Az emberi létezés szabadságának szükségszerű feltétele, hogy képesek legyünk meghaladni az önmagunkra és a bolygóra nézve is veszélyesen lassú lineáris gondolkodási képességünket, félretéve azt a mentális rögeszménket, hogy egyik dolog szükségszerűen a másikból következik. Pontosabban, nem ismerjük fel az okozat elsőbbségét, mert az értelmünk kizárólag a sajátos gondolkodási szokásainknak engedelmeskedik.
Nem arról van szó, hogy tagadjuk a lineáris gondolkodásunk szükségességét, hiszen a túlélésünk alapvető eszköze. Arról van szó, hogy személyes életünk minőségén képtelenek vagyunk hosszú távon változtatni. Sok okot ismerünk arról, hogy miért nem sikerül, hol hibázunk és annál is több módszert, hogy hogyan sikerülhet változtatnunk. Valamiért azonban a változás ellenére is újra és újra előjönnek az alapvető problémáink.
Egy problémát nem lehet azon a tudatszinten megoldani, ahol keletkezett. Mert ugyanazzal a gondolati, gondolkodási attitűddel, kvázi ugyanarra az eredményre fogunk jutni. Az egyetlen változás az lesz, hogy a folytatás máshogy lesz ugyanolyan. A példa kedvéért: hiába változik meg az életem minősége azzal, hogy vagyonos leszek – a félelmem ezentúl nem a kilátástalanság oldaláról élhetem meg, hanem a lehetséges veszteség oldaláról. Vagyis a díszlet, a homlokzat változik, de az alapok, melyen az épület áll, ugyanazok.
…és ahogy az idő telik, egyre kényelmetlenebb lesz már annak lenni akivé váltunk, – a változás igénye egy idő után elkerülhetetlen lesz. Az évek hosszú során, kemény munkával kialakult személyiségünk nem más, mint a gondolataink építménye. Az összes problémánk a személyiségünket meghatározó gondolatainkból erednek, mégha a siker szerves része is az életünknek.
Innen nézve úgy tűnik mintha a gondolataink lennének annak az útjában, hogy valódi változások jelenjenek meg az életünkben. Mintha a közös kollektív emberi tudat amely a gondolkodás mindenhatóságát hirdeti is kevés lenne évezredek óta ahhoz, hogy valódi válaszokat kapjunk a létezés szabadságának lehetőségéről.
Az emberi létezés szabadságához vezető út ezen pontján elkerülhetetlen a gondolkodásunkból származó rögeszméink feladása. Ez a tudati evolúció; és a szabadságára vágyó ember nem tehet mást, minthogy megismeri a racionális gondolkodása által felállított csapdáit.
Az egész világ rólunk szól, mégis mérhetetlenül magányosak vagyunk benne. A tudati evolúció azzal kezdődik, hogy felismerjük: ebben a belső munkában egyedül vagyunk. Hiába várunk külső segítséget, mindannyian magunkra vagyunk utalva ezen a ponton és nem véletlenül!
Bárki bármit is mond, nem tehet érted semmit! Ennek a megértése létfontosságú azok számára, akik a létezés szabadságának bejáratát keresik. Az ehhez vezető út pedig megtalálni a belső kijáratot a gondolataink által körbezárt világunkból.
Semmit sem tudunk egymásról, – miközben egymás tettei felett ítélkezünk. De legfőképp semmit sem tudunk meg önmagunkról, míg a figyelmünk nem önmagunkra irányul. Miért? Mert mindenki csak saját magát képes valójában megismerni. Képes rá! Ez a belépője a következő tudatszintre! Ezen a tudatszinten – szemben az eddigi “kifelé fordulással”, mások (tetteinek) nézegetésével – a befelé fordulás, az önfelfedezés, az önmegismerés, a személyiség nélküli létezés megtapasztalása és megismerése lesz a prioritás. Ez az emberi létezés szabadságához vezető út első lépcsőfoka.
Ennek hiányában az ember saját elméjének, gondolatainak kiszolgáltatott rabszolgája. Ebből következik a kérdés, hogy vajon a gondolataink által miért nem vagyunk képesek felszabadítani magunkat? Lehet, hogy épp a gondolataink ejtenek csapdába minket? A szabadság nem azt jelenti, hogy gondolatainkban szabadok vagyunk miközben tetteinkben ki vagyunk szolgáltatva mások akaratának, a kapcsolatainknak, a pénznek, az egészségünknek, a lehetőségeinknek, és nem utolsó sorban az önmagunkról alkotott képnek. Vagy éppen ezek hiányának. A létezés szabadsága a kiszolgáltatottság megszüntetése ÉLETÜNK MINDEN TERÜLETÉN! Lehetséges lenne?
Az elme a tudat összetett eszköze. Kettős természete a racionális, vagy programozott és a nemracionális működés. A tudatosság e “két elme” közti fejlődési folyamat. A folyamat öt fokozata az öt tudatszint. Képletesen az elme öt állapota. Tudati evolúciónak hívjuk azt a folyamatot, ahogy a két elme integrációja végbe megy. A tudati evolúció valójában az elme utazása a létező ismeretlenbe.
A tudatszint nem az intelligencia-hányadost jelöli, nem az ember értelmi képességének mutatója. A tudatszintek az emberi létezés szabadságának a fokmérői. Az öt tudatszint egy genetikailag vezérelt kasztrendszer, amely meghatározza azt, hogy az egyén mit képes felismerni és megérteni a saját helyzetéből, egyedi genetikai befolyása által rögzült gondolkodási paradigmáiból.
Az első tudatszinten a racionális elme zárt állapota miatt nem fejlődő képes…
Az elme: racionális, egypólusú programozott üzemmódban működik robotszerűen.
Világképe merev, énképe a körülményekhez, a visszajelzésekhez- kifelé igazodik. Ugyanakkor a genetikai programja szerinti szerepre kódolt. Egyes szerepekbe beragad akár élete végéig, de minimum 40 évre. Ami azt jelenti, hogy a saját tapasztalataiból is nagyon lassan tanul. Körbe-körbe jár. Önismerete minimális, ezért könnyen manipulálható, illetve hajlamos a manipulációra. A genetikailag beégett válaszreakciók automatizmusként működnek számára láthatatlanul.
Szinte mozdulatlanná dermedt körülötte a nagyon sűrű téridő, amiben minden nagyon nehezen, lassan történik, miközben vészesen fogy az idő. Sokszor nehéznek, keménynek érzékeli az életét, amit külső körülmények irányítanak szerinte. A megmerevedett gondolkodás képlete szükségszerűen egy kemény, rugalmatlan és egy idő után törékeny életutat eredményez. Ezért bármilyen sikeresnek tűnik átmenetileg, a végén a kudarc kódolva van. Az pedig egy mindent elsöprő válság, krízis, – amikor minden összetörik – ami véget vet az első tudatszintnek. Sokan ezt nem élik túl. Aki igen, az a második tudatszinten folytatja.
Világképe az anyag tartományára redukált – mivel kizárólagosan racionális elmével érzékeli a valóságot – minden mást elutasít. Kiszolgáltatott a “véletleneknek”.
Önállósága hiányzik: külső mintákat követ, másol, bevett sztereotíp formulákat alkalmaz. Külső szabályokat igényel mankónak, amiket követ, és amiknek a követését másoktól is elvárja.
Az önálló kritikus gondolkodás nem jellemző, sem a felelősségvállalás, mivel aláveti magát az “erősebb akaratnak”. Nem kérdez, végrehajt….mint a parancsot teljesítő katona. Ebben a “tudati gyermekkorban” a nagyok világának kiszolgáltatva létezik, szinte tehetetlenül.
A hárítás, mások hibáztatása, a számonkérés, büntetés-igény, panaszkodás beégett attitűdök. A tömeg-erő-hatásnak alávetett: amit sokan mondanak, csinálnak, vagy a “nagyemberek”…azt követni kell.
Mivel a saját hatalmát kihelyezi – azt nem is ismeri – külső irányításra szorul.
Mélyen hisz abban, hogy külső hatalmak (kormányok, isten…stb) megvédik, szavatolják a biztonságát, ha azt teszi, amit mondanak. Ezzel a személyes hatalmáról lemond anélkül, hogy tudna erről. Áldozati pozícióban fél és hiszékeny. Ígéretekkel könnyen manipulálható.
Ha hatalmi pozícióba kerül, akkor a legfélelmetesebb főnök, akinek a manipuláció a természetes magatartása. Könnyen válik zsarnokká, aki a hatalmával visszaél. Ezt felelősségvállalásnak álcázza. Belső tudattalan frusztrációi ellenállhatatlanul zúdulnak a környezetére, sokszor nagy pusztítást végezve maga körül. Erősen mérgező, szennyező a környezetére.
Az általa követett szabályokat ráerőszakolja másokra is. Bármilyen megkérdőjelezésre heves támadással reagál.
Az áldozatok csoportja által átruházott hatalomból él, azt azonban a sajátjának tartja. Mélyen hisz abban, hogy ő tudja irányítani a többi embert, mert kiválóbb, ezért joga van a hatalomhoz mások felett.
Célja a túlélés….bármi áron az “üss vagy fuss” modell szerint. A szükségleti piramis bármelyik szintjét is célozza meg, – az neki az aktuális túlélési stratégia – mindig ugyanazzal az elérési taktikával működik a szerepe szerint.
A tömegtudat szintje. Az emberiség nagyobbik hányada még ezen a tudati szinten létezik.
Mentális és érzelmi kapacitásának csak kis százalékát képes használni, a bejáratott szűk életpálya rutinszerű. Ahogyan ragaszkodása is példaértékű a megszokott dolgokhoz. Az életunalom ellen pótcselekvések, függőségek alakulnak ki. Mivel az egyensúlytól a legmesszebb áll, és a leginkább ellenáll a változásnak, a mentális és testi zavarok (betegségek) nagyobb eséllyel fenyegetik.
Egy első tudatszinten lévő embert nem tudsz meggyőzni az övétől eltérő igazságról – ha ahhoz nem fűződik erősebb személyes érdeke – mert a saját nézőpontjába szó szerint be van betonozva. Ott van biztonságban. Nem akar változni, változtatni. Másokra vár, kívülről várja a változást is.
Két szélsőséges taktikával tartja távol magától a változást generáló “idegen eszméket”: vagy “hülye vagy” (támad), vagy “én vagyok a hülye-nem értem” (védekezik).
Az első tudatszinten élő emberek bár osztoznak a kiszolgáltatottság élményében – magas a félelemszintjük – azt különböző módokon reagálják le. Ezért a legkedvesebb önfeláldozó magatartástól a legdurvább másokat legázoló önérvényesítésig széles skálán nyilvánulnak meg. Az önmaguktól való nagy távolság köti össze őket.
Az álláspontjából, komfortzónájából csak akkor képes kilépni, ha komoly trauma, veszteség éri, ami nagyobb veszéllyel fenyegeti. De a legtöbbször akkor sem, mert ha ez idősebb korában következik be, akkor a nyitáshoz már nem rendelkezik elég energiával. A kollektív válságok – mint a 2020-as COVID-19 – ilyen tömeges határhelyzetek az első tudatszint számára, melyek segíthetnek továbblendíteni, új szabályokat integrálni, korábbi túlélési formákat megkérdőjelezni….vagyis változni. Mivel minden válság erőteljes változással jár, ez az első tudatszint számára jelenti a legnagyobb kihívást, egyúttal az egyetlen fejlődési lehetőséget is. Ezen a szinten a krízisek jelentik a fejlődési impulzust, mivel az egyén itt még nincs felkészülve az önfejlesztésre.
A második tudatszinten az elme nyitott, befogadó és fejleszthető, a racionális síkon sikeres…
Az elme: racionális, kétpólusú programozott üzemmódban működik.
Bipoláris: a két pólus között váltakozik, miközben változtatja a polaritását.
Míg az első tudatszinten a domináns szerep az egyén minden életterületét uralta évtizedeken keresztül, a másodikon ezek a szerepek változnak. Akár időben követik egymást ( 8 évig áldozat, aztán 8 évig agresszor), vagy szimultán vannak jelen, de más életterületeket érintenek (pl: a munkában agresszor, otthon áldozat)
Valamivel többet érzékel a saját helyzetéből, de még mindig nem tudatos arra.
Egy hosszú élet helyett 9 rövid – ilyesmit él át az, aki a második tudatszinten él. A kétpólusosság az életformája alapja, ami egyfajta dinamikát kölcsönöz. Sokkal “gyorsabban” él, mint az első tudatszinten élők. Több tapasztalatot szerez, színesebb, mozgalmasabb az élete. Lazább körülötte a tér-idő szövete, mozgékonyabb. Miután elgyászolta az “előző életét”, leporolja magát és újrakezd egy másikat – gyerünk, csináljuk!
Mivel az elméje nem egypólusú vezérlésen működik, és nem kötik úgy gúzsba a félelmek, minden pólusváltásnál megújul.
A 2. tudatszinten az elme nagyobb kapacitással működik. Ezért itt az ember okosabb, intelligensebb, ami sok esetben sikeressé teszi könnyedebben, mint az első tudatszinten. A sikerek mögött azonban ott az üresség érzése, melyet sokszor különleges élményekkel, programokkal, dolgok birtoklásával igyekszik pótolni, melyek identitás-erősítőként is működnek. Azonban fenyegető veszély, hogy a siker nem tart örökké, hiszen a pólusváltáskor jöhet a hullámvölgy. A veszteségtől való félelem komoly tényező, az elkerülési kényszere automatikus kontrol-freak magatartáshoz vezethet.
Az identitás a szerepcserék miatt nem egyértelmű, illetve időszakos. Az anyai-apai felmenői genetikai programok váltják egymást. Ez a változékonyság egyfajta önazonossági problémaként is megjelenik sokszor: “ki vagyok én?- ha ez is, és az is én vagyok.” Nem komfortos számára, hogy nincs egyértelmű karaktere, identitása.
Végül ez az “én-keresés” juttathatja el a harmadik tudatszintig.
A második tudatszinten élőkben az elégedetlenség időszakosan megjelenik, és sokkal gyakrabban, mint az elsőn. Ez a rakéta, ami alájuk gyújt, hogy mozduljanak tovább. A két pólus közti váltások csak személyes válságok árán mehetnek végbe. Az identitása mozgékonysága okozza ezeket a válságokat, amikkel az élete tele van – a köztük lévő idő viszont egész kellemes. Vagyis az élet néha könnyebb, néha nehezebb: egyszer fent, máskor lent. A “hullámvasútélmény” a második tudatszinten természetes.
Mivel vagy nagyon lassú a pólusváltás (7-9 év), vagy térben/életterületenként elszigetelt, ezért a legtöbbször nem okoz mentális zavarokat, hiszen mindig az aktuális szerepében marad következetesen, amihez hozzá lehet szokni a környezetének is.
A nyitottság ezen a szinten megjelenik, mint tanulékonyság, rugalmasság, kíváncsiság. Az újdonság nagy vonzerő: mindig új dolgokba belefogni.
Nyitottságának köszönhetően találékonyabb, tapasztaltabb, kreatívabb akár fiatal kora ellenére is az idősebb első tudatszinten élőknél. Tipikusan sok mindenbe belekezd, amit nem fejez be, mert már menne tovább, ha a kíváncsiság elkapja, az érdeklődése elfordul. A stabilitás sokszor hiányzik az életéből.
A második tudatszint a tanulás, külső ismeretszerzés, a tudományos és spirituális túrizmus időszaka. A válaszkeresés a “ki vagyok én” kérdésre, az identitás megerősítésének vágya az önismeret-ígéretipar bugyraiba taszítja a keresőt: guruk, egyházak, megvilágosodást ígérő iskolák és módszerek, sikerkönyvek, vallási csoportok, coachok serege versenyez a kegyeiért. A kapott kölcsön-identitások – melyek fájdalomcsillapítónak jók voltak – azonban rövidesen lekopnak, a máz nem tartós. A probléma nem oldódott meg, mivel ezen segítők nagy része ugyanazon a tudatszinten kínálja portékáját….ahol a probléma nem oldható meg.
Paradoxonnak tűnik, de erről a tudatszintről bizony nem léphet tovább senki anélkül, hogy a vágyait – legalább részben meg ne valósítaná. Erre a sikerélményre szüksége is van a kudarcok ellensúlyaként. Ez a “tudati kamaszkor” gyakorlóiskolája, ahol az a feladat, hogy élvezzük az életet, megéljük a vágyainkat, majd rájöjjünk, hogy azok nem is a mieink. Sokféle self-wellness szolgáltatás, vágymanifesztáló, “tudatos teremtés-, bőség-, boldogság-tanfolyam” segíti a realizálásukhoz szükséges feltételek megteremtését, és wellness-szolgáltatás a kielégítésüket.
