Mivel hatalom és erő összetartozik, ezért a hatalmat úgy is definiálhatjuk, mint az erő megnyilvánulását – az erősek kiváltsága. A hatalom ugyanakkor eredeti célját tekintve elsősorban szolgálat, felelősség. Olyan erőfölény, erőpozíció melyet – ideális esetben – mindenki javára használunk. Az erőt bölcs használatra, szolgálatra kaptuk. Nagyobb hatalom nagyobb felelősséget von maga után, ezért jött létre egészséges politikai rendszerekben például a hatalom kontrollja a hatalmi ágak szétválasztásával.
Aki erőfölénnyel bír egy helyzetben, annak hatalma van, az irányít. Egy felnőtt egy gyerekkel szemben például, vagy egy orvos a betegével.
Az erőfölény fakadhat természetes forrásból (pl életkor, testi erő), szerzett kompetenciából (pl. többlettudás, szakértelem), vagy átruházott hatáskörből, pozícióból (pl. politikai döntéshozók).
A hatalmat azért tartják veszélyesnek, mert – főként kontroll hiányában – érzéketlenné teheti a birtoklóját az “alárendeltek”, gyengébbek irányában, és ekkor eredeti funkciójától eltérően nem a közösség javát szolgálja, hanem csakis az önérdeket. Az öncélú dominanciától nem csak a megcélzottak szenvednek, hanem vészesen romlik az észlelő, helyzetfelismerő képesség és a hatékonyság is. Ez pedig a bukás receptje.
Önkontroll hiányában a hatalmat birtokló egó képes felfúvódni, és letérni a realitás talajáról, illetve az eredeti cél felé vezető útról, és fékevesztetten követi saját képeit. A hatalmi őrület nem csupán a környezetére hat mérgezően, hanem a kibocsátójára is visszahat. Az antiszociális attitűd elszigetelődéshez, torz tükrökhöz, bizalomhiányhoz, hamis közeghez, gátlástalansághoz, kettős mércéhez, paranoiához vezethet, mely végül menthetetlenül felfalja alkotóját. Az ilyen uralkodás csúfos véget ér.
A harmadik tényező, ami a hatalom birtokosaira veszélyt jelent, az a hatalom-függőség kialakulása. Akinél ez kialakul, az már nem tud létezni az erőfölény, előjogok nélkül, ezért mindent megtesz annak megtartására, és ekkor hajlamos átlépni a társadalmi szabályokat, megállapodásokat, az egészséges együttélési határokat, és/vagy a saját méltósága határait. A gátlástalan kifejezés erre utal. A személyiség ettől devalválódik, és sorvadni kezd. Paradox módon épp azt az erőt, bizalmi tőkét éli fel, amely a hatalma alapja volt, így egyre messzebbre megy, hogy kétségbeesetten konzerválja, amit egyszer megszerzett.
A Hatalom-függés lényege nem a pénz, vagy vagyoni előnyök, hanem a mások fölötti hatalom – az irányítás. A másokra hatás képessége, ereje, pozíciója az ÖNFONTOSSÁG érzését adja. Ebből következően csak azokra jelent ilyen veszélyt, akiknek az énképe önleértékelés programmal szennyezett. Nekik van szükségük ilyen extrém módon annak folyamatos bizonyítására, visszaigazolásra, hogy fontosak, számítanak.
A hatalom eredeti birtokosa: a szuverén =a hatalom forrása= a szabad ember
Mit jelent a SZUVERENITÁS?
A szuverenitás a SZABADSÁG LÉNYEGE, amikor én gyakorolom az életem fölött a hatalmat. Ami azt jelenti, hogy a saját lelkiismeretemet, belső hangomat követem a külső szabályok, elvárások – mások szabályai – helyett, amennyiben azok ütköznek a belső szabályaimmal. Mindezt úgy teszem, hogy közben nem harcolok a külső szabályok ellen, de nem is hódolok be nekik kényelemből. Egyszerűen nem követem őket, ha nincsenek összhangban a belső hangommal. Ez félelem-mentességet, és önismeretet, megfelelő önértékelést és önbizalmat feltételez. A szabadság az alaptermészetünk, amelyet azonban csak akkor ismerünk meg, ha megszüntetjük magunkban mindazt a korlátot, feltételt, erőszakot, ítéletet, elvárást, félelmet, rögzült szokásrendszert, ami a megtapasztalását akadályozza.
SZABADSÁG a valódi HATALOM
Amikor lemondok a szabadságomról, lemondok a hatalmamról. Az átruházott hatalom bármikor visszavonható, de csak a szuverén, azaz a szabad ember képes erre.
Átruházott hatalom, melyet a közösség javára a szabályok szerint kell(ene) használnia megválasztott képviselőinek. A politikusok eredetileg a nép szolgái. Ha azonban a képviselői hierarchikus viszonyokban szocializálódtak, és hajlamuk van arra, hogy visszaéljenek a hatalommal, él bennük a hatalomvágy, akkor ez egy szabad terep arra, hogy mások feletti hatalmukat nagy tétekben kiéljék. A “kép-viselők” azt a képet fogják megtestesíteni és normává tenni, amit az őket megválasztó polgárok magukról sugároznak: diktatúrában áldozat-tudatosságú választók által hatalomra juttatott – felkért bántalmazók lesznek.
A diktatúrák az államhatalmat megkaparintó agresszorok által a bántalmazás eszközeire épülő rendszerek, melyekben a hatalom birtokosai, a vezetők bántalmazókként, míg a vezetettek (a nép) bántalmazottként élnek. Az abúzus szintje alapján különböző stádiumai vannak a diktatórikus rendszereknek, de kialakulásuk okai, és a működési modelljük azonos.
Nem az a kérdés, hogy egy személy ül-e a trónon, vagy egy csoport – hanem az a tudatállapot, hatalmi attitűd, amivel a vezetést végzik.
