A tűz elem az első, és a legmisztikusabb, amelyikből a többi (levegő, víz, föld) elem kibomlik. Ez az “irányító elem”, azt is mondhatjuk, ami meghatározza a többit. A “teremtő impulzus” hordozója. Ami a fizikai világunkban kibomlik, megnyilvánul, annak itt van a magja, a csírája, a vezérlése. Mivel az általa uralt személyiségrészek is ennek megfelelően impulzívak, tüzesek, és fundamentálisak, talán a legnehezebb ezen részeinket elérni és megszelídíteni. Egyfajta ősi zsigeri működés jellemzi őket, amitől még nehezebben hozzáférhetők, mint a többi.
A fundamentum azt jelenti, hogy ezen az alapon támaszkodik, ebből táplálkozik a többi szereplőnk: a belső vezérlésünk jegyei.
A három tűz elemű szerep:
A három legmagasabb nekik megfelelő tűzminőség pedig:
Egyfajta belső érési folyamatot is jeleznek az ifjúkortól az érett korig terjedő skálán. Azonban bármely életévünket is tapossuk a Földön, mindhárom tűzminőséggel rendelkezünk. A kérdés csupán az, mennyire érjük el tudatosan, és tudjuk használni a “tűz-lényeinket”. Az önmagunkhoz kapcsolódás legmélyebb dimenziói ezeken a részeinken keresztül mutatkoznak meg.
Ez az elem “hirtelen haragú”, ha felgerjed, gyors, és szinte csillapíthatatlan. Veszélyes és félelmetes ha uralatlan. Ahogyan egy haragra gerjedt, önmagán uralkodni képtelen ember is az a környezete számára. Az elszabadult tűz nyomában pusztítás és erőszak jár.
A dinamikus legintenzívebb mesterséges érzelmeink, mint az indulat, harag, düh, bosszú a tűz fennhatósága alatt állnak, és ebben a három jegyben mutatkoznak meg legtisztábban.
A különbség a teremtő és a pusztító fázis között: maga az irányítás, a tudatosság.
Amikor tűzrészeink a nyers erő hatása alatt állnak, akkor tűz-analógok – a fenti jellemzőkkel. Amint azonban sikeres az átvilágításuk és a belső transzformációjuk, egyre inkább fénytermészetűvé válnak. Olyan tűzzé, ami mindent átvilágít anélkül, hogy megégetne. Ekkor vagyunk képesek tudatosan használatba venni, irányítani ezen szereplőinket.
A tudatosított tűz – a fény
A fény a szublimált tűz, annak esszencia-párlata. Ez az, ami a legmélyebb identitásunkat hordozza a maga teljességében: a fényben az “én” a középső, hordozott rész, a mag. A valódi öneredeti énünk fénytermészetű. Lényünk magja itt rejtőzik, melyet hagymahéjakként borítanak be a személyiség-jegyek.
Az énképünk tudatos (ismert) része maga az identitásunk. “Ez én vagyok”. Ez az “én” a fejünkben lévő kép önmagunkról. Vagyis mindaz, amit magunkról gondolunk, amilyennek látjuk, ismerjük magunkat, vagy amilyennek mások látnak minket, ha azt elfogadjuk. Ez az általunk definiált énünk. Ez a része az énképünknek a jéghegy csúcsa. (Ez az egónk)
Az énképünk mintegy 90%-a az ismeretlen énünk, ami a tudattalanból irányít. Ez a víz alatt lévő része a jéghegynek nagyon is létező, de általunk nem ismert – vakfolt. Ide tartozik mindaz, amit tudattalanul gondolunk magunkról, amit elhittünk magunkról, amivel azonosultunk, vagy aminek ellenálltunk, az öröklött énkép-mintáink nagy része, és azok a részek, amiket szeretnénk ha takarásban lennének, és inkább elfelejtenénk. Ez a saját személyes mentális “sötét anyagunk”, vagy antianyagunk. (Ez az antiegónk)
Az 1-2. tudatszinten a tudatosan magunkról sugárzott rész (10%-egó), és a tudattalanul belőlünk kisugárzott rész (90%-antiegó) aránya magyarázza meg azt, hogy miért mennek félre sokszor a teremtéseink, miért nem tudjuk hatékonyan irányítani a valóságunkat, miért van annyi zűrzavar, káosz körülöttünk. Mert a 90%-ra nincs semmilyen ráhatásunk, mivel nem is ismerjük.