A “boldogságkergetés” kihagyhatatlan lépcsőfok a tudati fejlődésben……ahogyan azután annak elengedése is.
A szerep, amiben egyszerre élheti meg a két szélsőséges szerepet (áldozatot és agresszort) ezen a tudatszinten jelenik meg. A megmentő egy olyan áldozat, aki kitörni készül a szerepéből, és ezt azzal gyakorolja, hogy más áldozatokat ment meg, véd meg az agresszoruktól. Tehát egy olyan agresszor, aki mások agresszorára támad, miközben az áldozatok védelmére kel.
A szerep az ellenállásból születik. A saját agresszorral (belső agressziójával) való megküzdés helyett azonban a csatát projektálja a hasonló helyzetekre. Világmegmentő kísérletek is csupán az önmegmentés hiábavaló kivetült kísérletei. Az ügy, – amit elkötelezetten képvisel – annak a tükröződése, amire belső problémaként megoldást keres. A megmentő szélmalomharcot vív a félelmével, ami nem tudatosult benne. Ez a szerep a megváltás kívül helyezése.
A megmentőben az áldozat és az agresszor középen találkozik anélkül, hogy a konfliktusuk feloldódna. A megmentőben egy belső harc dúl a két szerep ( két örökölt én-kép) között.
Senki. És ez a felismerés eleinte mérhetetlen csalódást okoz számára. Majd ha szerencséje, és nyitott elméje engedi megszületik a katartikus sejtés: itt valami mélyebb belső ellentét dúl, ezt a harcot csak egy másik fronton lehet sikeresen megvívni-önmaga ismeretlen mélységeiben. A sejtés pedig hozza a választ: “senki más”, csakis ő maga magában lehet a saját megváltója, béketeremtője. Ez az a pont, ahol beléphet a 3. tudatszintre.
A 2. tudatszinten a hiány-érzet, az elégedetlenség a legjellemzőbb érzelem, melyre itt is különböző módon reagálnak az emberek (ahogyan az első tudatszinten a félelemre). Ez az, amit etetni kell sikerrel, kontrollal, birtoklással, vágyakkal, boldogsággal. Ez a hiány azonban nem múlik el ezektől a külső “megoldásoktól”. Mert a hiány forrása belül van: az én-kép hiányos, az identitás sérült, illetve kinőtte a rendelkezésére álló életformát. Azt jelzi: ideje továbblépni.
A harmadik tudatszinten az elme képes a saját működését megfigyelni és megérteni…
A harmadik tudatszintre nem születünk, azt választjuk. Ez egy tudati fejlődési állomás, ahol megtanuljuk, hogyan reflektálódunk a világunk tükrében. Hívhatjuk egy önismereti útnak is. Önmagunk mélyére nézünk a válaszokért, melyeket korábban kívül kerestünk. Sok olyan utat is önismeretként címkéz a köztudat, amely nem tartozik ide, mert nem juttatja el a keresőt a személyes belső valóságáig és az összefüggések felismeréséig. A 3. tudatszinten a feladat nem pusztán arról szól, hogy többet tudjunk meg magunkról, hanem hogy pontosan megértsük hogyan és miért hoztuk/hozzuk létre magunknak azt a világot, amiben élünk, amit tapasztalunk.
A belépő a harmadik tudatszintre annak a felelősségnek a felvállalása, hogy én vagyok a teremtő is, nem csak a szereplő. Akkor is, ha nem tudom, hogyan teremtek. Ettől elsőre sokan megrémülnek, ami érthető, ha figyelembe vesszük az alábbiakat.
Egyrészt a közfelfogásban nincs benne ez a “tudás”, sőt a vallásos kollektív elme-program szerint ez a nézőpont egyenesen eretnekség. Nem illik önmagunkat a teremtő szerepébe helyezni, ez szinte istenkáromlás. Az eretneküldözések kollektív emlékezetből átszűrődő fenyegetése egy tudattalan visszatartó erő attól, hogy ezt a gondolati ugrást megtegyük.
Az ateista világnézetű embereket sok esetben a “jóemberekre” (vagyis az emberi ideálra) jellemző társadalmi elvárás: a “szerénység” félreértett képe tartja vissza attól, hogy megtapasztalják a világuk alakulásában betöltött szerepüket, és teremtőként tekintsenek magukra. Attól tartva, hogy ez növelné az egójukat, és másokból rosszallást váltana ki.
A harmadik csoport, akinek nehézséget jelent ennek az ideának a befogadása: a tökéletességüket féltők. Az ide tartozók komfortzónája a nehézségek, igazságtalanságok miatti hárítás, mások vagy a körülmények hibáztatása. Ők nem akarnak felelősséget vállalni, szembenézni a saját árnyékzónájukkal, mert tudat alatt félnek attól, amit ott látnának. Félnek attól, hogy azt, akinek látszani akarnak (tökéletes vágy-identitásukat) a szembenézés lerombolná.
Végül van egy negyedik típus is, akit megrémít a gondolat, hogy mindent ő teremt: aki olyan bűnbak-programot hordoz, amivel amúgy is hajlamos magát hibáztatni mindenért, és azt hiszi, hogy most ez megerősítést nyer. Vagyis mindenki számára kiderül, hogy ő a felelős minden bajért (másokéért is), és ezért bűnhődnie kell.
A harmadik tudatszinten áthaladó ember megérti, hogyan teremt a saját gondolatvilága. Feladja azt a szokást, hogy a tapasztalataiból induljon ki, – mivel látja, hogy azok csupán következmények – helyette a saját belső működésének a megfigyelőjévé válik. Ez egy 180 fokos fordulat, szemléleti paradigmaváltás: a külső körülményekhez alkalmazkodás mellett a belső körülmények feltárásának a szakasza.
Az önmaga felé fordulás egy alapvető és furcsa változást okoz ezen a fejlődési ponton: a külvilág tükörré válik. Olyan felületté, amiről önmaga tükröződik vissza. Pontosabban a tükör most láthatóvá válik, hiszen eddig is ott volt, csak nem láttuk. Mintha egy függönyt elhúznának, és beláthatnánk a színpad mögé, lekapcsolnák a reflektort, és meglátnánk a nézőteret….ekkor jövünk rá, hogy egy színházban vagyunk. Eddig csak a színpadon léteztünk, belefeledkezve a színészi szerepbe, – mit sem sejtve arról, hol is vagyunk – most pedig kiülhetünk a nézőtérre is.
Egy kettősség jellemzi ezt a tudatszintet: még futnak a Program szerinti szerepek, de már ott a “figyelő”, aki látja azt is, ami ezeket a mélyből mozgatja. A “belső dimenzió”, a láthatatlan világ felfedezése egy igazi kaland tele izgalmas felfedezésekkel, megkönnyebbülésekkel, felszabaduló energiákkal, táguló tudatossággal. A “ belső figyelem” elsajátítása az egyensúly irányában hat, és nem igényel spirituális nézőpontot és bonyolult elvonulást igénylő gyakorlatokat. Az önreflexív gyakorlatok a mindennapok részeivé kell, hogy váljanak.
Az elme eddig racionális működésmódban üzemelt, azonban mostanra elérte a saját korlátait. Ugyanazzal a “gondolkodási mechanizmussal” már nem lehet továbblépni, csak ismételni a köröket. A fejlődési ugrás a harmadik tudatszinten az önreflexív elme felélesztésének, aktiválásának köszönhető. Mondhatjuk, hogy létezik egy “nyitott reflexív intelligencia”, amely magasabb szintű, és hatékonyabb, mint a “hozzá képest zárt racionális intellektus”. Pontosan a rugalmasságánál fogva biztosítja a fejlődést. Az “out of the box” szemlélet itt kezdődik. Ezen a ponton kezdünk el túllátni az eddigi életünkön, azon a “dobozon”, amiben az zajlott.
Az én-kép átalakulásának ez a korai szakasza, amely látványos változásokat indukál és megfeleltethető a nagy-kamasz kor végével. A tét a felnőtté, egy új emberré válás. Új világ határához érkeztünk, közeledünk a felnőtt-lét felé, de még nem vagyunk ott, ugyanakkor már gyermekek sem vagyunk. A kamaszkor az átmenetet reprezentálja a két állapot között, egyfajta átmeneti zóna. Tágítjuk a határainkat, a korábbi szabályok megkérdőjeleződnek, az önállóság, szabadság felé haladunk, kipróbáljuk, mire vagyunk képesek. A pofonok már elcsattantak, meghallgattuk az útmutatókat és a kritikákat, mégis hiányzik valami: a saját utunk……ami a “dobozon” túl van.
A változás igénye az, ami elindítja a keresőt ezen az úton, és fejlődésre ösztökéli. Ami eddig volt, az már “nem elég”. Ez az elégedetlenség-érzés jelzi, hogy kinőtte a dobozt, és készül kilépni a komfortzónájából. Azonban erre csak akkor áll készen, ha van bátorsága elhagyni a racionális elme jól bejáratott (de korlátolt) szabályait.
Ha a “doboza” kincseit már megszerezte, mégis fűti az elégedetlenség, akkor az jelzi, hogy a külső kincsek helyett a belső kincse megtalálására vágyik: másfajta játszótérre és játékra
…és ez az, amit a harmadik tudatszinten – kilépve a “dobozból” – megtalálhat. Felfedezi, hogy létezik, és tudja, hogy elérhető. Rövid időkre ki is próbálhatja, hogy milyen ott a játék: flash élmények kísérik ezen a szinten az embert, melyek bepillantást adnak az új élete lehetőségeibe.
Nincs az az erőfeszítés, akarat, eltökélt szorgalmas munka, hit, áldozat, amely a “dobozt” kinyithatná, ha nincs meg a “Belső Kijárat”. A fejlődés nem a racionális elme “igazságait, igazságosság-ítéletét” követi, hanem egy magasabb elme-szint törvényeit.
Csupán a kisebbség az, amely elég érett ahhoz, hogy átlépjen erre a fejlődési szintre (kb 8-15%-a az embereknek), míg a többség biológiai felnőttkora ellenére tudatilag a gyermek-kamaszkorba ragad egész életére.
A negyedik tudatszinten az absztrakt elme képes a non-lineáris működésre…
Ezen a tudatossági szinten új szabályok lépnek érvénybe. Ide valóban keveseknek van bejárásuk, mivel ahhoz, hogy az intuitív absztrakt elmét használni tudjuk, le kell mondanunk a racionális elme irányításáról. És ez nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Olyan, mintha egy hatalom-mániás vezetőt próbálnánk meggyőzni arról, hogy maradjon otthon, nélküle is működik a cég. Az előző tudatszint tisztánlátása után itt tényleges hatalomátvételről van szó. Ráadásul harc nélkül.
Újabb “out of the box” – élmény vár ránk, azonban más, mint az előző. A harmadik tudatszinten az önreflexív elme feltárta előttünk a racionális működésünk mechanizmusát és korlátait: megismertük a Programot, és betekintést nyerhettünk az azon túli valóságba. A nézőpontváltással előbb a saját reakciónk változott meg, majd a többieké is, átírva ezzel a régen beállt helyzeteket is. A problémák “belső feloldásának módszere” valódi ellenszert adott a kezünkbe, amivel jelentősen könnyíthettünk, javíthattunk az életünkön, a kapcsolatainkon, a hatékonyságunkon, a pozíciónkon…sikereket érhettünk el erőszak, manipuláció és erőlködés nélkül. Persze fegyelmezett gyakorlással megdolgoztunk érte.
A negyedik tudatszint azonban egy másik fordulópont. A felszabadított energiánkat itt arra használjuk, hogy további energiát szabadítsunk fel, csak most már exponenciális mértékben, és kapcsolódjunk a “géniuszi énünkhöz: az Álmodóhoz”. Ehhez pedig még a korábbi gondolkodásmódunkat – az előző szinten javított verzióját – is félre kell tennünk.
Sokan nem lépik át ezt a határt, mert elért eredményeikhez ragaszkodnak, és megdolgozott biztos sikereiket nem szeretnék feláldozni a bizonytalan “ismeretlen” oltárán. A legnehezebb azzal megbirkózni, hogy nincs előre beígért és garantált jutalom, terv és kontrollált folyamat,
– ahogyan a racionális elme eddig működött. És igen, ezen a ponton találó a mondás, hogy kockázat nélkül nincs (nagyobb) nyereség. Kell egyfajta belső megszállottság, alázat, nagyfokú bizalom és kockázatvállalás, hogy valaki belépjen a negyedik tudatszintre. Az eredmény azonban nem marad el. Csupán előre kiszámíthatatlan. Olyan, mint egy nyeremény.
Aki ezen a tudatszinten haladt végig, annál olyan belső képességek bukkantak elő, amelyeknek a létezéséről sokszor még csak nem is tudott. Ha pedig sejtette korábban, akkor nem tudta, hogy mire való és hogyan használja. Szinte a semmiből bukkan elő az önemlékezési folyamat során. A képességek alatt olyan belső erőforrásokat, nem mindennapi információt és energiát értünk, melyhez az érintett könnyen hozzáfér, nem tanulta és mégis természetes módon képes használni (egyszerűen tudja). Ez a “sejtszintű tudás” ugyanakkor túlmutat a tanulással elérhető szinten, illetve olyan nézőpontot képvisel, amelyet nem tanítanak – azaz újító. A legnagyobb kihívást éppen az jelenti, hogy bizonyos – a fejlődést akadályozó – dogmákat megkérdőjelez, illetve érvénytelenít, sokkal hatékonyabb, fejlettebb megoldásokat hoz.
Volt, akinél a (fiziológiai regeneráló erő), gyógyító erő tört fel, és akár reménytelen kómás állapotból segített távol lévő betegnek felépülni, vagy “tisztán látta” a belső szervek állapotát műszerek nélkül, és az elváltozás okát is érzékelte, mintha a sejtek beszéltek volna hozzá. Másnál olyan új mozgásmódszert “tárt fel” a saját teste, ami túlmutatott a jógán, és nők meddő állapotait szüntette meg. Volt aki gépekkel kommunikált, és érzékelte az eseményeket, mielőtt azok megtörténtek volna. És olyan is volt, aki az üzleti életben kamatoztatta rendkívüli képességét, mellyel képes volt a szervezet minden problémáját intuitíven komplexen átlátni a megoldással együtt, olyan pozíciót és elismerést teremtve ezzel, mely hatalmas ugrás volt a korábbi előmeneteli tempójához képest.
A közös valamennyi esetben az volt, hogy a külvilág nem tudott a plusz képességükről, az láthatatlan maradt, csupán érzékelte azok jótékony hatását, melyet egyébként is csak építően lehetséges használni ezen a szinten.
A negyedik tudatszint emberei az emberiség potenciális fejlesztői. Innovátorok, zsenik, akik olyan új tudásokat, megoldásokat hozhatnak el, amelyek mintaként szolgálnak, és segítenek egy fejlettebb, harmonikusabb életforma meghonosításában.
Ezen a fejlődési szinten a képességek birtokba vétele folyik, a kísérletezés, az átültetésük a gyakorlatba.
Az új tudások, erők nem öröklöttek, nem a Programból származnak, azaz nem találhatók meg a genetikai felmenőknél – vadonatújak, és nem mindig kapcsolódnak szorosan az érintett foglalkozásához. Tehát nem a szülők meg nem élt vágyainak a szintje. Ráadásul a gyakorlásuk a legteljesebb örömöt, elégedettségérzést lobbantja fel a használóban, szinte ellenállhatatlan vonzással inspirálja. Az hozzá tartozik, az övé. Közben sokkal élőbbnek érzi magát, mint bármikor korábbi életében, mert végre az mutatkozhat meg, aki valójában. Ez pozitív hatással van a környezetére is, melyre kisugárzik ez az erő. Egy negyedik tudatszinten lévő ember olyan energiatérrel és szabadsággal rendelkezik, amelyben “töltődnek” a többiek, ezért ösztönösen keresik a társaságát.
A bizalomnak egy olyan frekvenciáját éri el a negyedik tudatszinten az ember, ami messze meghaladja az önbizalom kategóriáját, nem kell érvekkel, tekintélyelvű szabályokkal megtámasztani, mert közvetlenül a forrásból származik. Mi ezt “ősbizalomnak” hívjuk.
Az erő itt nem erőszak, és nem magabiztosság, hanem a “bizonyosság” ereje, mely mentes a hittől.
Az első két tudatszint munkáit lassan átveszik a gépek, beprogramozott robotok – a mesterséges intelligencia elfoglalja a racionális szintet, és fölöslegessé teszi az emberi munkaerőt. Az ember számára ugyanakkor ott a továbblépés lehetősége: saját kvantum-valóságának felfedezése.
