Az Alfagén személyiségrészünk a programunk központi irányítója. Az “egónk lelke”, melynek mélyén az én-képünk lapul, meghatározva örökölt identitásunk alapjait.
Tudósít a sikereink-kudarcaink áramköréről.
Megmutatja, hogy mi a viszonyunk az erőhöz, a hatalomhoz, a vezetéshez és hogyan bánunk ezekkel. Meghatározza, mennyire vagyunk képesek irányítani az életünket, vagy mennyire vagyunk hajlamosak kiszolgáltatottá válni.
Melegágya az erőszaknak, ezért ideje foglalkoznunk a bántalmazás jelenségével ebben a leckében. A megértés igényén túl megkíséreljük beazonosítani a bántalmazó élethelyzeteinket, és az azok mögötti önbántalmazás folyamatát.
Az uralkodó archetípusa elevenedik meg, amely mindannyiunkban a belső vezető, a főnök. Csak nem mindegy, hogy egy diktátorral, vagy egy bölcs vezetővel élünk-e együtt. A külvilági történeteink tudósítanak arról, milyen is a személyes királyságunk, hordjuk-e a koronánkat, és ha igen, vannak-e hatalmi visszaéléseink, melyekkel mérgezzük a saját életünket és a környezetünket.
Mivel itt rejtőzik a személyes erőnk, hatalmunk forrása, kikerülhetetlen, hogy megismerjük és kiegyensúlyozzuk, hogy képesek legyünk a teremtő-erőnk tudatos, építő használatára.
Duplikált Én-kép
Az ÉN-kép a magunkról alkotott kép, amely a külvilág tükrében megmutatkozik (látszik). Ez a kép néz vissza ránk a történeteinkből, tapasztalatainkból.
Az, amit magunkról tudunk, gondolunk, és ennek következtében, ahogyan érezzük magunkat, aminek – amilyennek magunkat tudjuk, képzeljük – meg fogja határozni azt, ami velünk történik, amit megtapasztalunk. Vagyis az ÉN-kép irányítja az életünket.
Az életünk az ÉN-képünk kifejeződése: csak az tud megnyilvánulni számunkra, ami ebben a képben szerepel.
Az ÉN-kép az alapvető Információ, amely irányítja az Energiánkat, amivel (amin keresztül) hozzáférünk, és mozgatjuk az energiát.
De honnan jön az ÉN- kép? Hogyan alkotjuk meg? Tanuljuk, felépítjük, vagy készen kapjuk?
Honnan tudom, hogy ki vagyok? Másoktól tanulom, vagy magamtól hozom?
Ennél a kérdésnél zavar keletkezik, mert mindkét válasz egyaránt tűnik helyesnek, és helytelennek. Valami hiányzik. Ami betölti ezt az űrt, az a megkülönböztetés: két Én-kép létezik
Az eredeti – a Holon
Mindannyiunkban rejtőzik egy eredeti ÉN-kép, amit minden ember magával hoz a Földre születésekor – ez a Holon. Ez az eredendő tudása magáról, és a kapcsolódása az Önvalójához. Ennek az Én-képnek az elérése, az aktiválódása a valódi önemlékezést jelenti. Emlékszem arra, aki vagyok, amiért itt vagyok. Az önemlékezés ezzel az eredeti Én-képpel, a Holonnal való összekapcsolódási folyamat, és semmi köze a múltbeli tapasztalatok tárházához. Időn kívüli, amely egyszerre tartalmazza a múlt-jelen-jövő zónáit. A Holon az eredeti, hibátlan, teljesség-képünk, Információnk magunkról, az öneredeti teljes én, a “megismerő Információ”.
Ez az ÉN-kép nem tükröződik, mert nem (polarizált) gondolatok építik fel, és mert teljes, mindent magában foglal. Ez a teremtő, alkotó Énünk.
Ezt a képet csak úgy láthatjuk meg, és tudunk vele összekapcsolódni, ha képesek vagyunk az egónk hatalmi őrületét lecsillapítani. A harmadik tudatszintű önreflexív önismereti munkának épp ez utóbbi a célja, hogy azután a negyedik tudatszinten az önemlékezéssel a kapcsolat létrejöjjön és stabilizálódjon a Holonnal, és ezzel egy állandó, végtelen és tiszta belső erőforrásra kapcsolódjunk.
És létezik egy második én-kép, ami a személyiséget építi fel. Ennek semmi köze az eredeti ÉN-képhez, a Holonhoz. Ez az én-kép genetikailag öröklött gondolat-, és érzésminták halmaza: az egó. Ezt az én-képet a biológiai szüleinktől, és felmenőinktől örököltük – úgynevezett genetikai programok formájában fut, mint az életünket irányító szoftver. Az a tulajdonsága, hogy a világunk képében tükröződik, visszanéz ránk. A tükröződés oka a hasadás. Ez az Énkép darabokra hasadt, tört – részinformációk és fél-információk halmaza, amelyek mint egy „torzszülött” önálló életre keltek, és átvették az irányítást az eredeti Én-képtől, eltakarva azt. Ez az énkép (az egó) tehát egy Információtorzulás (én-kép-zavar), melynek az a következménye, hogy blokkolja az energia-áramlást, és energia-torzulásokat, zavarokat, szenvedést okoz. Ezáltal az életenergia szintjét csökkenti, azon élősködik, és életidőt fogyaszt. Úgy is mondhatnánk, hogy az egónk belőlünk táplálkozik, miközben azt hiteti el, hogy nélküle nem lennénk életképesek. Vagyis ő kell legyen a Főnök.