Ez a 90% ugyanakkor a “humán potenciál”, egy óriási fejlődési tartalék. A tudatosság fejlesztése ennek a láthatatlan 90%-nyi énképnek – azon részének, ami zavarokat okoz a világunkban – a feltárását, megismerését és átalakítását és integrálását célozza a 3. tudatszinten. Ezt hívjuk önismeretnek, belső alkímiának.
Minél inkább hasadt, részekre töredezett az én-kép, annál több része van tudat alatt. Minél átvilágítottabb, integráltabb, annál nagyobb része a tudatosított tartományban van.
Az önazonosságunk akkor jön létre, amikor a valódi én-fényünk torzításmentesen sugárzik. Ilyenkor az, akik vagyunk, akinek érezzük-tudjuk magunkat, békében van a környezetével, világával, és a valósága nem a gondolatait tükrözi vissza, hanem a belső fényét. Ehhez egy tiszta mentális és érzelemtestre van szükség. Az önazonosság harc nélküli erő.
Az egó nem tűnik el ebben az állapotban sem, viszont átvilágított integrált minőségű, és már nem rángatja a tulajdonosát. Csak egy eszköz a szereplésre az élet színpadán. Az önazonos személy nem a szerepeivel és a jelmezekkel azonosítja magát, amikben szerepel, hanem az önvalójával, a sértetlen és teljes tudatosságával. Ő az, aki játszik, de nem az, akit játszik.
A “megvilágosodás” ennek a belső transzformációnak az eredménye, amelyben az egó fokozatosan “felnő”, miközben az irányítást átadja az önvalónak – egyre többet fogad be annak fényéből. Ez azonban egyáltalán nem egy könnyű, rózsaszín folyamat, hanem hatalmas belső küzdelmek kísérik. Főként azon részeinkben, ahol ránk égtek a szerepeink.
Az egónk nézőpontjából az önvalónk maga Isten. Legalább is erősen istenszerű. Mert transzcendens, túl van az anyagemberi dimenzión, és abból nézve mindenható. Azt is mondhatnánk, hogy az önvalónk az isteni tűz (fény) bennünk – a tiszta tudat ragyogása.
Egónk eredetileg ennek a belső fénynek a tükröző-felülete, közvetítője, erőinek hordozója, és ez alapján a másodlagos anyagi valóság teremtője. (“És teremtette őt az ő képére”). Az élet az a virtuális játéktér, amiben egónk, az avatárunk bármilyen szerepet felvehet, válogathat a karakterek között, kipróbálhat végtelen számú lehetőséget, tapasztalatokat szerezhet. Ahhoz, hogy ezt gátlástalanul, és szabadon megtehesse, az az amnézia segíti hozzá, hogy nem emlékszik arra, hogy kicsoda valójában. Szerep(lő)-tudatállapotban van. Bár az önvaló mindvégig jelen van, és egy, az egónk tudata hasadt, szeparált. Mint egy árva gyerek egy veszélyes világban – úgy érzékeli magát, a helyzetét ebben a beszűkült tudatállapotban. És eszerint is működik a világában. Halálosan komolyan veszi a játékot.
Ebben a társasjátékban az egónk által kivetített mentális és érzelmi tartalmak megjelennek a világunk képernyőjén, és a többi szereplőről verődnek vissza. A hajlamainknak és a szerepeinknek megfelelő társakkal találkozunk, és ők tükrözik azt, amit magunkban játszunk, amit gondolunk és érzünk magunkról. A valóságunk vászna egy reflektív tükörfelület. Változtatni érdemben csak a belső játékunkban tudunk, ami odakint van, az csak erre reflektál. Ahogyan belül változunk, úgy változik velünk együtt a világunk.
Minél nagyobb az antiegó rész, a tudattalan én-tartomány, annál gyengébb az önazonosság-érzés. A mennyire vagyok én én? – kérdésre ilyenkor alacsony pontszámot tudnánk adni. A világunk is érzékeli az én-hiányt, és számtalan formában visszajelzi számunkra. Bár legtöbbször nem rendelkezünk megfelelő antennákkal ahhoz, hogy felfogjuk és értelmezzük ezeket a jeleket. Valahogy mégis érzékeljük belül a teljesség hiányaként, egyfajta frusztrációként, elégedetlenségként.