Az absztrakt elme segítségével az intuíció felszabadul, a kollektív intelligencia tudástára személyre szabottan kinyílik, a hiányzó puzzle darabok a helyükre kerülnek, összeáll a kép arról, hogy ez a belső erő hogyan működik, mire való és hogyan illeszkedik a használója életébe, milyen fejlődési utat mutat a számára.
Az absztrakt elme fejlődésével növekszik ez az intuitív intelligencia, amely fraktális (integráló) működési elvet követ, és hatékonyságában messze meghaladja a lineáris racionális gondolkodással elérhető eredményeket. Ez az, amely nem helyettesíthető gépekkel.
Ez csupán az alsóbb tudatszintekről nézve tűnik idealizmusnak, vágyálomnak. Ezen a tudatszinten azonban valóság. Ugyanolyan érvényes valóság, mint az alsóbb tudatszinteké, mely azokkal párhuzamosan létezik.
Azok a világválságok, krízisek, melyek az alsóbb tudatszinteken komoly zavart okoznak, a negyedik tudatszintre nem érnek el. Mivel ekkorra a személy már javarészt túlvan a saját válságain, illetve azokra magasabb szintű megoldást talált, és már nem a környezete határozza meg, hanem belülről teremti a valóságát – a kollektív válságok nem sodorják el. Itt folyik tovább a teremtő, alkotó munka
Olyan hiper-sebességre kapcsol az egyén tudatossága, intelligenciája – melyet a kiterjesztett érzékelése és a tapasztalati idő (reakcióidő) drasztikus lerövidülése kísér – hogy egy “időanomália” jön létre. Akár hetek alatt lejátszunk egy olyan genetikai programot, amit amúgy 40 év alatt éltünk volna végig az első tudatszinten, és 7-9 év alatt a másodikon. A tapasztalatot, a tanulságot ennyi idő alatt megszerezzük, a felszabaduló időnk pedig “szabad kapacitás az új képességeink szerinti teremtéshez”.
Ezen a tudatszinten “van időnk”; akkor is, ha rengeteg dolgot csinálunk, miközben sokkal gyorsabban tapasztalunk, tanulunk.
Mivel itt egyszerre vagyunk képesek két időben (non-lineáris, és lineáris) létezni, elkezd nőni, tágulni a rendelkezésünkre álló idő-tér. Ennek különös mellékhatásaira most nem térünk ki részletesen, ez már a tapasztalati munka része.
Az ötödik tudatszinten a racionális és az absztrakt elme integrációja végbe megy, ezzel átlépi az idő és térbeli korlátait…
Az 1. Tudatszinten amit az elme nem ismer, az nincs.
A 2. tudatszinten amit az elme nem ismer az lehet, de inkább ne legyen.
A 3. tudatszinten amit az elme ismer az biztonságos, de nem kielégítő, amit még nem ismer az lehet jó, de nem biztonságos.
A 4. tudatszinten az elme számára minden amit ismer és amit még nem – van, és olyan amilyen.
A gondolat-genetikai térkép
A Gogen 13 egy olyan gondolat-genetikai térkép, amelynek a segítségével feltérképezhetjük a személyiségünk működését, bevilágíthatjuk az elakadásainkat, ráláthatunk tudattalan mintáinkra. Ez tizenkét személyiségrészt ír le. Mind a tizenkét rész mindenkiben működik. Úgy képzeld el, mintha lenne 12 szereplőd a személyes színházadban, akik játsszák a darabot, ami az életed. Mindegyiknek má-más képességei, erői, tulajdonságai vannak.
Mindegyik megtestesít egy Archetípust, ami nem más, mint egy kollektív program. Ez a program körbe-körbe forgó állóképek sorozata az időben. Ezek az állóképek, mintázatok – mint élethelyzetek – újra és újra aktiválódnak a megfelelő kulcshelyzetekben. Ehhez pedig a mentális és testi energiát egyaránt felhasználják. Miközben kialakítja a szerepet, és meghatározza a mozgásteret. Azt is, ami szembe jön velünk, és azt is, ahogyan arra reagálunk rá. A kollektív forgatókönyvben elfoglalt pozíciónk így válik a sorsunkká. A program a bábos, és az ember a báb.
Mivel a kollektív program a tudattalanban fut, ezért csak akkor van esély visszavenni az irányítást tőle, ha megfigyeljük és megértjük a működését.
Ennek érdekében most egy tizenkét hónapig tartó önismereti folyamaton mész át. Első lépésben a cél az, hogy a kollektív program leírásából felismerd a saját működésedet és megértsd azt, hogy mi irányítja, mi tartja fenn.
Mit mutat az adott személyiségrész elhelyezkedése a 12 személyiségrész rendszerében?
I-őselem (4×3)
II- minőség (3×4)
III-ellentétpár (polaritás 2×6)
Az őselemek annak a szimbólumai, hogy az adott rész melyik valóságsíkon működik dominánsan, azaz mit befolyásol bennünk és milyen szabályok szerint működik. Az elemi felosztás segít láthatóvá tenni, hogy egy részünk mely másik elemű részektől kapja az irányító impulzusokat, illetve mely részeink működését irányítja, határozza meg közvetlenül.
Ez a személyiség részünk a víz őselemhez tartozik. A víz elem a négy őselem közül a harmadik fentről lefelé. Sorrendben így következnek egymás után: tűz, levegő, víz, föld. A víz elem az emberi funkciók közül az érzelmekkel analóg. Az érzelmi működésünk lesz ennek a hónapnak a fókuszában.
Amikor érzelmekről beszélünk, akkor képzeld el, hogy a fizikai tested körül létezik egy finomabb anyagból szőtt – az emberi szem számára láthatatlan – másik test, egy búra, ami az érzelem test. Valójában nem csak a testünk körül, hanem a testünkön belül az egyes sejtjeinket is körbeveszi ez az érzelembúra. Szó szerint minden sejtünk fürdik az általunk felvett és átélt érzelmekben. Ennek messzemenő hatása van a fizikai állapotunkra, egészségünkre. Ez az érzelemtest fogadja, tárolja és továbbítja az érzelmi impulzusokat. Az érzelmek energia hullámok, amelyekkel folyamatosan kapcsolódunk a környezetünkhöz, és az hozzánk. Az érzelem hullámok átáramlanak rajtunk. Az érzelmeinkkel kapcsolódunk a környezetünkben lévőkhöz, és ők hozzánk.
Ha belegondolunk, beleérzünk ebbe, könnyebben érzékelhetjük, hogy az érzelemhullámok az érzelemtestünkből információként átíródnak a testünk fizikai vízállományára – mintegy kódolják a vizet a testünkben – ami közvetlen hatást gyakorol arra, hogy érezzük magunkat a testünkben, és az hogyan működik.
Létezik egy kollektív érzelemmező, amelyik az emberiség valamennyi érzelmét tárolja, szállítja. Mi ezt pszichon-mezőnek, vagy kollektív pszichének hívjuk. Ehhez minden emberi lény kapcsolódik. Ezen keresztül közvetlen összeköttetésben vagyunk azokkal, akikre érzelmileg nyitottak vagyunk akkor is, ha több ezer kilométer távolságban vannak. Mivel ez a mező a kvantumhullámok természete szerint működik, nem korlátozza sem a tér, (a fizikai jelenlét hiánya) sem az idő (az egyidejű jelenlét hiánya) ezt a fajta “érzelmi kapcsolódást”. Jól ismerik ezt a jelenséget a szerelmesek, akik a távolból is érzékelik egymást, pontosabban egymás érzelemhullámait, mégpedig azonnal, késleltetés nélkül.
Ugyanígy egy szerettünkkel kapcsolatos múltbeli, vagy jövőbeli érzelemhullám is érzékelhető, mert a pszichon-mező energiahullámai nem kötődnek a lineáris időhöz. A fizikai jelenünkhöz képest a múltban kibocsátott és beazonosított érzelmi impulzusokat emlékeknek hívjuk. Ezek csak töredékét teszik ki a múltból ránk ható érzéshullámoknak, melyeknek “nem vagyunk a tudatában”. Ami azt jelenti, hogy bár az érzelemmezőnk érzékeli őket, de az elménk nem tudja dekódolni. Ez az a rész, amire “nem emlékszünk”, ami a vizek mélyén marad. Ugyanez a helyzet a jövőből érkező érzelemhullámokkal, melyeket elménk végképp nem tud dekódolni a lineáris időfelfogása és a korlátai miatt. Ezek a “sejtések, előérzetek, megérzések”, melyek egy része álmunkban érkezik meg hozzánk, amikor a racionális elménk ki van kapcsolva. Azt, hogy mennyire vagyunk képesek érzékelni az érzelemhullámokat, nagyban befolyásolja, hogyan viszonyulunk ehhez a személyiségrészünkhöz. Azt is mondhatjuk, hogy az energia-érzékelésünk legfőbb felelőse ez a részünk.
Az érzelemtestünk “hangolva” van egy bizonyos hullámsávra, azaz bizonyos típusú érzelmek könnyebben hatnak ránk, mások kevésbé. Az, ahogyan érzelmileg hangolva vagyunk egyedi, és bizonyos határok között változó. Mégis van egy sémája, mintázata az érzelmeinknek, ami jellemző ránk, ahogyan a hajunk vagy a szemünk színe. Ezt a mintázatot a szüleinktől és a genetikai felmenőinktől örököljük. Anélkül, hogy minősítenénk az érzelemmintázatunkat, mégis vannak benne olyan elemek, amelyek nehézzé teszik az életünket, korlátoznak. Ezek sérült minták, amelyeket tudattalanul hordozunk magunkban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tudunk változtatni rajtuk. Feltéve, hogy először felismerjük őket.
Vannak, akik például hajlamosak elmerülni az önsajnálatba. Gyűjtik a sebeket, az igazságtalanság-élményeket mint emlékérmeket, és ápolják őket kiszolgáltatottnak és sajnálatra méltónak,
elárultnak, megcsaltnak tüntetve fel magukat önmaguk és mások előtt. És így is érzik magukat, mert megszokták ezt az érzelmi sávot, azonosulnak vele, átadják magukat neki. Ezzel persze sok szenvedést élnek meg, szinte mágnesként vonzzák azokat a helyzeteket, amelyekben áldozatok lehetnek, és okuk lehet az önsajnálatra. Ők ezzel az érzelemmintával táplálják magukat. Csakhogy ez egészségtelen érzelmi táplálék a testnek, amelyik nem arra van kódolva, hogy hosszú távon ennyi szenvedést viseljen el. Egy sérült érzelemmintánk meggyógyítása, kijavítása elementáris erővel hat az életünkre, az egészségünkre és a genetikai vonalunkra is, amelyen az utódaink nem örökítik tovább ezt a korlátozó mintázatot.
Amikor elhangolódunk attól az érzelmi sávtól, amiben az energia szabadon áramlana bennünk, akadályok, gátak keletkeznek bennünk, amik gátolják a “flowt”. Ilyenkor “lehangoltak” vagyunk. A taoista hagyomány és a hagyományos kínai orvoslás szerint ilyenkor megakad, pang az energia a testünkben, és ha nem nyitunk utat neki, akkor egy idő után fizikai elváltozásokat okoz. Amikor a nyugati orvoslás pszichoszomatikus betegségekről beszél, ugyanezt a hatást írja le, ahogyan bizonyos pszichés tartalmak, mint érzelmi gátak felborítják a fizikai testünk működésének finomhangolt összhangját.
Érdemes ezért is komolyan venni a tartós lehangoltságot, azokat az érzelmi állapotokat, melyekben “nem érezzük jól magunkat” és nem benne maradni, megtanulni helyreállítani az érzelmi egyensúlyt.
Mivel az érzelemhullámok energiát szállítanak, átáramolva rajtunk vagy feltöltenek, vagy lemerítenek bennünket. Megfigyelheted, hogy bizonyos emberek közelében feltöltődsz, míg mások lemerítenek. A belőlük kiáramló érzelmi töltés az, ami ezt meghatározza. Ugyanúgy Te is folyamatosan érzelmeket sugárzol, és azokkal vagy töltöd, vagy lemeríted a környezetedet. Ez valamennyi kommunikációnk láthatatlan alapja is. A szimpátia-unszimpátia annak az érzékelésünknek a kifejeződése, ahogyan a másik ember érzelmileg hat ránk. Ez nem racionálisan kontrollált döntés, hanem egy érzet.
A harmadik tudatszinten, ahogy figyelni kezdjük az érzelmi áramlásokat, megértjük ennek az ösztönös érzékelésnek az alapját és működését. Tudatosabb válaszokat alakítunk ki arra, kikkel töltsük az időnket, kinek mondjunk nemet, és ezzel sok energiát spórolunk. Az érzelmeink az energiaszintünket is meghatározzák. Az érzelmi állapotunkból lemérhető az aktuális energetikai állapotunk.
Ebben a leckében azt fogjuk megvizsgálni, milyen korlátozó energiamintázatokat hordozunk, mi befolyásolja az érzelmi állapotunkat, hogyan hat ránk a kollektív psziché, miként vesszük fel a környezetünk érzelmi impulzusait, miként billenünk ki az érzelmi egyensúlyunkból, és hogyan tudjuk azt helyreállítani. Mindezt azért, hogy rendezzük az energetikai állapotunkat, visszanyerjük az erőnket. Mert energiahiányos állapotban csak egy nagyon korlátozott életminőséget tudunk biztosítani magunknak. Vagy éppen olyan vadhajtásokat növesztünk a személyiségünkben a hiányzó energia megszerzésére, amivel nem az a legnagyobb probléma, hogy gátlástalan vagy etikátlan (ez már ítélkezés lenne), hanem az, hogy az általa másoknak okozott szenvedést, korlátozást szükségszerűen meg kell tapasztalnunk, amikor a belőlünk induló impulzus törvényszerűen és kikerülhetetlenül visszatér hozzánk. Így agresszióval, erőszakkal sem tudjuk elkerülni azt, ami elől menekülünk.
Sokkal kevésbé fájdalmas és jóval hatékonyabb, ha az okot tárjuk fel és kezeljük, és megszüntetjük azt, ami a mi képletünkben az energiahiányt okozza. Ha megértjük, hogy felelősek vagyunk a saját energetikai állapotunkért, és birtokába kerülünk annak a tudásnak, amivel azt befolyásolni tudjuk, akkor az érzelmi tudatosság, intelligencia egy magas szintjét érjük el.
Az Álomgén részünket a vizek közül az óceánok, tengerek szimbolizálják. Ezek állóvizek, azonban időnként felkavarodnak, ki vannak téve a viharoknak, és a szennyezésnek. Vizeik felkorbácsolódnak, vagy beszennyeződhetnek. Ugyanakkor, ha a nagy állóvizeink (érzelemmezőink) tiszták, akkor életet adnak, megtisztítanak, feloldanak.
Az állóvizek mozgása az ár-apály jelenség, ami a ritmussal analóg és a tengeri áramlások, amik a flow-élmény szimbólumai. A természetes érzelmi állapotunk nem statikus, nem mozdulatlan, hanem a saját törvényei szerint ritmikus kitágulás-összehúzódás jellemzi, miközben érzelem-áramok keletkeznek benne.
Az akadálytalan, természetes energiaáramlást “flow”-nak hívjuk. Egy olyan tudatállapotnak, melyben az érzelmek szabadon áramlanak, az elme nem emel akadályt, nem rögzít. Ebben az állapotban áteresztők vagyunk, bármi akadálytalanul átáramlik rajtunk, miközben nem tud kárt tenni bennünk, mert nem találkozik ellenállással.
Ugyanakkor ez a mélytengeri áram óriási tömegű energiát mozgat, amellyel könnyen haladhatunk, erőlködés nélkül. Ahogy a tengeri áramlatokkal magukat vitető halrajok teszik.
A Nagy Állóvizek határtalansága parttalanság-érzést közvetít. Vannak, akik halakként lubickolnak ebben, és szabadságélményként élik meg, míg mások elveszettnek érzik magukat benne, félelmetes számukra ez az érzelmi mélység, végtelenség.
Halak személyiségrészünknek minden esetre komoly kihívás, hogy a határtalansággal összeegyeztesse és meghúzza a határait.
Mint ahogyan az is, hogy hajlamos elúszni az időben, a teendőiben, mert időérzéke egyfajta időtlenséget mutat. A “mindenhonnan elkések, mindenről lemaradok”-szindróma ezen részünk időszinkronizáló nehézségeit mutatja. A következményei pedig fájdalmasak lehetnek érzelmileg, mivel ugyanazzal a mintázattal késik le az ebben szenvedők a közös élményeket a barátaikkal, az előadás legizgalmasabb részét, az akciós nyaralást, vagy éppen a gyerekvállalást.
