le saját erejükből a megalázottság démonát, nem állították helyre a kicsorbult méltóságukat – akkor az utódokra vár ez a feladat.
Amikor a transzgenerációs mintákat vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy nem maga a trauma, a felmenők által elszenvedett sérelem öröklődik – bár emlékként ez is megmarad a családi emlékmezőben – hanem az az alap attitűd, én-kép zavar, ami az érintett felmenői láncon irányító script. Lefordítva nem azért kerülünk bántalmazott élethelyzetbe, mert a nagyit is bántalmazta a férje, hanem a nagyinál már meglévő áldozatszerep – ami miatt ő is az abúzus áldozata lett – égett be a genetikai mintázatunkba. Amíg ez nem kerül feloldásra, addig a genetikai forgatókönyvünk lejátssza a hozott lemezt.
Arra a kérdésre, hogy mi volt előbb: a bántás, vagy a bántódás – látszólag könnyű válaszolni. Ha csupán az adott élethelyzetet nézzük, akkor a bántalmazó magatartása az ok, az elszenvedett bántalmazás a következmény. És ennél a diagnózisnál legtöbbször meg is állunk, ítéletet hozva a bántalmazó fölött, elégtételt követelve az áldozatnak. Ez egy agresszor-áldozat séma. Ha tágabb kontextusba helyezzük a képet, akkor azonban felfedezzük, hogy az agresszor élete korai szakaszában valószínűleg maga is áldozat volt, és ha a jövőbe látnánk, akkor kiderülhetne, hogy a mostani áldozatból is könnyen lehet agresszor. A bántalmazási szituáció önmagában vizsgálva egy pillanatképet mutat, nem a folyamatot – így a lényegét sem foghatjuk fel, és a valódi megoldásra sincs esély.
Amint megértjük, hogy ez egy függő játszma – amiben az áldozat ugyanúgy fenntartja az agressziót, amitől szenved – áldozat nélkül nincs agresszor sem, megnyílik a választási lehetőségünk arra, hogy kilépjünk a szerepből. Ehhez a szándékon túl meg kell keresnünk, hogy mi tartja fenn bennünk ezt a szerepet, milyen tudattalan, hozott belső azonosulások éltetik, mert az azokról leválással következhet be a “kigyógyulás” a szerepillúzióból.
Ha nincs áldozat, nincs agresszor. Ha én nem viselkedek, érzek, gondolkodom áldozatként – nem lehetek bántalmazás áldozata.
Heves ellenszenvet szokott kiváltani az állítás – az együttérzésre hivatkozva – hogy az áldozatnak felelőssége van a kialakult helyzetben. Áldozathibáztatásnak tartva ezt a nézőpontot könnyen utasíthatjuk el a szembenézést a mélyebb okokkal. A felelősség azonban egyrészt nem mentesíti az agresszort a saját felelőssége alól, másrészt nem hibáztatás – hanem annak a belátása és elismerése, hogy a saját belső pozíciónk hogyan hívta be az életünkbe, és tette lehetővé ezt a játszmát. Ez egyben a megoldás előfeltétele is, mert soha nem a másikat tudjuk “megjavítani”, hanem a problémaforrásnál beavatkozva a belső én-képünket tudjuk felszabadítani a “hibás mentális-érzelmi beidegződéstől”.
Amíg a sebeinket nyalogatjuk áldozatként, a megbántottságot ápoljuk magunkban, a gyengeségünk és kiszolgáltatottságunk képét sugározzuk a világba, megtagadva az erőnket – ezt kapjuk vissza. A külvilágunk hűségesen reagál a belső képeinkre. Ez nem büntetés, nem is karma, hanem a valóságunk működésének alaptörvénye.
Mondom ezt úgy, hogy magam is több, mint egy évtizedet töltöttem egy bántalmazó házasságban. Évekbe telt, mire felismertem a felelősségemet, megértettem a belső folyamataim és az élethelyzetem közti összefüggéseket és megláttam a lehetőséget a szabadulásra. Lépésről lépésre vetkőztem ki az áldozatszerepből. Az erőm, hatalmam visszaszerzésével a méltóságom is visszatért, és akkor valóban egy másik élet kezdődhetett.