Amíg nem jövünk rá a valódi megoldásra, a 90%-nyi potenciálunk kiaknázására, és nem lépünk rá az önismeret ösvényére, addig kétféle végletes mechanizmust (főszerepet) alakítunk ki hiányzó önazonosságunk pótlására:
Képzeljük el, hogy az ezt a taktikát alkalmazók a 10%-nyi énjüket hatalmasra fújják fel, mint egy lufit. Ez persze bármikor kipukkadhat, de megpróbálja elhitetni a szemlélővel, hogy az illetőnek sokkal több áll a rendelkezésére, mint ami valójában. Az egoista minden viszonyában mániákus irányításkényszerben, nagyotmondásban szenved, kontroll-freak, önnön fényétől elvakult nárcisztikus személyiség, aki mindenkit önmagához mér (alul), és maga alá rendez. Az önimádat jelen van. Az erőszak követi a lépteit, gyakran átgázol másokon gátlástalanul, és tüzesen száguld tovább, mintha mi sem történt volna. Valóságvesztése elkerülhetetlen, mert illúzióvilága a felfújt egó miatt szintén légvár. Kapcsolatai, helyzetei, pozíciói, csillogása ugyanolyan kamuk, hamisak, fényezettek, mint felturbózott én-képe. Mivel a tűz erejét használta a hamis énfény létrehozásához, végül ez a tűz emészti el, és éget fel körülötte mindent.
Az önfontosság buboréka – torz tükrök (a hízelgők)
Az agresszort onnan is könnyű felismerni, hogy önmagához hasonló torz tükrökkel veszi magát körül, akik csak azt az oldalát mutatják neki, amit látni és láttatni akar. A hízelgők tábora biztosítja számára azt a zárt buborékot, amiben önfontossága nem szenved csorbát, nagyszerűsége nem kérdőjelezőik meg. Torzult személyisége eltorzítja a környezetét is. Amikor kipukkad a lufi, és kilátszik a meztelen valóság, akkor azonnal cserbenhagyja az addig hízelgő siserehad.
Eltűnni a sötétben, így fogalmazható meg az én elsüllyedése. Ebben a szerepben még a tudatos én-részének a használatát is nagyrészt blokkolja az egyén, és sodródik. Az én elutasított. Kevesebbet mutat magából, mint amije ténylegesen van, szinte elbújik. Érezhetően nem egy sikerorientált attitűd, jelentős elszürküléshez vezet. Az életunalom, a robotikusan ismétlődő helyzetek egy ponton már szinte elviselhetetlenné teszi ezt az eltűnést a világból. Az alapvető meggyőződése szerint semmi ráhatása nincs a világára, így azt nem is érdemes megpróbálnia. Végletesen kiszolgáltatott helyzetekbe lehet kerülni ezzel az alapállással, én-kivonódással. Az akaraterő teljes blokkjával is szembesülhet, az én-határok elmosódottak, az önérvényesítéshez sem cél, sem eszközök nem állnak rendelkezésre. A “minden mindegy életmód” egy kisgyermekkorba ragadt fejlődési blokk, ami a túlélési képességet is megkérdőjelezi. Általában mások vállalnak felelősséget az életéért.
Két végletet emeltem ki, természetesen vegytiszta formájában ritkábban fordulnak elő, a kettő közötti skála a jellemző. Egyik esetben sincs az egyénnek reális önértékelése, önreflexiója. Mindkét főszerep egy válaszreakció az én-tudat, én-képességek, az önazonosság, a tudatosság hiányára. Az, hogy valaki melyik reakciót választja, szintén bekódolt a genetikai program szerint. Az egyénnek ezen a szinten nincs szabad választási lehetősége. A harmadik tudatszinten a reakciók, működés-minták, a mögöttük ható én-kép zavarok beazonosítása, és ezek meghaladása a feladat.
A tüzet a csiszolás, csiholás, belső ellenállás, surlódás, hasadás lobbantja fel.
Míg a fényt az egyesülés szüli.
Mindkettő hatalmas energiát szabadít fel, de épp ellentétes folyamattal, és ellentétes hatásút.
Amikor atomenergiáról beszélünk, akkor atomok hasításával nyerjük ki a felszabaduló energiát az anyagból. Ez jócskán veszélyes.
A belső magunk, az énképünk hasadásával ugyanaz a folyamat zajlik le mentális és pszichikai szinten, mint az atommaghasításkor.