A késés egy olyan időzavar, ami mögött energetikai válság, egy önkorlátozó érzelemminta húzódik meg a mélyben. A megbízhatatlanság szinonimáivá váló mindenről lecsúszók önnön bizalomhiányukról, érzelmi sérülésükről árulkodnak. Erre pedig a határidőnapló és mindent kontrollálni próbáló racionális tervezés csak annyi hatással van, mint kamillatea a szívmegállásra. A sikeres újraélesztés esetükben a bizalommezőhöz újrakapcsolódással, az ősbizalom helyreállításával lehetséges.
A vizek mélye a tudattalanunkkal is analóg. Nem látunk a sötét mélybe, de tudjuk, hogy sokminden zajlik ott.
A tudattalan épp a mélysége, ismeretlensége miatt olyan félelmetes. Azonban kincseket rejt ez a mélység. A kincs megszerzéséhez azonban le kell merülni a mélybe. Átvitt értelemben az önismeret-öngyógyítás az önmagunk mélységeibe való leszállást jelenti. Enélkül nincs valódi tartós átalakulás. Az érzelmeink mélyére hatoló búvárokként felfedezünk egy addig ismeretlen világot magunkban. Ami épp a megismerése miatt nem lesz többé olyan félelmetes számunkra. Minél tisztábban látja valaki a mélységében rejtőző “démonokat”, és minél közelebb engedi őket a felszínhez, azok annál inkább szépséges sellőkké válnak. A kincs, amit az érzelmeink vizének mélységeiből felhozunk, az ellenszer, a gyógyszer a szenvedésünkre, a kiszabadulásra önkorlátozó sémáinkból.
A Gilgames-eposz egy sokezer éves sumér teremtésmítosz, amit írásos formában is megőrzött az emberiség ősemlékezete. Ebben a főhős Gilgames a hallhatatlanság füvét keresi, hogy kiszabadítsa barátját Enkidut az alvilágból. A emberiség és Gilgames mitikus őse Um-napisti, – aki egyedüliként élte túl az özönvizet, és ezért hallhatatlanná vált – megmutatja Gilgamesnek, hogy az “életgyökeret” a tenger fenekén találja. Gilgames lemerül a víz mélyére, és felhozza az örök élet füvét, az ellenszert a halálra.
Ebben a szimbolikus történetben az érzelmek mélyére merülés nem azt jelenti, hogy elnyelnek bennünket az érzelmi impulzusok, ellenkezőleg. Azzal a határozott céllal, szándékkal tesszük ezt, hogy tudást szerezzünk arról, mi mozgatja az érzelmeinket. Ez a tudás az “életgyökér”, a kincs, az ellenszer a kiszolgáltatottságunkra. Ennek birtokában leszünk képesek tudatosan megélni az érzelmeket, kiegyensúlyozni és összegyűjteni azt az energiát, amire a tudatos valóságteremtésünkhöz szükségünk lesz.
Amikor elnyelnek az érzéseink, az olyan, mintha összecsapnának a hullámok a fejünk felett. Félelmetes, kiszolgáltatott érzés, amikor így ki vagyunk téve az elemek tombolásának, az érzelmi viharoknak. Ilyenkor egy energiaörvénybe kerülünk, ami húz lefelé a “szenvedés poklába”. Mindenki átélte már ezt az élményt, és sokféle túlélőtechnikát próbál az elménk kifejleszteni védekezésképpen. Ezek többnyire “érzéktelenítéssel” járnak, amivel az a gond, hogy elzárjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy az érzelmeinkkel közvetített energiát kinyerjük, hasznosítsuk. Ezzel tartósítjuk az energiahiányt az életünkben.
Sokkal hatékonyabb, ha megtanuljuk felismerni és felhasználni az érzelmi áramokat.
Az első víz, amit fizikai formánkban megtapasztalunk, az anyaméhben a magzatvíz. Ebben a vízburokban fejlődik a testünk 9 hónapig. Ami önmagában egy erős képe annak, hogy elsődlegesen érzelmi lények vagyunk, és szárazföldi eredetünket – a földi biológiai evolúcióval megegyezően – megelőzte a víz-otthonunk. Evolúciós sejtemlékezetünkben eredetileg a víz-anyaméh-magzatvíz a biztonságos fejlődésünket biztosító ősbizalom megfelelője.
Az, hogy a mindennapi életünkben milyen viszonyban vagyunk a vízzel, mennyire otthonosan mozgunk a tavak, óceánok, tengerek közegében, hogyan úszunk bennük, vagy félünk tőlük, mutatja közvetetten az Álomgén részünkkel való kapcsolatunkat is. Akiknél vízzel kapcsolatos trauma van jelen az egyéni sejtemlékezetükben, azoknál jellemző, hogy félnek a víztől, vagy nem mozognak benne otthonosan (pl nem tudnak úszni). Esetükben az ősbizalom sérül, a biztonságérzetük nem teljes a trauma feloldásáig. Ez legtöbbször önbizalomhiányban mutatkozik meg. A trauma származhat a magzati korunkból, vagy az anya által a várandóssága alatt elszenvedett érzelmi megrázkódtatásból.
Ezek a bizalom-törések leblokkolhatják a fejlődésünket, ilyenkor jellemzően abba a fejlődési szakaszba regredálunk, megakadunk, ahol a trauma becsapódott. Fiziológiailag az ekkor – magzati korban – kialakuló szerveink, testi funkcióink sérülékenyebbek lehetnek, vagy súlyosabb esetben funkciózavarokat mutathatnak.
A 12 személyiségrészünk másik felosztása az alapvető funkciójuk (minőségük) alapján történik.
Három alapfunkciót különböztetünk meg. Mindegyik minőséghez négy személyiségrész tartozik (egy-egy minden őselemből). A minőségek képességeket, erőket is jelölnek.
1.- indító (létrehozó, teremtő) – kardinális – tavasz/vetés, befektetés – gyerekkor, ifjúkor (0-27 év)
2.- fenntartó (stabilizáló, kiegyensúlyozó, kitartó) – fix – nyár/művelés, gondozás – felnőttkor (27-49 év)
3.- lezáró (lebontó, átalakító, pusztító) – ősz/aratás, betakarítás -érettkor, időskor (49-76 év)
Az Álomgén részünk azt a képességet hordozza, amivel leválunk korlátozó helyzetekről, kapcsolatokról, dolgokról, szokásokról, szerepekről. A lezárás erejét. Elemi jellemzőjének (víz, érzelmek, energia) megfelelően a lehúzó érzelmi mintázatok elengedésének, kapcsolatok leépítésének, a mérgező érzelmi kötelékek eloldásának a lehetőségét hordozza.
A március hónap fókuszában ezek feltárása, tudatosítása és megvalósítása áll.
A kinőtt élethelyzetekből, korlátozó sémákból való kilépés még akkor sem mindig könnyű, ha már felismertük őket. Mert ez mindig változással jár, amit a racionális elménk sokszor a veszteséggel azonosít. A valódi ok azonban a mélyben rejtőző irracionális félelmek. Ezért könnyebb még a szenvedést okozó megszokott komfortzónákban is benne maradni, mint lezárni és változtatni. Pedig a változtatás épp ellenkezően minden ilyen esetben energia-felszabadulással jár, azaz nyereséggel.
A másik nehézséget az okozza, hogy a túlzottan energiahiányos állapotokban alig áll rendelkezésünkre az az energiaszint, amivel a változtatás lehetséges. Ilyenkor a “nagy ugrások” helyett fokozatosan, lépésről-lépésre nyerünk vissza energiát, amit a nagyobb lépésekhez aztán felhasználhatunk. Amíg azonban nem értjük az összefüggéseket az érzelmi kilengéseket, nehézségeket okozó külső élethelyzeteink, és a belső – sokszor tudattalan – érzelmi mintázataink, tartalmaink között, addig nem tudjuk min és hogyan kéne változtatnunk. Ilyenkor a belső elmozdulás nélküli külvilági szakítás, lezárás, átrendezés – ha sikerül is – csak átmeneti és látszólagos eredményt hoz, mert a bennünk tovább működő séma újra megteremti a maga tükröződését a valóságunk vásznán. Vagyis a helyzet ismétlődni fog, más szereplőkkel, díszlettel, de az érzés, amit bennünk előhív ugyanaz marad.
Még egy tévképzetet el kell oszlatnunk: az érzelmi reakcióinkat nem lehet akarattal, önfegyelemmel, elhatározással megváltoztatni. Az ilyen önerőszak elfojtásokhoz, érzelmi hasadáshoz és további problémákhoz vezet. Hiába nem akarok félni egy bántalmazó kapcsolatban áldozatként, a racionális elmém nem képes uralni ezt a félelmet. Megmagyarázhatom magamnak, hogy nem is olyan rossz, amit érzek.
Eljátszhatom, hogy nem félek és nincs semmi baj, meg másnak se jobb, de ez az önhazugság csak elhúzza, eltakarja és szomatizálja a problémát. Amikor homokba dugjuk a fejünket, és érzéketlenné válunk a saját érzelmi szenvedésünkre, akkor egy érzelmi önkínzást végzünk. Ha nem veszünk tudomást a saját szenvedésünkről, érzelmi kibillentségünkről, és nem vagyunk hajlandóak azt észrevenni a történeteinkből, akkor egyrészt a helyzet csak romlani fog, mert azt üzenjük ezzel, hogy erősebb impulzusra, látványra, pofonra van szükségünk ahhoz, hogy végre belenézzünk a tükörbe és reagáljunk, másrészt egyre nagyobb terhelésnek tesszük ki a fizikai testünket.
Idézz fel egy múltbeli példát az életedből! Mi a Te beragadás-történeted a szenvedésbe?
Te is voltál úgy, hogy belül már érezted, hogy le kellene zárnod egy kapcsolatot, (egy munkát, egy helyzetet) de még hónapokig vagy évekig benne maradtál?
Mennyi idő volt a rekordod, az érzelmi tűrőképességed?
Hogy érezted magad ezalatt az idő alatt?
Mennyire voltál sikeres, mennyit fejlődtél az életedben ebben az időben?
Mivel indokoltad magadnak, hogy nem lépsz ki?
Most is igaznak tartod a magyarázatod?
Mi volt a valódi félelmed, az ok, ami visszatartott?
Ma ahogy visszanézel erre, szerinted mit nyertél volna, ha azonnal megoldod a helyzetet, és változtatsz?
a menthetetlenül megromlott házasság…
…és amikor már nincs értelme kilépni(!)(?)
J egy menthetetlenül megromlott házasságba ragadt bele kb. 2 évig. (Csak attól számítva, hogy már bevallotta magának, hogy ez nem jó neki. A szenvedés-domináns időszak legalább 7 év volt). Ez volt az önkínzási rekordja. Többnyire borzasztóan érezte magát, szorongott, lehangolt volt, nem volt energiája. Minden erejével próbálta fenntartani a látszatot, és leplezni a szenvedését a gyerekek előtt. Vegetált, nem volt sikeres ebben az időben, a túlélésért küzdött, semmi energiája nem maradt arra, hogy komolyan foglalkozzon a hivatásával, vagy magával. A maradását azzal indokolta, hogy nincs hova mennie, hogy még biztos nem próbált meg mindent, hogy javuljon a helyzet, hogy biztos ilyen egy házasság, a nehézségeket is el kell viselni.
Visszatekintve egyik magyarázatot sem tartotta igaznak. A valódi félelme az volt, hogy egyedül marad. (J ebben a két évben volt a legmagányosabb az életében.) amitől félt, az már régen megtörtént. J azokat az éveket nyerte volna meg az életében, amikor mással boldog lehetett volna, és sikeres a munkájában. 7 évnyi szenvedést spórolt volna meg magának és a gyerekeinek, akiknek szintén traumatikus volt a kapcsolatuk az apjukkal. Még egyedül is sokkal könnyebb lett volna az élete, mint ezzel az érzelmi nehezékkel a mérgező kapcsolatban. Ha sikerült volna korábban tudatosítania a valódi félelmét, és eloldani magát tőle. Egy ilyen félelem mögött kb. az a torz énkép lapul, hogy “én nem kellek”, és ez az ő esetében a magzati korában rögzült emlék volt, amikor az apja nem akart gyereket, miközben ő az anyja méhében készülődött. Ez a “nem kellek” az esetében egy zsigeri halálfélelmet váltott ki, (hiszen majdnem abortusz lett a vége) amit fel kellett oldania magában. Ahogy megtette, az élete gyökeresen megváltozott.
K.-val 70 éves korában találkoztam. Szép, finom, intelligens de végtelenül szomorú, hideg ősz hajú asszony. Önmaga árnyéka volt, nem volt benne élet. Mintha egy üres báb lenne a teste, leválasztotta magát róla. 22 éves volt, amikor férjhez ment egy “jó partihoz”. Idegen kívülállónak érezte mindvégig a férjét. Az esküvője napján érezte először, hogy “ezt nem kellett volna”. 48 év volt az önkínzási rekordja. Próbálta évekig megszokni, és rávenni magát, hogy elfogadja a helyzetet, aztán beletörődött, de közben utálta minden egyes nap. Olyan sokáig húzta, hogy már nem volt értelme kilépni. Azt hitte, a házasságok mind ilyenek, és nincs választása. Az indoka hazugság volt. 70 évesen jött rá, hogy elválhat. A valódi félelme az volt, hogy így már nem kell senkinek, már nem talál rá a szerelem – akkor meg úgyis mindegy. A félelme beteljesedett a szerelem nélküli házasságban. Ezzel a “hibával” már nem tudta elfogadni, szeretni magát. Egy másik életet, 48 évnyi lehetőséget nyert volna a szerelemre, boldogságra, ha szembenéz a tökéletesség-torzulásával, és megbocsátva magának azonnal sarkon fordul.
Az ő fiatalkorában szűzen férjhez menni egy lány alapértéke volt. A házassággal már elvesztette az értékét, a tökéletességét, “hibássá” vált, értéktelenné a házasságpiacon – ezt gondolta magáról. Így esélytelen volt az újrakezdésre, amíg el nem engedte magában a szűz menyasszony képével azonosulást.
A 12 személyiségrész 12 archetípust testesít meg. Ezek a kollektív program szereptípusai, alapsémái. Az egymással szemközt elhelyezkedő részek egymás ellentétei, kiegyensúlyozói és kiegészítői. A legnagyobb a távolság közöttük, mégis égető szükségük van egymásra.
Mindegyik részhez kapcsolódunk valamilyen formában, egyiket sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mivel a 1-2. tudatszinten (ahonnan indulunk) ezek az ellentétes működést képviselő szereplők “vagy-vagy” viszonyban állnak, a legtöbbször kizárják egymást. Így az egyik oldali túlsúlyos megnyilvánulás a másik oldalon szükségszerűen hiányt kelt, alulműködést eredményez. Ez a “féloldalas” működés számtalan zavart okoz a mindennapi életünkben, melyek valódi oka eddig ismeretlen volt számunkra. Amint azonban megértjük az archetípusok szerepét és kapcsolatát, és felismerjük őket magunkban, érthetővé, olvashatóvá válik élethelyzeteink mintázata.
A Belső Alkímia második lépése lesz – miután az aktuális személyiségrészünk programját feltártuk, tudatosítottuk és kiegyensúlyoztuk a torzult működéseket, megszüntettük az elakadásokat – hogy a szemközti személyiségrészünkkel egyensúlyba hozzuk, integráljuk, feloldjuk a polaritásukat. Ez csak azután aktuális, hogyha mindkét részünk megtisztított állapotban van a fenti módon.
Itt most csak röviden utalunk az Álomgén részünk poláris párjára, teljessé téve a személyiségelemek rendszerének megértését. Részletesen a szeptemberi tananyag témája lesz.
Az Álomgén az érzelmes, nyitott, befogadó, mély lelki életet élő Művészlélek-részünk. Ha teret adunk neki, és használjuk az erejét, látnoki képességű nagy művésszé tehet szinte bármely hivatásban. Ha elhatalmasodik, súlyos függésekbe taszíthat. Lusta álmodozóvá vagy lelki szemetesládává válhatunk ha túlburjánzik, és nem tereljük mederbe.
Művész-részünk mágikus erővel bír. Ahhoz azonban, hogy ehhez az erőhöz hozzáférjünk, szorgalommal ápolnunk kell ezen részünk képességeit: a tehetségünket. El kell köteleződnünk a “saját művészetünk”, önkifejezési formánk mellett, és azt fel kell tudnunk vállalni. Ez nem mindig könnyű út, azonban olyan irracionális erő, amely a legszélsőségesebb helyzetekben akár “életmentő” is lehet. Ott, ahol a racionális megoldások csődöt mondanak, ez a részünk csodával határos módon képes közbeavatkozni az érdekünkben.