Az egó valójában úgy viselkedik, mint egy majom: mindent leutánoz, másol és ezzel azt hiszi, hogy mindent tud. Egy rosszul sikerült másolat, ami elfoglalta az eredeti helyét. Egy színész, aki szerepet játszik, miközben azt hiszi, hogy ő az a szereplő, akit játszik. A genetikai én-kép, az egó bi-poláris elme-zavarban szenved, és önfelejtésben, ami egyfajta skizofrén állapot. Téves azonosulásai és ellenállásai mozgatják. Folyamatosan a külvilági tükrökre – önmagára – reagál, nem alkot újat. Az egó a majmunk.
A két Énünk közti kapcsolatot, és azok természetét gyönyörűen megfogalmazza Szabó Lőrinc Szun Vu Kung lázadása című versében.
Az ember származását illető vitában úgy tűnik, mindkét nézetnek van létjogosultsága, üzenete. Az evolucionisták szerint az ember a majomtól származik. Ez a nézet azt sugallja, hogy az egótól származunk, a genetikai programok a gyökereink, és azt, ahová eljutottunk – az emberi állapotunkat – ezen a megkérdőjelezhetetlen bázison „fejlődésnek” tartja, évezredek kitartó munkájának, adaptálódásnak a környezeti változókhoz. Vagyis azt üzeni, hogy az egó a természetes ősünk, és még fejlődésre is képes, hiszen ezt mind ő csinálta, értünk dolgozik, az alkalmazkodás mágusa, tehát természetes, hogy ő a főnök, ő irányít. Ez az elmélet megfelel az egó én-képének az azonosulás oldaláról.
A kreacionisták szerint az ember Istentől származik, egy teremtő lénytől, egy magasabb intelligenciától, amely irányítja az életét, és ezáltal képes életben maradni és fejlődni. Ez a Lény azonban magasabb rendű, mint az ember, így megismerhetetlen, örök rejtély. Az ember, mint a teremtménye még fejletlen hozzá képest, olyan, mintha a „majom” lenne az emberhez képest. Ez a származási tézis is megfelel az egó én-képének az ellenállás oldaláról. Azt üzeni, hogy ugyan létezik egy magasabb teremtő erő, de az elérhetetlen, mivel azt kihelyezte az emberből, leválasztotta, elkülönítette tőle. Sőt, az eredendő bűn meséjével ki is tagadta abból az embert örök időkre. Így az ember ennek az ismeretlen erőnek csak a vágyakozó csodáló szolgája, majma maradhat. Az egó vallásos világkép-igényét ez a nézet is kiszolgálja, így mindenki megkaphatja a neki tetsző változatot, akár a fehér majmok, akár a feketék csoportjához tartozik. A végeredmény ugyanaz – a sóvárgás ellenére – marad a majomfőnök.
Mindkét elmélet bebetonozza az én-képet az egó tartományába, amely onnan ezáltal nem mozdítható ki – üzeni. Az alsóbb erő (majom) vezető erejének bizonygatásával, és a felsőbb erő elérhetetlen távolságba helyezésével ugyanazt a végeredményt erősíti mindkét oldal: maradj nyugton, nem tehetsz mást, nincs hova menni, a majom a főnök, egy majom vagy és ez a dolgok rendje – vagyis ez így van rendben.
Kétségtelen, hogy a majmok bolygóján élünk, csak éppen mi vagyunk a majmok rajta, akiken még fut az egó programja. Rengeteg ember reménykedik a megváltás kegyelmében, miközben tehetetlenül sodródik az élete árjával a majomfőnök, a saját egója utasításainak engedelmeskedve.
Az az apró, ám annál jelentősebb szempont valahogy kimaradt mindkét származás-elméletből, hogy az ember – bizonyos feltételek megléte esetén – képes saját maga irányítani az életét. Vagyis egyszerre teremtő és teremtmény, de nem egy külső hatalom, istenség által, hanem saját maga teremtménye, és saját maga a teremtő is. Az, hogy abszurdnak tűnik ez a lehetőség, csupán annak köszönhető, hogy az egónk fennhatósága alatt mind az önmagunkról alkotott képünk, tudásunk szilánkosra tört, sérült és torzult, mind az érzékelésünk korlátozottá vált, letompult. Pedig a valóság az, hogy mi vagyunk az Álmodó, a teremtő, aki ide álmodta magát, és megtestesült Emberként a Föld bolygón. És mi vagyunk az az emberi Szereplő is, aki ezen anyagi sűrűség tartományában tapasztalatot szerez, mint önálló én-tudattal bíró létező. A majom, az egónk azonban nem mi vagyunk. Az csupán egy mentális program, egy hamis identitás, semmi több. Nélkülünk semmilyen létjogosultsága nincs, önállóan életképtelen, így rajtunk élősködik, elhitetve, hogy mi ő vagyunk.