Az énkép hasadásával hatalmas mennyiségű félelemenergia szabadul fel….a mesterségesen gerjesztett félelemkeltés pedig képes újabb énkép-hasadásokat létrehozni, ezzel tovább növelve az energiaszintet: a félelemét. Ahol pedig tartósan felgerjesztett félelem van egy rendszerben, amely nem talál kreatív transzformált megnyilvánulási csatornát, ott az erőszak megjelenése, a robbanás garantált.
Kollektív valóságunk most épp egy ilyen hasadó, túlgerjesztett állapotban van, ritmikus félelemhullámokat bocsát ki magából a kollektív psziché, és járvány, háború jár a nyomában – bár látszólag előtte. De majd látni fogjuk, hogy mindez csak következménye a belső hasadásnak.
A három tűz szerep közül az első, a harcos-énzőgén felel a külső harcok kirobbanásáért. Harcosunk férfias minőséget képvisel. Úgy tűnik, hogy a férfiminőség a felelős a világban fellobbanó háborús eseményekért.
A kollektív mintában ezt a részt a patriarchátus értékrendje dominálja. A nyers férfi erő, a hősiesség, a harc árán szerzett dicsőség középkori lovageszményei a mai napig kézzel foghatóan jelen vannak a kollektív pszichében, és számos “uralkodót”, férfi vezetőt, politikust vezetnek láthatatlan pórázon. A háborúban ezen szereplők főszerepet kapnak, minden figyelem rájuk irányul, így megmutathatják erejüket a világnak. A győztes lesz az, akitől félnie kell a többieknek, aki a legerősebb, és aki bemutatja, hogyan semmisíti meg az ellenségeit. Ezt a pozícióját mindenki kénytelen elismerni hosszú időre, aki nem akar az ellenségei sorsára jutni. A férfi hősök erő-küzdelme, pozícióharc minden háború, bármi is legyen a “külső indok”. Az erőszak pedig a háború velejárója, ami ezen patriarchális felfogás szerint megengedhető eszköz a cél, a győzelem érdekében. A háború soha nem etikus, nem humánus és nem igazságos, még akkor sem, ha “erőszakos békemisszió”. Csupán erődemonstráció, és annak bizonyítéka, hogy a kollektív tudatban még mindig erősen jelen van a patriarhátus értékmintája, és hozzá felgerjeszthető propagandával a szükséges félelemenergia, ami tömegeket mozgat.
Egyrészt ennyi idő alatt ürül ki, gyengül meg az előző háború emléke, mint transzgenerációs trauma. Az erőszak, mint félelemalap ennyi idő után már nem elég erős impulzus ahhoz, hogy tömegesen befolyásolja az embereket. Így emlékeztető oltás kell az erőszakmintáról, a túlélési küzdelemről – ahonnan a jólét és a fejlődés csak egy homályos emlék – hogy a tűz pusztító ereje rettegésben és kiszolgáltatottságban tartsa az embereket, akik így könnyen irányíthatóvá válnak.
Másrészt az az erőtér, amiben az előző Nagy Háború elrendezte az erőviszonyokat, ennyi idő alatt megváltozik, átrendeződik, új szereplők kérnek geopolitikai vezető szerepet, míg a régiek nem mondanak le megszerzett előjogaikról. Az újabb erőpróba csak idő kérdése az új térben.
Mit tehetünk nőként, ha kívül látjuk fellobbanni a pusztító tüzeket a tudattalan férfiharcosok nyomában, és szembesülünk az erőszakkal?
Hogyan kezeljük nőként a harcost? Egyáltalán a nőknek is van harcos részük?
A nők harcai ugyanúgy jelen vannak a világban, de a fókuszuk kicsit más. Kisebb számban vannak az erőteljesen önérvényesítő nők, akik felveszik a férfiakkal a harcot pozíciók megszerzéséért. A legtöbb nő a mindennapi túlélési küzdelmekben jeleníti meg ezt a részét. Harcol a szófogadatlan gyerekekkel, a rendetlen férjjel, a gerinctelen főnökkel, vagy a rosszindulatú munkatársakkal, az áskálódó szomszéddal, vagy éppen az elszabaduló inflációval..stb. hétköznapi harcaink kevésbé látványosak, mint egy háború a világszínpadon, mégis harcos részünk vezényli le ezeket a küzdelmeket, és a beállítódása szerint nyerjük meg vagy éppen veszítjük el a kis csatáinkat. Ráadásul a nők hajlamosak nem magukért, a saját érdekükért küzdeni, hanem sokkal inkább a szeretteikért, azok biztonságáért, haladásáért, jólétéért vetik be fegyvereiket.