Egy példán keresztül szeretném bemutatni, mire is képes ez a részünk :
A magyar származású dr. Edith Eva Egert 1944-ben családjával együtt a náci haláltáborba, Auschwitzba deportálták. Ma klinikai pszichológus a kaliforniai La Jollában, illetve a Kaliforniai Egyetem oktatója San Diegóban. Emellett az amerikai hadsereg és haditengerészet tanácsadójaként tűrőképességi tréningeket tart és segíti a katonákat a poszttraumás stressz legyőzésében.
Nemrég megjelent népszerű Döntés című könyvében leírja a saját történetét arról, hogyan menekült meg a náci haláltáborból. Miközben az egész családja – a tehetséges zongorista lánytestvére kivételével – a gázkamrák áldozatává vált, Edith mégis megmenekült. Ezt egyetlen dolognak köszönhette: balettozott belül és kívül. Az élete a tánc volt. ….”A mai napig megesik, hogy arra eszmélek: ott állok a budapesti Operaház színpadán. Ilyenkor fejben tényleg máshol vagyok, ez a képességem segített életben maradni Auschwitzban is, mert éjszakánként ki tudtam szökni a rettenetes táborból az Operaházba, így legalább álmaimban szabad lehettem. Ez adott erőt a türelem megtartásához. Most, amikor a lezárások és a karantén időszakát éljük, szoktam is mondani a pácienseimnek, hogy vegyék hasznát ennek a képességüknek: fedezzék fel a belső erejüket, ahogy én is tettem Auschwitzban. Esélyem sem volt változtatni azon, ami körülvesz, azon viszont tudtam változtatni, hogy miként reagálok rá.”
https://24.hu/kultura/2020/11/29/edith-eva-eger-auschwitz-trauma-pszichologus-az-ajandek-konyv/
Mengele rajongott a balettért. Edith táncolt neki, elkápráztatta a művészetével, és az előadásért kapott egy egész kenyeret. Közvetve ennek a balettért kapott kenyérnek köszönhette az életben maradását. Az egyetlen közös pont – egy önmagából kifordult , embertelen világban – a zsidó lány, és a haláltábor ura között a tánc volt.
A valódi művészet mindig emberi átlag feletti minőség, és kapcsolat a transzcendens léttel. Bár sok művész életét keserítette meg a szegénység, az anyagi elismerés hiánya, azonban valami más fizetségben volt részük, amiben a dolgozó átlagembernek nem: transzcendens élményben, melyet az alkotás folyamata, a belső összekapcsoltság során átéltek.
A művészet épp ezt a transzcendenst hivatott közvetíteni az emberek mindennapi világába.
A szemközti Munkagén részünk (Szűz) a szorgos hangya mintája, egy igazi Munkás. A hasznosságban találja meg az élete értelmét, haszonorientált. Számára a kemény munka az erkölcsös élet alapja (ha alkalmazott) és az anyagi siker az értékmérő (ha vállalkozó). A Munkagén részünk szerint az Álomgén részünk egy haszontalan semmittevő álmodozó, aki megérdemli a szegény sorsát, ha az jutott neki. Az a látens irigység, ami a munkásrészünket a tudattalan kollektív programból vezérli, a saját meg nem élt kreativitása, és az érzelmektől való tudattalan félelme.
Úgy tűnik, hogy választanunk kell ezek közül, és az 1-2. tudatszinten azt sugallja az elménk, hogy nem lehetünk mindkettőhöz hűségesek. Szigorúan “vagy-vagy”. Amíg ez a szétválasztottság tartja magát bennünk, addig a belső hasadás mentén számos konfliktus, hiány, nehézség, ítélkezés jelenik meg az életünkben. A kreatív érzelmes művész-felünk a jobb agyfélteke dominanciáját mutatja, míg a racionális munkás észlényünk a bal agyfélteke irányítása alatt áll.
A döntésünk – ami tudatosság nélkül valójában egy programozott működés – eldönti az alábbi választások közül is, hogy mit helyez előtérbe:
Művész
Boldogság
Érzelmek
Vallás
Lélek
Érzékelés
Mágikus
Munkás
Siker
Gyakorlatiasság
Tudomány
Test
Bizonyítás
Profán
Ha megnézed a fenti listát, és Te is szavazol az értékrended szerint, akkor látni fogod, melyik oldal dominál nálad. Ehhez válaszd ki a fenti párok mindegyikéből azt, amelyik neked fontosabb, vagy jobban jellemzőbb rád. Egy párból csak egyet válassz! Egy választás=1 pont (összesen 6 pontod lesz)
Nézd meg, melyik oldal kapott több pontot. Az a részed jelenleg nagyobb teret kap a személyiségedben, azzal többet szerepelsz.
Ha a Művész-feled kevés pontot kapott, akkor el van nyomva, nem kapott szerepet – ez számos gondot okozhat, amikről később lesz szó.
Ha a Művész részed sok pontot kapott, akkor szintén lehet kiegyensúlyozatlan – ilyenkor is felléphetnek zavarok, ezekre is találsz majd példákat ebben a leckében.
Művész részünket az alkotás folyamata érdekli, az azon keresztül megélt és közvetített érzelmi impulzusok a valódi értékek számára, olyan, mint egy hullámgenerátor, míg Munkás részünk az eredményben, és a haszon elérésében érdekelt. Ez az alapvető nézőpontbeli különbség nem engedi, hogy egyetértsenek, vagy értékeljék egymást, amíg nem sikerül szinkronba hozni őket. Egyik sem jó vagy rossz, és mindkettő fontos képességek forrása. Csupán meg kell tanulniuk együttműködni. Ehhez előbb az ítélkezést kell beszüntetnünk az elménkben.
Figyeld meg, hogy a túlműködő részed hogyan ítélkezik a másik rész felett (mert mindig ítélkezik), ezzel tartja távol a másikat, legalizálja az elnyomását.
Sokszor könnyebb a külvilágunk képernyőjén tetten érni az ítélkezésünket. Elég, ha megnézed a “hasznosság felé torzuló” ismerőseidet, meg a “haszontalan művészlelkeket”, és leírod a füzetedbe, hogy mit gondolsz róluk (vagy miket mondtál róluk másoknak).
Amíg az ítélkezés fennáll, addig a viszony ellenséges, vagy legalább is elhidegült, így az együttműködés még nem hozható létre.
A művész részünket érinti talán a legtöbb előítélet, ezért tagadjuk meg olyan gyakran, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk vele.
A kollektív program a művészlétet nem díjazza, alapvetően a munkáslét és a haszonelmélet dominálja, mivel ez biztosítja gazdasági rendszerének az alapját. A művészek a “munka társadalmában” ingyenélők a tömegtudat által befolyásolt alsó két tudatszintű tömegek szemében. Ebből a sztereotípiából csak a legjobbaknak sikerül kitörni, általában keservesen végigküzdött évek után.
Sokan érzik a polgári foglalkozásuk mellett a vágyat arra, hogy teret adjanak a kreatív oldaluknak, ám az a fenyegetettség, amely a kollektív tudatból árad (az éhező művész képe, az elszegényedés, a társadalmi lecsúszás lehetősége) már túl nagy ár érte. Így legfeljebb a fennmaradó én-idő hobbitevékenységére korlátozódhat szigorú időkerettel. Már ha kötelességeink teljesítése után egyáltalán marad rá idő.
A tudati fejlődés útjára lépők azonban nem hagyhatják az árok szélén a bennük rejtőző művészt, fel kell szabadítaniuk magukban, – szembenézve ezzel kapcsolatos belső félelmeikkel – mivel az az érzelmi erő, amit képvisel, elengedhetetlen lesz a valóság-felülíráshoz.
Az egyik legszebb bemutatása ezen két részünk végletesen poláris viszonyának La Fontaine meséje. Az eredeti verzió helyett azonban Hajnóczy Péter változatát ajánlom. Itt találjátok egy 10 perces kisfilmben feldolgozva:
Fontos látni, hogy valahányszor erőre kapna a művész bennünk, a hangya részünk behúzza a kéziféket, és megpróbál meggyőzni minket, hogy ennek semmi értelme nincs. Az, hogy Te ettől jól érzed magad, összekapcsolt vagy, és boldoggá tesz, az számára nem érték. Az ő szempontjából igaza van, mert a művészet valóban irracionális, az értelmen túli (érzelmi alapú) működés. Érthető az “értelmes elme” tiltakozása, hiszen ott elveszíti az irányítást.
Lehet, hogy belső kételyek formájában tapasztalod ezt az elbizonytalanodást, vagy éppen a külvilágodban hangosodik ki a téged féltő családtagok, barátok szájából. Olyan tanácsokat kaphatsz ilyenkor a terveidre, hogy szép-szép, de inkább csak hobbinak tekintsd, mert ebből úgysem lehet megélni. Vagy megosztanak veled egy történetet, hogy xy hogy járt, amikor letért a “szorgos útról”. És igen, ez elég félelmetes, visszahúzó hatás. Ha azonban figyelmes vagy, és tisztában vagy vele, hogy az illető csak a saját félelmét, frusztrációját (és a kollektív programot) hangosítja ki, és képes vagy érzelmileg nem bevonódni, akkor nyert ügyed van. Amikor ez az ellenerő bekapcsol, akkor tudhatod, hogy közel jársz ahhoz, hogy az álmodból valóságot faragj.
Álljon itt egy eset, ami szemlélteti ezt:
A húgom rajongott a zenéért. Kicsi kora óta hegedült, tehetséges volt, és hegedűművész szeretett volna lenni. Számára ez természetes és mindennél fontosabb volt. Apám azonban a művészeti gimnázium helyett beíratta egy közgazdasági középiskolába és japánul kellett tanulnia, mondván, hogy onnan egyenes út vezet a nemzetközi kapcsolatokig, a diplomata-karrierig. Húgom összeomlott, nem evett, depressziós lett. Apámmal ültünk a parkban, el volt keseredve. Valamennyi racionális érvét előadta, amivel a gyerek sorsát a helyes irányba akarta terelni, de az erőgyakorlás olyan szintjére ért, ami már sok volt neki is. Meg volt győződve róla, hogy ha a kislány a művészi pályát válassza, akkor éhen fog halni. Az “éhező művész” képe a kollektív tudattalanból eluralta az elméjét. Jót akart minden áron a gyerekének, de ez az a “jó” volt, amit ő ezen a szűk sávon annak gondolt. Megpróbáltam megnyugtatni azzal, hogy nem fenyegeti a szegénység a húgomat, ha valóban ez az útja, végigcsinálja, és a tehetségéből él. A bizalmat szerettem volna erősíteni benne, amit a gyerek eltökélt választásának meg kéne szavaznia. Fogvacogva bár, de végül engedett.
Hugi a zenei középiskola elvégzése után a Zeneakadémián folytatta a tanulmányait. A legjobb brácsásként egy világhírű mester kiválasztotta a tanítványának, így külföldre költözött. Londontól Drezdáig a legjobbaktól tanulhatott. Mikor végzett, alapított egy vonósnégyest, és elszerződött egy luxus óceánjáróra zenélni. Senki a családból nem keresett annyi pénzt abban az időben, mint ő azzal, hogy azt csinálta, amit mindig is akart.
A művész mindenkiben ott lapul. A legtöbben azonban egész életük során nem jutnak el addig, hogy felfedezzék. Nélküle azonban csak féloldalas, töredékes életet élhetünk. Ismeretlen vagy elfojtott kreativitásunk olyan értékes erőforrásokat rejt, melyekhez enélkül a részünk nélkül nem férünk hozzá. Minél magasabb valakinek az érzelmi intelligencia szintje, annál közelebb áll ahhoz, hogy kifejezze és birtokba vegye ezt a személyiségrészét. Nem meglepően ez fordítva is igaz: minden művészi tevékenység gyakorlása fejleszti az érzelmi intelligenciát, az intuíciót, a képzelőerőt, a testtudatosságot, a jelenlét-fókuszálás képességét….és ahogyan látni fogjuk majd, ezek mind szükségesek lesznek a 4. tudatszinten.
Arra biztatlak, hogy ha még nem gyakorlod, akkor keresd meg magadban a művészt. Még akkor is, ha úgy gondolod, hogy te abszolút ügyetlen vagy minden ilyesmihez. Vagy ha eddig a racionalitásod távol tartott attól, hogy teret adj a kreativitásodnak.
Bármilyen kifejezési formát választhatsz a kreativitásodnak. Szükséged lesz az érzelmi átélésre, és elválásmentesnek kell lenned az eredményt illetően ahhoz, hogy élvezni tudd az alkotási folyamatot. Itt nincs verseny, nincs kinek megfelelni, ezt a saját örömödre csinálod. Épp ez a lényege, mert ez az, ami rengeteg energiát képes benned felszabadítani.
Soha ne hasonlítsd magad össze másokkal, és kerüld el önmagad minősítését, megítélését. Egyszerűen örülj az alkotásodnak, mint egy gyermek. Másoknak se hagyj teret, hogy kritizáljanak, ha mégis megtennék, kérdezd meg tőlük, mikor alkottak utoljára, vagy kérd meg, hogy mutassák meg ők is az első művüket.
Alkotni egy nagyon intim kapcsolat önmagunkkal, finom rezgés, amit csak azok értékelnek, akik szintén érzékelik ezeket a finom frekvenciákat, kellően nyitottak.
A kreatív tevékenység másik hozadéka, hogy kikapcsolja átmenetileg a gondolkodó racionális elmét, megváltozott tudatállapotot okoz, amitől úgy érzed, hogy feltöltődsz energetikailag. Ilyenkor igazán könnyű flow-ba kerülni.
Hogyan találd meg magadban az “ismeretlen művészt”?
Elsőként fejezd ki a szándékodat, hogy meg szeretnéd találni. Használhatsz ehhez hasonló invokációt: “Tudom, hogy lakik bennem egy művész, itt az idő, hogy előjöjjön, meg szeretném ismerni. Készen állok gyakorolni.”
Éld át a kérésedet, vedd komolyan, és legyél biztos benne, hogy teljesül. Nem kell tudnod, hogyan.
Ezután engedd el, és ne agyalj rajta. Innentől a válasz bármikor megérkezhet hozzád, csak arra kell figyelned, hogy felismerd. A következő napokban akár éjjel álmodban, akár nappal jelezni fog ez a részed. Nem biztos, hogy a füledbe suttogó hangként hallod majd, lehet, hogy a villamoson egy elkapott beszélgetésfoszlány lesz az, ami emlékeztet rá. Vagy meglátsz egy hirdetést.
Gyerekkori emlékek jöhetnek elő, mert akkor még nem nyomtuk el magunkban ezt a részünket. Lehet, hogy visszaemlékszel, mennyire szerettél rajzolni, vagy táncolni, esetleg betűket kerekíteni, fából faragni a nagypapával, vagy hogyan írtál szerelmes verseket az előtted ülő copfos lánynak….amit persze soha nem mutattál meg neki :). De az első akkordok a gitáron is felcsendülhetnek, vagy a nagyival a négykezes a zongorán.
Lehet, hogy nem is egy megszokott műfaj jön elő, hanem egy késztetés, egy hívás, hogy valamibe belekezdj, amit régen halogattál, vagy amire titkon vágytál, és amit csakis a saját örömödre csinálnál (nem üzleti célból, vagy hasznossági szempontból). Lehet például a főzés vagy a kenyérsütés is műalkotás, de egy taicsi gyakorlatsor kivitelezése is
Amikor megtaláltad, ne kezd el elemezni, hogy biztosan ez-e az, hanem csak érezd azt az ismerős örömöt, ami betölt, ha rágondolsz. Onnan ismered fel, hogy amikor “azt” csinálod, nettó boldogságot okoz.
Ne felejtsd, Te hívtad, hát bánj vele úgy, mint egy régen látott nagyrabecsült vendéggel. Adj neki teret és időt: kezdj el gyakorolni. Hagyd, hogy vezessen.
Most ne dőlj be a kifogásoknak (nekem erre nincs időm, pénzem, eszközöm, tanárom….stb), kezd a legegyszerűbben, ne gondold túl, csak állj neki, kezdd el és csináld – úgy, azzal, ahogy tudod.
Nem az a cél, hogy hivatásos művésszé válj, hanem hogy felfedezd és integráld a művészlélek-részedet, megkeresd és felszabadítsd a kreatív erőtartalékaidat, beindítsd a boldogság-áramköreidet.
– Kibillent állapotaik (sokkok és blokkok) – amikor ellenünk fordulnak
– Tanulási feladata
– Az egyensúlyteremtés gyakorlatai
Az érzéseket nehéz definiálni. Ha mégis szavakba kéne önteni, akkor azt mondanám, hogy a boldogság egyfajta teljesség-érzés, kilazultság, könnyedség, biztonság, bizalom, béke, öröm, elégedettség. Ez tulajdonképpen az, amit energetikai oldalról flow-nak, azaz szabad áramlásnak nevezünk.