A tudati fejlődés az a folyamat, melynek során “én-feletti természetünk”, az Álmodó, a Holon átveszi az irányítást az egónk majma felett úgy, hogy a majom visszavonul.
Fontos megértenünk, hogy ezzel az egónk nem tűnik el, a személyiségünk mindig is egy majom marad. Azonban már nem az övé lesz az irányítás.
Ebben a leckében megismerkedünk azzal a módszerrel, ahogyan az egónk élősködik rajtunk és másokon, és megtanuljuk felismerni a hatalomgyakorlása jeleit, és a mögötte rejtőző mintázatokat, indítékokat.
Alfagén részünk a siker-felelős az életünkben. A fejlődést alacsonyabb tudatszinteken a sikerben mérjük. Minél sikeresebbek vagyunk, annál nagyobbnak, hatalmasabbnak, potensebbnek érezzük magunkat, és ezt jelzi vissza számunkra a világunk is. A siker dominancia-kérdés. A domináns egyedek nagyobb eséllyel élnek túl, érvényesülnek. Erre vagyunk kondicionálva gyermekkorunktól. A siker az, amiben az erőnk megmutatkozik nyilvánosan. A túlélési pozíciónkat a sikereink hivatottak biztosítani, megadják az egónk fejlődésének illúzióját, mellyel könnyebben tudunk alkalmazkodni, megelőzni, legyőzni másokat.
Elválaszthatatlan a versenytől, feltételezi az állandó összehasonlítási kényszert, a mérhető eredményeket és a jó marketinget.
Olyan sztereotípiákat éltetünk, mint – a sikeres emberek boldogabbak. Ha a boldogságot annak az adrenalin fröccsnek tekintjük, amelyet egy siker-élmény kivált, akkor igen, ez így van, és ez olyan, mint a drog, rá lehet szokni. A sikert hajszoló embertársaink adrenalin függők, és egyre nagyobb dózis elégíti csak ki belső szomjukat (szomjazza a sikert). Azon pillanatképek, melyekben sikeresként mutatkoznak meg, nem adnak hírt azokról a pillanataikról, mikor épp kiürült az adrenalin, és egy rakás szerencsétlenségnek érzik belül magukat – kifelé persze a magabiztosság és hűvös távolságtartás jelmezébe burkolózva. Összegezve a kétféle állapotban töltött időt már sokkal kérdésesebb a siker-boldogság azonosítás. Sztárok életét közelről megvizsgálva jól látszik, milyen kiégéshez vezet a sikerhajsza, és milyen kétarcú életformát hozhat a sikerre alapozott élet.
A siker mégis kihagyhatatlan, és fontos tapasztalati állomása az életünknek. Mert közelebb visz a saját erőnk megtapasztalásához, és kapcsolatot létesít az alfagén részünkkel. Olyan flasheket ad a képességeinkről, melyekhez vissza tudunk nyúlni, amikor aktiválni kezdjük ezeket. Másrészt lehetőséget ad arra, hogy önuralomra tegyünk szert, ami viszont elengedhetetlen lesz a tudati fejlődésünkhöz.
Az egónk legyőzésére – valójában megszelídítésére – csak a sikereink megélése után vagyunk képesek. Ha nem játszottuk ki magunkat a sikerek és kudarcok játszóterén, akkor a hiány, amit hordozunk, meg fog akadályozni abban, hogy magasabb tudatszintekre belépjünk. Az éhes egót meg kell etetni.
Azonban csak mértékkel érdemes megmeritkezni a siker tavában, mert aki túl mélyre úszik, az siker-függőként könnyen ott ragad, mindenét feláldozva és idővel a saját sikerei fogják felemészteni.
Aki megszerezte a szükséges tapasztalatot, túl van a sikerein, az előtt megnyílik a választás: újabb siker, vagy valami más?
A harmadik tudatszinten elkezdünk átállni az alkalmazkodás kultúrájáról az önirányítás kultúrájára. A negyedik tudatszinten pedig az önvezetés – a teremtés-metodika és a felszabadított energia tudatos használatával – stabilizálódik.
Innen nézve a siker gyermekkorunk kedves játékának tűnik. Amint a siker-kudarc játszmát uraló belső hiányaink tudatosulnak, és a feloldás belső útját választjuk, a siker okafogyottá válik, és vele együtt a kudarc is, és elpárolog az életünkből. Mégsem leszünk “sikertelenek”, mert a hiányt betölti az a bizonyos “valami más”.
Addig azonban, míg ide elérünk, jó ha megismerkedünk a siker-kudarc-képlettel, megértjük a dinamikáját, hogy rálátást kapjunk a saját siker-kudarc köreinkre, és feltárva a mögöttes okokat közeledjünk ahhoz a “valami más”-hoz.