Szót kell ejtenünk ugyanakkor egy tipikus belső háborúról, ami szinte láthatatlan, mégis átszövi és alapjaiban határozza meg az emberiség életformáját és életminőségét: a férfiak és nők közötti harcról. Ez pedig sokkal több és mélyebb, mint ami kívül látszik belőle: a feminista nők, a női választójog, a nemek jogi egyenlősége, a nők részaránya a hatalomban, harc a nők egyenlő bérezéséért….stb látványos, ámde csekély eredmények ahhoz képest, hogy időszerű egy hatalmi pólusváltás, amikor a női minőség vezeti a férfit, és nem fordítva. Ehhez azonban önmagukra tudatos, önálló nőkre van szükség, ami ma még szembemegy a kollektív női képpel. Ezt a harcot mégis a nőknek kell megvívni, és nem csak a külvilági fronton.
Az emberiség sokezer-éves története, vallásai, társadalmi, gazdasági, politikai rendszerei mind arról árulkodnak, hogy valamikor az idők kezdetén (nagyjából az egyiptomi újbirodalom korának végétől) a férfiak magukhoz vették az irányítást minden szinten. Létrejött a nemek hasadása, és távolodása, ahol az a minta vált természetessé, és közmegegyezéssé, hogy a férfi az erősebb, az értékesebb és ő az első, őt kell követnie a nőnek. Az egyenrangúság fel sem merült. Egy férfiközpontú világrend alakult ki, és ez nagyrészt még ma is fennáll. Ennél a legelső nagy háborúnál kezdődött az erőszak kultúrája az emberi történelemben.
A nők ennek köszönhetően egy olyan társadalmi szerepet töltenek be, amelyben a harcos részük nem kap szót. A nők harcos része le van fegyverezve és hadifogoly. Ezért a férfiak hivatalos dolga maradt a harc, a nőké a család gondozása, és az utódok felnevelése. A férfiak felfegyverkezve, a nők harcképtelenül kiszolgáló szerepben “vannak a helyükön” a kollektív tömegtudatból sugárzott ideálkép szerint. És a nők tömegesen beleálltak ebbe a háttérszerepbe, elfogadták a felkínált sorsukat.
Ahhoz, hogy ez a minta megváltozzon, nem külső pozícióharcokra, konfliktusokra van szükség férfi és nő között. A nő háborúja a férfi “ellen” megnyerhetetlen. Az egyetlen hely, ahol mégis megvívható, sőt megvívandó ez a harc, a nőben belül található: a saját női-férfi képe tudatosításával és kibékítésével.
A nőknek előbb fel kell éleszteniük magukban a Harcos részüket, birtokba kell venniük az általa felkínált képességeket, erőket, integrálniuk kell a férfiminőséget a teljességükhöz, hogy valóban egyenrangú társai legyenek a férfiaknak, kompetens teremtői lehessenek a világuknak. Akinél ez nem történik meg, annak másodrendű szerepe, kiszolgáltatottsága és függése garantált. Mindezt pedig egy olyan környezetben, amely nagyrészt ellenérdekelt a felemelkedésükben.
Talán helyesebb lenne azt kérdezni, hogy hogyan kerülhetnénk el a háborút?
Erre két megközelítésből adható válasz: egyénileg és kollektívan.
Egyéni szinten a háború nélküli élet azt jelenti, hogy a saját életemben beszüntetem a harcot. A belső fegyverletételem garantálja számomra a békét, és azt, hogy a tűz elemet megszelídítve teremtésre használom az erejét. Aki nem harcol belül, az nem a túlélésért küzd, hanem teremt. Ennek a “teremtői tudatállapotnak” az elérése egy intenzív belső önismereti, önfejlesztő munka eredménye. Az új tudatállapotunk biztosítja azt számunkra, hogy bennünket a háború réme elkerül. Nem kell vele interakcióba kerülnünk, mert meghaladtuk a harci szellemet. Erre mondtuk azt, hogy “nem az a kérdés, hogy lesz-e háború, hanem hogy Te hol leszel akkor?” A “hol” pedig nem csak egy fizikai helyszín, hanem a megfelelő tudatállapot: a háborúmentes zóna. Aki belül túl van a harcosa megszelídítésén, azt a háború elkerüli, nem érinti. Miközben a többieknek reális valóság. Az nem az ő valósága többé – hacsak nem ezt választja (de ez valószínűtlen). Úgy is elképzelheted, hogy ahol Te leszel, ott nem lesz háború, vagy fordítva: ahol nem lesz háború, Te ott leszel. Mivel már “nem szerepelsz benne”.