Amikor ezzel a boldogság-érzéssel tartósan egy másik ember felé fordulunk, és azt felé áramoltatjuk, azt hívjuk szeretetnek. A szeretet egy boldogságfürdő, amelyben feltöltődik az, aki kapja. Az ilyen szeretet kiindulópontja a saját feltöltött érzelmi állapotunk, és az ideális esetben “feltétel nélküli”, azaz nem csereügylet. Az ilyen elvárás-mentes energialöket képes kimozdítani a célzott személyt beragadt helyzetekből, akár életmentő segítség is lehet.
A szerelem két ember boldogságenergiájának oda-vissza áramoltatása, azaz kétirányú energiaáramlás, amely szintén érdekmentes.
A boldogság eredetileg egyfajta belső összekapcsoltság az ősbizalommal, amely feltöltött érzelmi állapotot hoz létre. Bár ez az eredeti természetünk, azonban a személyiség-torzulásaink, énkép-zavaraink miatt olyan blokkok és sokkok keletkeznek az energetikai rendszerünkben, hogy ritkán éljük át a tiszta boldogság-élményt, illetve nem tudjuk sokáig fenntartani. A boldogság azonban tanulható. Ahogy képessé válunk az önreflexióra, és az érzelmi akadálymentesítésre, úgy erősödik bennünk.
Két szélsőségesen kibillent magatartása van a boldogságra törekvésnek, amelyek az elménk túlélő-reakciói, és mint ilyenek alkalmatlanok arra, hogy elérjük vele a kívánt célt. Ez a kétféle viszonyulás kollektív mintának is tekinthető. A boldogsággal kapcsolatos nézőpontunk, alapállásunk zavarai ezek.
Az Álomgén az érzelmes, nyitott, befogadó, mély lelki életet élő Művészlélek-részünk. Ha teret adunk neki, és használjuk az erejét, látnoki képességű nagy művésszé tehet szinte bármely hivatásban. Ha elhatalmasodik, súlyos függésekbe taszíthat. Lusta álmodozóvá vagy lelki szemetesládává válhatunk ha túlburjánzik, és nem tereljük mederbe.
Művész-részünk mágikus erővel bír. Ahhoz azonban, hogy ehhez az erőhöz hozzáférjünk, szorgalommal ápolnunk kell ezen részünk képességeit: a tehetségünket. El kell köteleződnünk a “saját művészetünk”, önkifejezési formánk mellett, és azt fel kell tudnunk vállalni. Ez nem mindig könnyű út, azonban olyan irracionális erő, amely a legszélsőségesebb helyzetekben akár “életmentő” is lehet. Ott, ahol a racionális megoldások csődöt mondanak, ez a részünk csodával határos módon képes közbeavatkozni az érdekünkben.
A Boldogságfelelős esetében egy túlműködésről van szó. Ebben a helyzetben úgy érezzük, hogy egy vagy több személyt nekünk kell érzelmileg táplálnunk, és körbevennünk egy biztonságos érzelemburával. A szeretet maximális félreértése, amikor úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a felelősek egy másik ember boldogságáért, boldogulásáért. Ez a szülő-gyerek kapcsolatokban a leginkább tetten érhető, de a párkapcsolatokban is gyakori. Van, akinél elhatalmasodva a baráti kapcsolatokra is kiterjed, vagy akár tovább. A legérzékletesebb képe a tömegtudatban: a felelősségteljes jó szülő.
A felelősség-túlvállalás tipikus esete, hogy ilyenkor úgy érzem, nekem “szeretnem kell, boldoggá kell tennem”, és a szeretet ürügyén mindent megteszek a másikért, hogy boldog legyen. A boldogságfelelős persze észre sem veszi, hogy túlteljesít, hiszen szeretetből teszi, neki ez a természetes. Amikor ebben szenvedünk, akkor a boldogságot megpróbáljuk megvásárolni pénzzel, ajándékkal, túltolt gondoskodással, idővel, a másik helyett cselekvéssel…stb. A folyamatos aggodalom a másik személyért szintén egy villogó piros lámpa. A boldogságfelelős tipikusan megmentő szerepben van az adott kapcsolatban. Egy függő viszony alakul ki érzelmileg, amelybe kódolva van a csalódás, az önállótlanság, a kölcsönös függés. A boldogságfelelős szülő gyakran érzi azt, hogy nélküle, a segítsége nélkül a gyereke nem boldogul, vagy nem úgy boldogul, ahogyan szerinte kéne neki. A gyerek útját aktívan egyengető szülő a gyerek boldogságáért dolgozik.
Fejezd be az alábbi mondatot:
Akkor lehetek boldog, ha…….
Majd akkor leszek boldog, ha……..
Árulkodó jel, ha azt érzed, hogy “nem lehetek boldog, ha a másik nem az”. A függő boldogság kifejezi az érzelmi függést, ami önmaga képes megakadályozni a szabad áramlást.
Ha hibáztatod magad, hogyha valami nem sikerül a másiknak, hogy biztos nem tettél meg valamit, amit meg kellett volna tenned.
Ez a program önmagunk “feltételes szeretete”. Míg a másiknak feltétel nélkül adunk, addig magunknak feltételt szabunk. A másikat felmentjük, magunkat számon kérjük, őt szeretjük magunk helyett.
Az ilyen emberek tipikusan segítőkészek, mindenüket odaadnák, és sokan “szeretik” őket, jóemberek hírében állnak. Ez a fizetségük. Mivel a boldogságfelelős tudat alatt arra vágyik, hogy szeressék, miután önmagát kizárta a feltétel nélküli szeretetből. A hiányzó teljességérzésének a betöltésére pedig azt a túlélő-technikát választotta, hogy másokon keresztül teszi magát boldoggá.
Mivel a boldogságfelelős egyfajta boldogság-érzéketlenségben szenved, azaz közvetlenül alig képes felvenni, és megengedni magának ezt az érzést, ezért szüksége van közvetítőkre, más személyekre, akiken keresztül megélheti. Mert csak ennyit engedélyez számára a programja.
Ez a szerep nagyon fárasztó, mert egy folyamatos érzelmi kiszolgálás-kényszert, és ezzel kiszolgáltatottságot okoz. A legnagyobb övön aluli ütést pedig mindig a megmentendő célszemélyek viszik be, akik garantáltan “visszaélnek a szeretettel”. Így válik láthatóvá, hogy valójában végig áldozatszerepben van. A boldogságfelelős a végletekig képes lemeríteni magát energetikailag, miközben másokat táplál.
Ha ismerős ez az élmény, előfordult már veled is, akkor itt az idő feltárni a boldogsággal kapcsolatos énkép-elcsúszásodat, amik minden esetben ott áll az ilyen tapasztalatok mögött.
A másik véglet a Boldogságparazita, aki a bot másik végén áll. A Boldogságparazita egy tipikusan elkényeztetett gyerek képét mutatja, aki lóg az őt szerető csecsen, önállótlan és arra vár, hogy boldoggá tegyék. Mivel megszokta, hogy készen kapja az érzelmi táplálékot, az neki jár. Ha nem kapja meg vádol, hisztizik, érzelmileg zsarol, harcol érte minden eszközzel. Ha megvonjuk tőle a figyelmet, a csodálatot, a túlgondoskodást, vagy akár az anyagi támogatást, komfortzónán kívül kerül, és ahelyett, hogy a saját lábára állna anyagilag és érzelmileg, összezavarodik, ellenséges lesz az eddigi megmentőjével. Figyelmezteti a “felelősségére”, a kötelességére, a szolgálatra, és a boldogtalanságának a képével fenyegeti.
Ez különösen látványos a szülő gyerek kapcsolatokban a leválás, a kamaszkor környékén. De gyakori olyan párkapcsolatokban is, ahol az egyik fél “jobban szereti” a másikat.
Az elkényeztetett boldogságparazita gyerekekből később könnyen válnak nárcisztikus felnőttek, akik szintén függők csak agresszor-szerepben vannak. A Boldogságparazita egy igazi érzelmi manipulátor. Ha elveszíti a “táplálóját”, keres magának egy másikat.
A Boldogságparazita nem érzi képesnek magát arra, hogy egyedül megteremtse magának a szükséges energiát, illetve a túlszeretése miatt hozzászokott az érzelmi energiabőséghez, amiről nem akar lemondani. Érzelmileg túltáplált, de külső forrásból.
Figyelmeztető jel, ha nem tudsz egyedül lenni, vagy ha egyedül vagy, azonnal felhívsz valakit, aki szórakoztat. Hogy éhezed a pozitív visszajelzéseket, de azokat természetesnek veszed, míg a kritikát nem tűröd. Bizonyos emberekkel szemben irreális elvárásaid vannak (amik persze neked szintén természetesnek tűnnek). Nem szoktad megköszönni, amit kapsz, mert az a természetes számodra. Kifordulsz magadból, ha valami nem úgy van, ahogy ígérték, vagy eltervezted, és a másikat hibáztatod.
A két szerep összetartozik. Polárisan vagy az egyikben, vagy a másikban szerepelhetünk, de a mélyben ez a kettő egy és ugyanaz. Mindkettőben a boldogsággal kapcsolatos képünk (önképünk) sérüléséről van szó, amivel korlátoztuk magunkat a boldogságelérésben — amely nem engedi a természetes boldogság-állapot megélését – és két ellentétes boldogságszerző taktikát alakított ki, hogy kerülőúron próbáljuk megszerezni azt, amiből kitagadtuk magunkat.
Mindkét szerepben kiszolgáltatottak vagyunk, az energia-áramlásunkat nem mi irányítjuk, hanem a program. Ki vagyunk téve az érzelmi hullámoknak.
Mivel ez egy csapdahelyzet, hiába tagadnánk meg tudatosság nélkül az adott szerepünket, csupán átlökődnénk a másik pólusra. Csakis a belső kijáraton juthatunk ki a boldogság-csapdából. Miután felfedezted, hogy benne vagy, tudatosítsd, hogy:
Miután ezt naponta többször elmondod magadban-magadnak, a tettek mezején is fordítsd magad felé a gondoskodásod: tedd meg magadért/magadnak azt a konkrét dolgot, amivel magadat teszed boldoggá.
Boldogságfelelősként: közben hagyj el egy olyan dolgot, amit csak a másik kedvéért csináltál, és amit ő is meg tudna tenni magáért (még akkor is, ha eddig nem tette meg).
Boldogságparazitaként: vegyél a saját kezedbe egy olyan dolgot, amit eddig a másiktól megkaptál, ami fontos neked, és amit Te is meg tudnál csinálni (még akkor is, ha nem annyira komfortos)
A vágyaknak külön polcuk van bennünk. Ide kerülnek azok a “meg nem valósult” szándékaink, amiknek a létbe hívásához nem volt elég energiánk. Minél nagyobbra nő a vágy-készletünk, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy nem rendelkezünk elegendő szabad energiával (érzelmi hővel) annak a valóságverziónak a megteremtéséhez, amiben élni szeretnénk.
A vágy egyfajta beteljesületlenség. Lehetne, de….., lehetett volna, de…… a “de” azt jelzi, hogy valami közbeszólt, amitől a vágy nem lehetett a valóságunk (eddig). Olyan lehetőségek, amiket bár kiválasztottunk, mégsem váltak az életünk megtapasztalt részévé. Fejben maradtak (egy képben) és nem jöttek le az anyagba.
Ilyenkor ezek a szándékok – sikertelen teremtéskísérletek – átkerülnek a jövő dimenziójába, és vágyként velünk maradnak. Arra várnak, hogy eljöjjön az ő idejük, …egyszer….talán….valamikor. és ugye, mint tudjuk a “remény hal meg utoljára”.
Későbbi leckékben foglalkozunk majd részletesebben is a vágyakkal, itt most csak azért érintjük ezt a témát, mert vágyaink mértéke fordítottan arányos a felszabadított és a megteremtésükre használható érzelmi energia, és tudás mértékével.
Természetesen racionális elménk vitába száll, és azt mondja, hogy csak nem dolgoztunk meg elég keményen azért, hogy a vágyaink megvalósulhassanak, csak vártuk a sült galambot, és ez az oka, hogy itt tartunk ahhoz képest, ahol tartani szeretnénk. Csakhogy, ha megfigyeljük az igazán keményen küzdő racionális haszonelvű társainkat, látni fogjuk, hogy egyáltalán nem csökken a sikereikkel a vágyaik száma, sőt. Mindig lesznek olyan újabb vágyaik, amelyek a jelenlegi munkájuk eredményével nem érhetők el. Ez egy soha véget nem érő mókuskerék.
Ha már képesek vagyunk az intuíciónkat használva megvizsgálni ezt a kérdést, “látni” fogjuk, hogy a valóság-teremtésünk eredetileg nem arra lett tervezve, hogy sokévnyi, napi 8-12 óra kemény önkínzó munkával küzdelmes úton érjük el, amit szeretnénk. Mégis az 1-2. tudatszinten ez a tapasztalatunk. És ez egészen addig marad így, amíg vissza nem vesszük az irányítást a tudatosságunk (tudásunk és felszabadított energiánk) erejét használva a valóságunk felett.
Szinte mindegyik régi vallásban, tanításban megtalálhatjuk a vágytalanság eszméjét, mint elérendő állapotot. A mai ember ezt természetesen a vágyakról való lemondásként fordítja. Ha azonosul vele, akkor ez a legtöbbször önmegtagadáshoz, önkorlátozáshoz, önsanyargató identitáshoz, szélsőséges torzulásokhoz vezet. Miközben épphogy a boldogság elérése a meghirdetett jutalma. A bekövetkező állapot azonban inkább hasonlít a szenvedéshez.
Nézzük meg ezt egy szokatlan nézőpontból. Lehetséges, hogy a vágytalanság, mint cél egyben a tudatosság egyik mércéje is? Mi van, ha ez egy visszajelző-rendszer, aminek nem a következménye a “boldogság”, hanem az oka? Képzeld el azt a tudatállapotot, amikor olyan összerendezett információs és energetikai állapotban vagy, hogy szinte maguktól megvalósulnak körülötted a szándékod szerinti dolgok, helyzetek. Lesznek akkor vágyaid?
Nem igazán lesznek, mert nem lesznek “meg nem valósult teremtéseid”, amelyek a jövő polcára kerülhetnének. Ezeket definiáltuk vágyaknak. Egyfajta jelenlét-tudatosságban folyamatosan teremted a valóságod, és ennek tudatában vagy. Flow-állapotnak is mondhatod.
Vágytalan leszel? Igen. Azért mert lemondtál a vágyaidról? Megtagadtad őket nagy önfegyelemmel? Nem. Azért, mert azelőtt megvalósítottad őket, mielőtt vágyak lehettek volna.
Boldogtalan leszel vágyak nélkül? Ellenkezőleg. A folyamatos derű állapotában áramlik ki belőled a szándékolt világ.
Ez a derű persze egy sokkal természetesebb finomhangolt örömhullám, mint a keserves küzdelemmel jól megdolgozott sikert követő rövid boldogság-adrenalinfröccs.
Magasabb tudatszinteken egyre közeledünk ehhez az állapothoz. Ahogy közeledünk, úgy azt fogjuk tapasztalni, hogy a korábbi vágyaink jelentős része eltűnik. Elpárolog. Valahogy már csak egy távoli emlék, vagy az sem. Elveszíti a fontosságát, jelentőségét anélkül, hogy ezt akartuk, vagy csináltuk volna. Ezekről sem kellett lemondanunk, felszívódtak maguktól.
Ez egy természetes mellékhatása a tudatszint-váltásoknak. Esetükben a kapcsolatot veszítettük el velük, mivel azon múltbeli személyiségrészünk termékei voltak, amely időközben szintén megváltozott, illetve mivel elménk fejlettebb állapotában képessé vált a szinkron teremtésre az állandó ősbizalom állapotában, értelmét vesztették a bebiztosító félelemalapú vágyak.
Meglehetősen furcsa érzés eleinte azzal szembesülni, hogy a vágyraktárunk kezd kiürülni, és a régi, jól megszokott vágyképeink nincsenek ott a polcon (ahová apáink tették:::)))) (Ha még nem láttad a Brian élete című filmet, akkor ideje megnézned:)
Ezt a részünket Álomgénnek neveztük el, mert rajta keresztül kapcsolódhatunk leginkább az álomvilágunkhoz, és a transzcendens, nem racionális valósághoz.