Azok azonban, akiknél a béke egy látszólagos állapot, és még nem küzdöttek meg a harci szellemükkel, nem transzformálták a harcosukat, mert még nem is aktiválódott – nem kerülhetik el a háborús helyzeteket. Mivel ők még tapasztalatlanok, nem is ismerik ezt a részüket, az most fog bemutatkozni nekik. A nők esetében tehát elsődlegesen a harcos felélesztése, majd ugyanolyan mechanizmusú transzformációja hozza el a belső békét, ahol arról az előző fejezetben már volt szó.
Ha a háború értelméről egyáltalán beszélhetünk, akkor magasabb tudati evolúciós nézőpontból éppen az lehet, hogy aktiválja az egyénekben a harcost, teret adjon ennek a szerepnek, hogy mindenki megfelelő választ tudjon adni, kénytelen legyen foglalkozni ezzel a részével élesben.
A valódi tudatosság ott lép elő, és jelent evolúciós előnyt, hogy ezt az önismeret útján járó tudatos egyén háború nélkül is képes és hajlandó elvégezni magában, ezzel megkímélve magát a valódi traumáktól.
Kollektíven elkerülni a háborút azt feltételezi, hogy a kollektív tudatszint megemelkedett, senki nem kerülhet másokat vezető pozícióba a 3. tudatszint alatt, a patriarchátus-harcos értékmintáját a közös tudatban felváltotta, beelőzte a szemben álló együttműködésen alapuló, önfelszabadított önmegvalósító értékrend. A félelemjárványokra már nincs kereslet, a belső valóság a kiindulópont és a biztos iránytű, a külső manipulált ellenségképeknek nincs táptalajuk. A tüzes indulatok erejét képes a társadalom ítélkezés/büntetés nélkül áttranszformálni kreatív teremtő formába. Az ilyen magas értékrenddel, belső irányítással rendelkező önmegvalósító egyének társadalmában nincs tere sem a félelemnek, sem az erőszaknak. Jelenleg még messze állunk attól, hogy tömegek érkezzenek meg a tudatosság ezen fokára, bár a folyamat exponenciálisan gyorsul.
Addig a poláris kiegyenlítődés miatt a női pólusnak átengedett, átadott irányítás garantálhatja átmenetileg, hogy a harcos férfi szellem nem szabadul el nagy háborúk képében. Egy háború nélküli világhoz át kell venniük a valódi női minőséggel bíró tudatos nőknek az irányítást. Azoknak az anyáknak, akik a saját fiaikat sem küldenék háborúba és másét sem. Akikben a hatalmi ambíciók helyén az együttműködés, gondoskodás szelleme munkál. A társadalmaknak a XXI. században sokkal inkább gondoskodó anyákra, mintsem hős apákra van szükségük vezetőként. De ez is csak átmeneti gyógyulási szakasz lehet. Az átmeneti pólusváltást, és a sebek begyógyulását követően az önvezető egyének társadalma az, ahol a háború végképp egy régi, homályos emlékké válik.
Áprilisi “nem tréfa”
Ebben az áprilisi leckében személyes szinten megvizsgáljuk, hogyan veszünk részt láthatatlanul a félelemhullámok nyomában születő nagy válságok kirobbantásában, mi a személyes felelősségünk a háborúkért a világban, mi köze ennek a belső ellenségképeinkhez….és hogyan tudjuk lecsitítani a pusztító tüzet, és fénnyé alakítani, hogy a nyomában a béke megszülessen a világunkban.
Mert a belső béke a háború utáni világban létezik, ahogyan a fény sem lép többé interakcióba a tűzzel. A béke a háború jövője, a fény a tűz jövője.
Ahol béke és fény van, ott többé nincs szükség háborúra és tűzre.
Mielőtt azonban idáig elérnénk, még be kell járnunk a csatamezőnket: összeszedni sebesült bajtársainkat, eltemetni ellenségeinket, beolvasztani fegyvereinket. Véres sebeinket begyógyítani, és többé nem hagyni a sérelmek zombi hadseregének, hogy feltépjék őket.
A 12 személyiségrészünk másik felosztása az alapvető funkciójuk (minőségük) alapján történik.
Három alapfunkciót különböztetünk meg. Mindegyik minőséghez négy személyiségrész tartozik (egy-egy minden őselemből). A minőségek képességeket, erőket is jelölnek.
1.- indító (létrehozó, teremtő) – kardinális – tavasz/vetés, befektetés – gyerekkor, ifjúkor (0-27 év)
2.- fenntartó (stabilizáló, kiegyensúlyozó, kitartó) – fix – nyár/művelés, gondozás – felnőttkor (27-49 év)
3.- lezáró (lebontó, átalakító, pusztító) – -ősz/aratás, betakarítás -érettkor, időskor (49-76 év)
Az Énzőgén részünk azt a képességet hordozza, amivel létbe hívunk, elindítunk dolgokat. A kezdő lökés erejét. Elemi jellemzőjének (tűz akarat-erő) megfelelően az új impulzusokat, új irányok, valóságok elindításának a lehetőségét hordozza.
Ennek központi kérdése a döntésképesség, az akaraterő. Ez a két képesség az, ami meghatározza, hogyan indítunk el az életünkben dolgokat. Van-e az indulásban lendület, és az elég-e ahhoz, hogy célba érjünk.
Az április hónap fókuszában ezek feltárása, tudatosítása és megvalósítása áll.
Kérdései:
Mit szeretnék megvalósítani az életemben?
Mi az az új dolog, helyzet, ami időszerű lenne, amibe bele kellene kezdenem?
Mi az, amit régóta halogatok, és még nem kezdtem bele (csak fejben van meg)?
Mi kellene ahhoz, hogy elinduljak?
Mire várok? Miért halogattam eddig az indulást?
Döntöttem-e, vagy várok-e megerősítést, jóváhagyást a döntésemhez?
Kinek kéne meglöknie, hogy sikerüljön elindulnom?
Mi hiányzik ahhoz, hogy belekezdjek?
Mi történne, ha belekezdenék?
Miért olyan nehéz néha elkezdeni a dolgokat?
Honnan tudom, hogy lépnem kéne?
Az indulat, mint jelzés
Az indulat egy érzés. Aki indulatos, az egy felfokozott, izgatott érzelmi állapotban van. Valamit nagyon szeretne, ami mégsem megy. Az indulat mögött tehetetlenség-érzést, és türelmetlenséget találunk. Valami nem úgy, arra megy, ahogy, amerre szeretnénk, és úgy érezzük, nem tudunk mit tenni. Azt is mondhatjuk, hogy a tehetetlenség-érzésünket fejezzük ki az indulattal: “induljon már el!”…az a valami. A belső tükör-olvasatában a felhívás magamhoz szól: “induljak már el!”
A türelmetlenségünk jelzi, hogy az elindulás időszerű, vagy már régen meg kellett volna tenni. Minél régebbi az “indulás-inger”, annál nagyobb a türelmetlenség.
Az indulat az elindulás-blokknál jelenik meg, jelzi az elakadást. A benne foglalt “indul” ige is ezt jelzi. Elindulnék, de nem tudok. Valami/valaki akadályoz. A külső akadályok a belső akadályainkról beszélnek. Arról, hogy mi blokkolja az akaraterőnket, a döntésünket.
Amikor ezt a belső blokkot akarjuk feltárni, megérteni, akkor az alábbi önfeltáró folyamaton tudunk végigmenni:
(vedd elő a füzetedet)
Vizsgálj meg egy témát az életedben, ami indulatot váltott ki belőled, és amiben nem tudtál még elindulni, vagy csak nagy nehezen. Válaszold meg az adott témára fókuszálva az alábbi kérdéseket magadnak.
1. Hová, merre kéne elindulnom? Megvan-e a célom, az irányom?
2. Miért fontos nekem ez a cél/irány? Mit erősít meg bennem? Milyen leszek, ha elérem a célt?
3. Mennyire hiszem el, hogy a cél számomra elérhető, lehetséges? (0-10 skálán)
4. Mennyire akarom (0-10 skálán) azt, amiért el kéne indulnom?
5. Kinyilvánítottam-e az akaratomat, hogy “én ezt akarom!”
6. Az akaratomban van-e lelkesedés? Mennyire vagyok lelkes, ha arra a dologra gondolok, amiért el kéne indulnom? (0-10 skálán)
7. Az akaratomban van-e bizonyosság? Mennyire vagyok biztos abban, hogy sikerül odaérnem, ahová elindulok, hogy elérem a célom? (0-10 skálán)
8. Hoztam-e döntést az akaratom kinyilvánítása után?
9. A döntésem követi-e a célomat, és az akaratomat, vagy eltér attól? Mekkora az eltérés 0-10 skálán?)
10. A cselekvésem követi-e a döntésemet, vagy eltér attól? Mekkora az eltérés 0-10 skálán?
Fontos! Csak akkor olvass tovább, ha megcsináltad a fenti gyakorlatot, és leírtad a füzetedbe a válaszaidat.