Már az is beszédes, hogy a napunk kb egyharmadát alvással töltjük. Kikapcsolt elmeállapotban, gondolkodás, érzés és cselekvés nélkül. Ahogy becsukjuk a szemünket, és belemerülünk a sötétségbe, egy másik világba lépünk át. Ahol – amikor álmodunk – másként érzékelünk, ahol nincsenek fizikai korlátok, és a lehetetlen is lehetséges, vagyis irracionális.
Az álmaink, és az, hogy emlékezhetünk rájuk azt mutatják, hogy alvás közben is tudatunknál vagyunk, de passzív érzékelő állapotban. Másként mivel magyaráznánk azt a folytonosságot, ami a tudatosságunkat jellemzi? Azaz hogyan emlékezhetnénk másnap arra, hogy kik vagyunk, és hol hagytuk abba tegnap este, mielőtt elaludtunk? Valami összetartja a történetünket, az alvás-szüneteink ellenére is tudunk az előző napról, a memóriánk megmarad.
A racionális elemző elménk azonban ilyenkor pihen. És talán épp ez a legfőbb funkciója az alvásnak, mert ezalatt regenerálódik a testünk, és nem merül az energiánk a folyamatos mentális tevékenységgel. Ezek a napi szünetek a mentális pörgésből segítenek fenntartani a mentális-érzelmi-biológiai egyensúlyunkat. Ha valamiért nem tudunk aludni, vagy nem jól alszunk, akkor már pár nap után felborul ez az egyensúly, és kiborulunk, kimerültek , labilisak leszünk, nem tudunk fókuszálni, széthullunk.
Az alvászavar egy ördögi kört indít be, mert minél rosszabbul alszunk, annál stresszesebbek leszünk, és minél stresszesebbek leszünk, annál kevésbé tudunk aludni. A hormonrendszerünk finomhangolt működése is felborul ilyenkor.
Az érzelmi egyensúlyunk és állóképességünk alapja az elegendő és jó alvás, ahogy a szellemi-, fizikai teljesítményé is.
A hasznosság-hívők sokszor szabotálják a saját alvásukat, mert sajnálják rá az időt. Hiszen akkor “nem történik semmi”. Ezzel nem csak a regenerálódásukat akadályozzák, hanem az egyensúlyukat, és a hatékonyságukat is rontják. Sokkal több erőfeszítéssel lesznek képesek elérni ugyanazt az eredményt, mintha kialudták volna magukat.
Az éjszaka a szünet, a csend, a feldolgozás időszaka. Álmainkban egyrészt mélytudati szinten reagálunk arra, ami nappal velünk történt, így álmaink szimbolikájának megértésével közelebb kerülhetünk ahhoz, ami bennünk mélyen történik. Rémálmainkban moziélmény-szerűen láthatjuk a félelmeinket, vágyálmainkban pedig a rejtett vágyaink tudatosulhatnak.
Léteznek “jósló álmok”, amikor előre látunk, megélünk valamit álmunkban, ami azután bekövetkezik, de régmúlt emlékek is megjelenhetnek a belső vásznunkon, és akár át is íródhat a múlt másként lepergetve őket. Vagyis úgy tűnik, az álmaink is a valóság kvantumtartományába tartoznak, ahol nem az anyag, a részecske-szabályok az érvényesek, hanem az energia és az információ hullámformái uralják ezt a tartományt. Ezért olyan képlékeny, és olyan titokzatos.
Ez azonban további lehetőséget is felvet. Mi van akkor, ha képesek vagyunk az álmainkkal teremteni? Előre lejátszani azt, ami történni fog? Lehet, hogy ez történik minden éjjel? Leálmodjuk a holnapi valóságunkat? Mivel a tudatunk ilyenkor is működik, az a kérdés, hogy mit csinálunk valójában éjjel? Nos bármit is csinálunk, azt a nappali értelmező elménk csak nyomokban képes feldolgozni. Néhány álomkép erejéig. Mert más szabályok szerint működik.
Abban a szűk időrésben, ami az elalvás előtti, és az ébredés utáni pár perc az átlagos tudatszinten, az átmeneti zónában az alvó és az ébrenlétállapotunk között tapasztalhatjuk még azt a meditatív állapotot, azt a gondolatmentes csendet, ahová még nem tört be a világ zaja a maga megoldandó problémáival.
Magasabb tudatszinten az éjszakai kvantumtudati állapotban képessé válhatunk arra, hogy “ébren maradjunk”, miközben racionális elménk kikapcsolt marad. Ez egyfajta éber érzékelés érzékszervek nélkül. Ebben az állapotban rengeteg információhoz, tudáshoz férhetünk hozzá közvetlen “látással”. Van, aki tudatos álmodásnak hívja, van, aki ausztrálutazásnak. Én szívesebben hívom kvantum-érzékelésnek, amelyben a tudati mezők hulláminformációi is elérhetők. Saját aktuális tudatállapotunk, és a tömegtudat közötti interferencia befolyásolja a hozzáférésünket. Az energetikai egyensúlyunk birtokában, gyakorlással birtokba vehető ez a képesség. Egy bizonyos energiaszint (tudatszint) alatt azonban teljesen zárt világ a tudatos érzékelés, részvétel ebben a tartományban.
Ez természetesen nem alvászavar. Furcsa módon semmilyen hiányt, zavart nem keletkeztet ez az állapot, sőt.
Az Álomgén részünkkel nem csak a telet lennénk képesek végigaludni (amikor hosszúak az éjszakák), hanem a nappali életünk is álomszerűvé válhat. Ha nem tudunk kellően visszakapcsolni a racionális sávra, akkor ébredés után is úgy érezhetjük, mintha egyfajta fátyolos, ködös réteg fedné a világot, ahol nehéz fix pontot találni, vagy éppen hatékonyan folytatni a tevékenységünket onnan, ahol tegnap abbahagytuk. Ez akkor is megtörténhet, ha hirtelen felébresztenek minket egy álmunkból. Amikor így ott ragadunk a “másik világban”, akkor fontos, hogy ne essünk kétségbe. Csupán egy kis időre van szükség az átálláshoz, a szilárd világ érzékeléséhez, adjuk meg magunknak ezt az időt. Egy hideg zuhany nagyban lerövidíti ezt a tapasztalatom szerint. Már ha eszünkbe jut, hogy van zuhany, és zuhanyoznunk kéne ::))
Zárd le a napot, mielőtt elalszol!
Ha kevesebbet alszunk (1-3 tudatszinten) 7 óránál, és/vagy rosszul alszunk, többször felébredünk, megszakad az alvásciklusunk, ha rendszeresen fáradtan ébredünk, ha nem rendszeres az alvásunk, akkor az első és legfontosabb dolog, hogy megnézzük, mi zavarja az alvást, és azt megoldjuk. Ehhez vezethetünk alvásnaplót, amiben minden fontos körülményt, helyzetet rögzítünk, és egy idő után látni fogjuk a zavar mintázatát.
Amit azonnal megtehetünk, hogy úgy megyünk aludni, hogy kiürítjük az elménket, lecsendesítjük a gondolatainkat, egyfajta meditatív állapotba hozzuk magunkat, és így alszunk el. Segít, ha nem fogyasztasz mentális információkat (híreket), és nem bombázod magad képekkel (filmekkel) elalvás előtt. Hallgass meditatív zenét, vagy végezz meditációt, vagy csak figyeld a légzésedet.
Zárd le a napot azzal, hogy “a mai napba ennyi fért bele, és ez elég”, érezd az elégedettség érzést, amivel nem hagysz helyet a frusztrációnak, önkritikának, nem bántod magad. Fontos, hogy érzelmileg nyugodt és mentálisan lelassult legyél, mire ágyba kerülsz.
Intuíció, erős képzelet jellemzi ezt a személyiségrészt. A képzelet, mint belső képalkotási képesség nagyon fontos eleme a tudatos valóságteremtésnek. Ezért aki ezt a részét elzárva tartja, az egyúttal ettől a képességtől is megfosztja magát. A szándék kivetítése egy új valóság-struktúra létrehozásához magasabb tudatszinten a belső kép megalkotásával hatékony. A képzelőerő fejlesztése valójában a belső képekhez való hozzáférést jelenti. Ezek csendes befelé figyelésben előhívhatók, ha a fókuszt beállítjuk. Ahhoz, hogy ez működjön, szintén az elvárások és az előítéletek kikapcsolása szükséges.
Akinek erősen működik ez a része, az képekben lát, és szövegeket is könnyen fordít belső képekké. A kép lehet állókép, vagy mozgókép (belső film), színes, vagy fekete-fehér.
Saját film
Ha nehezen alkotsz képeket, akkor kezdd egy gyakorlattal:
A munkahelyeden a következő meetingen (lehet ez egy családi vacsora, vagy egy bevásárlás is, vagy bármilyen szituáció) képzeld el, hogy mint egy mozgó kamera, felemelkedsz a szoba egyik felső sarkába, és onnan nézed az egész jelenetet, mint egy filmet. Adhatsz neki címet is. Ahogy forog a film, kezdd el átírni a jelenetet. Például változtasd meg fejben a berendezést, a díszletet, vagy írd át a szöveget, és képzeld el, amint a melletted ülő mást mond. A humort se hagyd ki belőle. Aztán vidd tovább, ha véget ért a menting, képzeld el, hová megy a főnök és mit fog csinálni….stb.
A túlműködő képzelőerő esetén hajlamos lehetsz olyan dolgok beképzelésére, amit komolyan veszel. Ezzel legyárthatsz fejben egy alternatív valóságot, és akár a pánikig is kergetheted magad. Ilyen, amikor valaki a bolhából elefántot csinál, felfúj helyzeteket, mert “túlféli magát”. Nem létező dolgokkal riogatja magát. A fejben lejátszott és ottmaradt vágyott élet is egy túlnövése ennek a résznek, amikor elég, ha elképzeled, átéled, és azt hiszed, az már megvalósult, de kimarad a cselekvés szakasza. Ez sokszor egy menekülőút a valóság problémáival való szembenézés elől. A nem irányított képzelőerő képzelgéshez vezethet, amikor illúziókba ringatod magad, és nehezedre esik megkülönböztetni a kézzel fogható dolgokat a képzeletedben létezőktől.
Ilyen az is, amikor a média által sugárzott valóságban hiszel, és a képernyőről érkező képek valóságában élsz a saját mindennapi valóságod helyett, egy kollektív illúzióban.
Sétálj ki a mozidból!
Ha képzelgésen kapod magad (amit nem szándékoltan irányítasz), akkor kérdezd meg magadtól: ez most a valóság, vagy egy kép a fejemben? Ha nem tudod eldönteni, akkor kérdezd meg: mivel igazolom, hogy ez már létezik a világomban? Kérj egy bizonyítékot magadtól. Ha egy hírrel igazolnád, vagy “valaki mondta, akkor kérdezz tovább: hiteles ez a bizonyíték/információ? Honnan tudhatom, hogy igaz?
Ha kiderült számodra, hogy ez “csak” egy kép a fejedben, akkor kérdezd meg: tetszik nekem ez a kép? Szeretném, hogy ez megtörténjen a valóságomban?
Ha igen, akkor már a szándékolásnál tartasz.
Ha nem, akkor közöld magaddal: az én valóságom nem ez, nem nézem tovább ezt a mozit (képzeletben hátat fordítasz a képnek és kimész a belső mozitermedből). Visszatérek a valóságba, ahol dolgom van.
A halak személyiségünk legerősebb erénye az érzékenység ereje. Furcsa erre a tulajdonságra erőként tekinteni, pedig elementáris erejű hatással rendelkezik. Az érzékenység a figyelem szenzibilitása. Olyan érzelmi radar, ami képes kiszűrni az információ- és energia-áradatból azokat a jeleket, melyekre fókuszál. Ez az, amivel kihallod egy történetből a ki nem mondott lényeget, amivel tévedhetetlenül lelepleződik számodra a hazugság akkor is, ha leplezett. Amitől átlátszóvá válik a felszíni közlés, és látszóvá a valódi szándék. Egyfajta belső érzelmi látás, ami iránytű a valóság mélyebb rétegeihez.
Az érzékeny személy érzékeli a környezetében lévő emberek energiáit, antennáival fogja és dekódolja a felé áradó érzelmi hullámokat. Magas tudatszinten arra is képes lehet, hogy a kollektív pszichére fókuszálva onnan információt szűrjön le. A szenzibilitás képessége a “tisztán érzés”. Ha jól használja, olyan kommunikációs előnyöket rejt, melyek messze meghaladják a tanulható kommunikációs technikák szintjét.
Az érzékenységét használó el tud simítani konfliktusokat, létre tud hozni win-win helyzeteket, miközben pártatlanul középen maradva élvezi a szembenállók bizalmát. A jól használt érzékenységgel bizalmi tőkét lehet kovácsolni, a megfelelő időben és helyen lehet beavatkozni vagy segítséget nyújtani.
Az érzékenység nagyon közel áll az intuícióhoz, annak elengedhetetlen feltétele. Az érzékenység, mint érzékelési képesség nem az érzékszerveken keresztül működik, hanem egyfajta hatodik érzék, ahol az érzékelő egység az érzelemmezőnk. Ebből következik, hogy csak a szélsőséges , torzult érzelmi mintázatoktól megtisztított érzelemtesttel vagyunk képesek hatékony szenzibilitásra.
Attól függően, hogy mennyire vagyunk érzelmileg nyitottak, ez a képesség erősebben, vagy gyengébben jelentkezik.
Azonban itt is megjelenhetnek szélsőségek, blokkok és sokkok, amik elzárják az érzelmi erő használatához vezető utat. Mindkét esetben érzelmi kibillenésről beszélhetünk. Olyan egyensúlyzavarról, ami megkeserítheti, de legalább is jócskán megnehezíti az életünket.
Az érzékenység túlműködését hiper-szenzitivitásnak, túlérzékenységnek hívjuk. Ez egy igazi átok annak, aki átéli. Képzeljük el, hogy minden érzelmi impulzust felerősítve felvesz valaki a testmezőjébe, de nem tudja, hogy mihez kezdjen vele. Mivel érzelmileg nyitott, nincs védekezési lehetősége, kiszolgáltatott a környezete, vagy a tömegtudat pszichés hatásainak, azokkal együtt sodródik tehetetlenül. Olyan, mint egy magasfeszültségű vezeték, túl sok energiát enged át magán, azonban ezt nem tudja kezelni. Ha ez az állapot tartós, és nem kap segítséget, akkor pszichés zavarok, idegösszeomlás, pánikrohamok, pszichoszomatikus változékony tünetek és magatartás-zavarok jelentkezhetnek. Az érzékenység nem uralt ereje önpusztítóvá válhat, felemésztheti az érzékelőt.
A túlérzékeny ember folyamatosan túltöltött állapotban van energetikailag, melyet vagy kényszeres cselekvéssel, vagy extrém sportteljesítménnyel, vagy munkamániával próbál levezetni. Ezek azonban kimerítik a testet is. Az állandó levertség, fáradtság figyelmeztető jel ilyenkor.
A másik ösztönös menekülési mód a bódító szerek használata, amelyek letompítják, szedálják az érzékelést. Ez lehet alkohol, drogok, vagy nyugtatók, altatók. Az érzéstompítók elviselhetővé teszik a túlérzékeny ember szenvedését.
A harmadik tipikus reakció, hogy elmenekülnek, kivonulnak a világból, remete életformát választanak, messze költöznek a városoktól, a többi embertől, kerülik az embereket, nem veszik fel a telefont, olyan helyekre utaznak, ahol egyedül lehetnek, és egyébként is szeretnek egyedül lenni, elvonulni.
A szenvedést az okozza számukra, hogy a többi ember által kibocsátott érzelmi hullámok szinte felsértik a pszchonmezőjüket, átélik, átveszik mások fájdalmát, negatív érzelemhullámait, szenvedését, és azt a sajátjukként élik meg, mivel nem tudják elkülöníteni, leválasztani magukról.
A túlérzékenységben szenvedők hatalmas szenvedéstestet vonszolnak maguk után. A félelmeik irracionális mértékűvé duzzadhatnak akár látható ok nélkül. A szorongásuk állandósulhat.
Az érzelmi labilitás a túlérzékenység velejáró tünete. Sokszor neurotikusnak, hisztisnek bélyegzik őket. Az érzelmi szivacsok mimózák, akik mindent magukra vesznek. Elmosódik az én-határuk, és néha nem tudják meddig tartanak ők, és hol kezdődik a másik, ami folyamatos bizonytalanságot okoz. Úgy tűnik, ők folyékonyak egy szilárd világban. Ezért nehéz is képviselni magukat, hiszen számukra minden összefolyik, összemosódik. Az én-érzés szinte feloldódik.
Figyelem! Ha magadra ismersz, akkor ne mulassz el segítséget kérni. Fordulj szakemberhez (coach, pszichológus), de legalább legyen egy barát melletted, akivel megbeszélheted, mi zajlik benned. A legrosszabb verzió, ha egyedül maradsz ebben az állapotban, és nem osztod meg senkivel a helyzetedet.
A megoldás viszonylag egyszerű és kézenfekvő: munkára kell fogniuk ezt a képességüket, és irányítva célzottan, tudatosan fókuszálva megtanulni használni ezt az adottságot.
De előtte meg kell szelídíteniük, mint egy vadlovat. A kapcsolódás az erejükkel, annak az elfogadása, ajándékként kezelése, és felvállalása esetén megfordul a helyzet, és az ellenségből barát lesz, szövetséges.
Lépésről-lépésre kell kitapasztalniuk, hogyan komfortos számukra ez a működés. Meg kell húzniuk tudatosan a határaikat, de már nem menekülésből, és meg kell tanulniuk elkülöníteni a saját érzéseiket másokétól. Rutinszerűen kell gyakorolják a “kivonódást” , amellyel biztonságosan benne maradhatnak a legimpulzívabb közegben is érzékelőként sérülés nélkül.
De mindenek előtt a legelső feladat, ami rájuk vár, a saját érzelmi mintázataik átszkennelése és megtisztítása, a sérüléseik begyógyítása, az érzelmi egyensúlyuk megteremtése. Mert az idegen érzelmi hullámok ezekhez kapcsolódnak, ezeket erősítik fel, amíg ezek a tudattalanból irányítanak.
Akik más emberekkel, a problémáik megoldásával foglalkoznak bármilyen segítő szakmában, azoknak az együttérzés, érzékenység egy olyan munkaeszköz, amelyre folyamatosan figyelmet kell fordítaniuk, hogy ne forduljon ellenük.
Gyakorlat érzelmi szivacsoknak
1. Földeld le magad!
Ehhez tökéletes a csikung fa-állás gyakorlata. Kezdd 5 perccel, és naponta emeld 1 perccel. Közben figyeld meg, ahogyan áramlik az energia a testedben és körülötted. Kövesd ez áramlást, később pedig kezdd el irányítani a szándékoddal, a figyelmeddel.
2. Jelöld ki a határaidat!
Írd össze azokat az ismerőseidet, akik leszívják az energiádat (panaszkodó barátok, negatív kollegák…stb), és távolodj el tőlük. Csökkentsd a velük töltött időt, szakítsd meg a telefonbeszélgetést, ha érzed, hogy fáradsz, vagy feszültté válsz.
3. Szelektáld az érzelmeket!
Ha belekerülsz egy félelem-, aggodalom-, szorongás-örvénybe, vagy ok nélkül dühös, szomorú leszel, kérdezd meg magadtól, hogy kinek az érzése ez? A tiéd, vagy mástól vetted át? Ha ez nem a tiéd, csak Te érzed, akkor képzeld el, hogy nagy szeretettel visszaküldöd ezt az érzés-csomagot a tulajdonosának, mert neki van vele dolga.
Ha még nehéz elkülönítened hogy kihez tartozik az érzéscsomag, akkor menj vissza időben oda, ahol kezdődött, és nézd meg, ki volt akkor veled. Ha még mindig veled van, akkor lépj ki abból a fizikai térből, ahol együtt vagytok, (menj ki a szobából, sétálj egyet…stb), és figyeld meg, hogy a fizikai távolodással hogyan változik benned az érzés.
4. Válj áteresztővé!
Képzeld el, ahogy az érzelmek hulláma közelít feléd (másoktól), és belép a testmeződbe. Fogalmazd meg a szándékot magadban, hogy most “ezek az érzések nem keverednek el a saját érzelmeimmel, továbbengedem őket – nincs dolgom velük” és engedd át magadon a hullámokat. Figyeld meg, ahogy nem reagálsz rá, nem rögzíted és nem ítélkezel velük kapcsolatban – semleges maradsz: ez csak egy érzéshullám – hogyan lépnek ki a testmeződből, és továbbhaladnak anélkül, hogy kárt tennének benned.
Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor a hiper-érzékeny egy melegvérű madárra hasonlít, míg ellenpólusa az érzéketlen egy hidegvérű hüllőre.
Az érzelmes-túlérzékeny típus ellentétes pólusa az érzéketlen, aki el van zárva az az érzelmek átélésétől. Mintha egy páncélban közlekedne a világban. Lepattannak róla az érzelmi impulzusok. Képtelen átérezni egy helyzetet, fogalma sincs, mit éreznek a többiek. Érzelmi analfabéta. Mivel ez az állapot egy erősen redukált érzékelési szintet tesz csak lehetővé. Aki nem tud kapcsolódni a saját érzéseihez, az másokéhoz sem tud. Ez akár a kommunikáció-képtelenségig fajulhat. Gyakoribb azonban, hogy kompenzációs mechanizmusok lépnek be. A csökkent érzékenységű személy olyan, mint az elefánt a porcelánboltban. Leplezésként gyakran vesz fel agresszori szerepet, hogy a pozícióját erővel (erőszakkal) biztosítsa a hiányzó képessége, erőtlensége pótlékaként. Nem érzi, ezért nem fogja fel a szavai súlyát, ezért könnyen bánt meg másokat.
Az érzéketlen legtöbbször a racionalitásba menekül, mindenre bizonyítékot akar, a számok, adatok megnyugtatják, az emberekkel nem tud mit kezdeni. Akkor sem, ha nagyon akar.
Mivel nem beszéli az érzelmek nyelvét, zavarba jön, ha valaki azon szólítja meg, és elmenekül a helyzetből, vagy ledominálja. Nem érti az emberek érzelmi indíttatású döntéseit. A fejében él. A teste általában szenved, mivel az érzelmi áramkörei alig működnek, nincs kapcsolata vele.
Nagyon nehéz a környezetében lévőknek valódi kapcsolatot teremteni vele, szinte lehetetlen, mivel nem hallja meg, amit közölni akarnak vele.
Az érzéketlen a többi ember helyett önnön elmeszüleményeivel kommunikál. A fejében lévő párbeszéd pedig mindig igazolja azt, amit tesz. Sok esetben antihumánus döntéseket hoz, átgázol másokon, de ezt még csak nem is érzékeli.
Ezt jól megfigyelhetjük vezető politikusokon is, akik képesek egy háborút, emberek megölését elfogadható lépésnek minősíteni, mint megelőző csapást a fejükben játszódó fenyegetettségre.
Az érzelmi befagyás egy súlyos zárvány-állapot, amiben az erőszak könnyen legalizálható.
Általában egy trauma az, ami miatt az érzéketlen leválasztotta magáról az érző részét, és az érzéketlen túlélési üzemmódot választotta. Mivel nem tudott szembenézni és megküzdeni érzelmileg a helyzettel, a sérülések elkerülésére inkább érzékitlenítette magát. Gyengeségét, kapcsolati képtelenségét pedig kénytelen erőszakkal leplezni. Olyan erőt mutat, amivel belül nem rendelkezik.
Ugyanakkor nem biztos, hogy a trauma az érzéketlen személy életében történt, az lehet öröklött minta is a felmenőktől, ez esetben sokgenerációs, hozott érzéketlenség áll fenn, ami jellemző volt valamelyik szülőre, nagyszülőre is.
Ugyanakkor ezzel a magatartással, hozzáállással általában sikeres az üzleti életben, vagy a politikában, mert megfelelően gátlástalan, keményszívű hozzá. Mindkettő a szociopata érzelmi kómások kedvenc vadászterülete. Épp ezért egy érzékenynek az 1-2. tudatszinten szinte alig van esélye vele szemben, ha üzletről van szó, mert a gátlástalanságnak azt a szintjét akkor sem fogja tudni elérni, ha 15 üzleti kurzuson próbálta sikeressé érzéketleníteni magát. A született érzéketlenekkel szemben nincs esélyük nyerni.
Ebben azonban ki is merül az elérhető siker számára. Mivel a valódi teremtés-előadásra— ami az erő természetes működtetése erőszak és erőlködés nélkül – nincs belépőjegye. És nincs az a pénz, amivel a hiányzó érzelemmezőt, érzékelését kivásárolhatná.
Fontos látni, hogy bár az érzéketlen pólust képviselők sokszor agresszorként lépnek fel, valójában ők is áldozatok, mert nem tudatosan választották ezt a csökkentett üzemmódot, hanem az számukra is kényszer, túlélési mechanizmus, amit a programjuk diktál.
Ennek tudatában az ítélkezés fölösleges és hiábavaló, nem fogja megoldani egyik fél problémáját sem, csupán felerősíti az ellentéteket.
A tudatosság növekedése az érzelmi erő elfogadásán, megszelídítésén, megtisztításán és birtokba vételén keresztül érhető el. Az érzelmek kikapcsolásával senki sem válhat az élete tudatos teremtőjévé, és flow-ban sem lehet része. Az érzéketlenségben szenvedőknek ezért fontos felismerniük, tudatosítaniuk az állapotukat, ha jobb életminőségre és valódi teremtőerőre vágynak. Azok, akik az eddig elért sikereiket az érzéketlenségnek köszönhetik, azonban egy olyan belső dilemmával néznek szembe, amelyben az elméjük azzal fenyegeti őket, hogy az érzékenyítésnek az lenne az ára, hogy le kéne mondaniuk a sikerességükről (vagyon, pozíció…stb), hiszen az áldozati oldalra kerülnének, amelyet eddig megvetettek. És ott kiszolgáltatottak lennének. Ez azonban hazugság. Nem a szerzett jogaikról kell lemondaniuk, hanem a sebezhetetlenség, az ítélkezés és az erőszak pozíciójáról, belső alapállásáról. A páncéljuktól kell elbúcsúzniuk, – megnyitva magukat az érzelmeiknek – ahhoz, hogy egy sokkal nagyobb erőt tapasztaljanak meg. A tudatosság erejével és az érzelmekkel átitatott élet a korábbiaktól eltérő értékrendeket nyújt számukra, melyek alapja többé nem a félelem, a sarokba szorított helyzetek elkerülését célzó erőszak, hanem a szabadság.
Ahogy megértik, mit nyerhetnek ezzel, elindulhatnak a gyógyulásuk útján.
Képzeld el, mennyivel nagyobb erő egy diktátor számára kiállni a világ elé, azt mondani, hogy tévedtem, bocsánatot kérek, vállalni a veszteséget, letenni a fegyvert, és magának is megbocsátani, mint folytatni a harcot és bármilyen áron nyerni.
Persze egy igazi diktátornak, aki elment a falig már a nullához közeli esélye van erre, mivel ebben a végstádiumban a programja már felzabálta, az elméje olyan szélsőségesen hasadt, hogy az az életbe történő visszatérést már nem teszi lehetővé számára. Ott már csak a pusztulás, és a biztos halál útja marad, ami most már rá vár. A saját haláltusáját vívó ember képe, aki belső háborúját kivetítve magával visz még a sírba sokakat. Végül törvényszerűen veszít. Minden agresszor-program vége a veszteség, a fejében dédelgetett kép, és önkép elvesztése (pont amit végig el akart kerülni), csak az a kérdés, hogy emelt fővel elengedéssel kilépve a szerepből, vagy haláltusával páncélban végül nevetségessé válva.
Az agresszort nem az áldozat győzi le, hanem ő önmagát végzi ki.
A diktátor-fázis előtt azonban számtalan fokozata van az érzelmi fagyásnak: a rettegett főnök, a bántalmazó férj, a szigorú számon kérő szülő, a zsarnok barát….stb.
Jelek, amik arra utalnak, hogy érintett lehetsz:
Túlnyomórészt férfiakat érint, mert náluk ez az elvárt “erős sikeres férfi” kollektív képével egybevág, de előfordul főként férfias nőknél is. Bármilyen erőszak esetén, amit alkalmazol, felmerül az érzéketlenség a háttérben. Ebben az esetben ennek a részednek a hiánya, a meg nem élése nem csak a kreativitásodat blokkolja, hanem az erőszakot is táplálja az életedben.
Ha agresszor szerepben nyomtad el, akkor Te gyakorolod az erőszakot másokon, ha érzékeny lényed kifejezését tagadod meg, nem adsz teret a kreativitásodnak, akkor pedig áldozati szerepben Te kapod az erőszakot másoktól.
Ha érintett vagy az érzéketlenséggel, és tudod, hogy milyen trauma okozta, hol vágtad le ezt a részedet, egyedül azonban nem mersz szembenézni vele, akkor kérj segítséget szakembertől (coach, pszichológus) a trauma feldolgozásához. Ásd elő, és old fel, mert olyan erőket köt le benned, amelyekre szükséged van.
Gyakorlat érzéketleneknek
1. Vedd le a páncélt! Már nincs szükséged rá.
Csendesedj el, ülj le és figyeld a légzésedet. Képzeld el, hogy a felsőtestedet egy hideg fémpáncél borítja. Ez az, ami elzár az érzésektől. A két oldalán kapcsokkal van összeillesztve. Kezdd el szétnyitni a kapcsokat egyesével, amíg el nem engedi egymást az első és a hátsó páncélrész. Engedd, hogy a földre zuhanjon. Lélegezz mélyeket. Figyeld meg, milyen most lélegezni. Érezd a levegő áramlását a bőrödön.
2. Érzelmi bevonódás
Kérd meg a társadat vagy a barátodat, hogy őszintén beszéljen a veled kapcsolatos érzéseiről, arról, hogy ő mit érez a Te viselkedésed miatt. Pl. Hogyan érezte magát az előző szituációban, amikor…..?
Biztosítsd róla, hogy nem bántani akarod, hanem épp azt tanulod, hogyan ne bánts meg másokat, és hogyan érezd, amit ők éreznek.
Ne reagálj, csak hallgasd meg, és figyeld meg, hogy milyen érzéseket kelt benned. Engedd, hogy érezd azokat az érzéseket, amikről beszél.
Ha úgy érzed, hogy egyre dühösebb leszel, akkor csak mondd ki hangosan: ez most egy düh, harag érzés, ami feljön belőlem-ezt jól ismerem, nem ezt keresem és elengedem. Ha azt mondja, szomorú volt, akkor kérdezd meg, hogy milyen érzés a szomorúság. Írja le neked, hogy Te is érezni tudd, mert szeretnél kapcsolódni vele, és Te mélyen eldugtad a szomorúságot magadban. Kérdezz rá a többi érzésre is egészen addig, amíg el nem kezded érezni.
3. Gyere le a fejedből:
Keress egy gondolatot, ami megy benned. Figyeld meg, hogy a gondolat a fejedben van (pontosabban kering a fejed körül). Képzeld el, hogy megfogod ezt a gondolatot két ujjal, és finoman lehúzod a szívedbe (vagy a mellkasod elé). Figyeld meg, mi történik.
Az érzelmeinkkel való kapcsolat nélkülözhetetlen a fejlődésünkhöz, és a boldogságunkhoz. Ez a képesség, erő mindannyiunkban ott van. Az érzelmi stabilitáshoz tudatosítnunk kell a bennünk végbemenő érzelmi folyamatokat ítélkezés nélkül. Megfigyelni és megtisztítani az érzelmi mintázatainkat, megszüntetni a blokkokat és sokkokat, azaz egyensúlyt teremteni. Érzelmi állóképességünk folyamatos edzést igényel, amiben csiszoljuk ezt a képességünket.
Március az a hónap, amikor felerősödik a kollektív tömegtudatban ez a szereprész. Ha a kollektív folyamatokat megfigyeljük, ekkor csapódnak be olyan hatások, amik a tömeg-pszichét alaposan megbolygatják. Mint például 2019 márciusában a COVID19 világjárvány, vagy 2022 márciusában (február 24.-én már a Halakban) az Orosz-Ukrán háború.
Mindkettő lezárt egy korábbi világrendet (mert ez a részünk a lezáró, feloldó), és globális félelemhullámot indított el, felkorbácsolta az érzelmeket.
Tökéletes idő az érzelmi kapcsolódásaink megvizsgálására, és mindazon lépések megtételére, amik az érzelmi stabilitásunkat szolgálják. Élesben gyakorolhatjuk a tömeg pszichózisról való leválást azzal, hogy az érzelmi átrendeződést a saját életünkben a kezünkbe vesszük és irányítjuk.
Mielőtt egy új állapotba átléphetnénk, az előző lebomlik. Ahogyan bennünk, úgy a külvilágunkban is. A Káosz-időszakok a Nagy Átalakulások velejárói. Ha tisztában vagyunk a jelentőségükkel, akkor a pánikba esés, sodródás helyett kihasználjuk a lehetőséget, hogy a meghaladott, kinőtt helyzetektől elbúcsúzzunk és lezárjuk érzelmileg is, ami már nem visz előre.