A következő két fejezetben megvizsgáljuk, hogyan működik az akaraterő és a döntés, mikor és miért nem működik.
BÁRMIT AKARHATOK?
Az akaraterő – hozzáférés a lehetőségekhez, ÖSSZEKAPCSOLÓDÁS AZZAL, AMI LEHET(NE).
Funkciója: személyessé tenni és lehívni a lehetőséget.
Formája: “Ezt akarom” – igény-kinyilvánítása elérési út nélkül.
Az akaratnyilvánítás: a szándék ereje, az indító impulzus.
Az “akarom-szeretném” különbsége
Az “akarom”= kijelentő mód, jelen idő. Most akarom, vagyis egy aktualizált igény.
A “szeretném”=feltételes mód (majd egyszer), határozatlan jövő idő. Egy nem aktualizált igény (vágy)
A feltételes mód a vágyakozásra utal.
Üzenete: nem hiszem el, hogy lehet, vagy szabad, hogy elérhető. Valami akadályoz.
Az akaraterő, mint “lehívás, aktualizálás, jelen időre hozás” hiányzik mögüle.
A “szeretném” megfogalmazás arról tájékoztat, hogy bizonytalanok vagyunk abban, hogy a vágyunk lehetséges-e, vagy jogos-e. A lehetőségeinktől való szubjektív távolságot jelzi.
Sokan úgy vélik, hogy az “akarom” erőszakos, durva kifejezés, és ezért tartózkodnak a használatától. Pedig csak határozott, és erővel bír. Épp ez benne a taszító azoknak, akik félnek az akarat erejétől.
A kommunikációjukban az igényeiket a sokkal lágyabb, kedvesebb “szeretném” kifejezéssel fejezik ki. Ennek azonban csupán határozatlansága van (egy bizonytalan vágyakozást fejez ki), de nincs benne a teremtő impulzus, az “ige”. Figyeld meg, hogy amire azt mondod, hogy “szeretném”, az nem tud megvalósulni, egy jövőbeli vágy marad. Vagy elmerül a feledésbe.
Egy másik figyelmeztető jel arra, hogy nem használod az akaraterődet, ha azt látod, hogy amiről kimondod, hogy szeretnéd, az a szomszédodnál, vagy a barátodnál valósul meg. Nem nálad. Ilyenkor a “szeretném” a közlésedben a másik ember számára egy emlékeztető jelzés volt a saját igényére, amit azonban ő aktivált is a maga számára az “akarom”-mal. Azzal, hogy hozzá kapcsolta az akaraterejét, számára elérhetővé vált az, ami nálad még csak “várakozó valóság”.
Ha nincs elég bátorságod használni és megnyilvánítani az akaraterődet, akkor ne csodálkozz, ha a vágyott dolgok távol maradnak.
Nézd meg a 3. kérdésre adott válaszodat. A “szeretném” még nem az akarat kifejezése. Ha csak szeretnéd, akkor valószínűleg nem igazán hiszel benne, hogy elérhető a célod, és 7 alatti pontszámot adtál ennél a válasznál. Ilyenkor az akaraterő meg sem nyilvánul, mert lehetetlennek tartjuk az elérést.
Ha a 4. kérdésre magas pontszámot adtál, azaz nagyon szeretnéd, hogy megvalósuljon az életedben, de nem hiszel benne, hogy az lehetséges, akkor hosszú távon egyfajta közöny, apátia, lemondás állhat be, ami jelentős frusztrációval jár.
Az akaratnyilvánítás megkerülése. A …”de”…kifejezés jelzi, hogy akarom is, meg nem is. A “de” mögötti kifogás az, ami visszatart. Bármi is legyen az, szétforgácsolja az akaratunkat. Egy “olyan, mintha”. Úgy teszek, mintha akarnám, de legbelül ez egy “nem”. Ezért az így indított dolgok sikeréhez nem fűzhetünk sok reményt, mert a végeredmény a valódi belső szándékunkat fogja követni. Az akaraterő képes hegyeket mozgatni. A “de” azonban leblokkolja ezt az erőt. Ha valaki olyat támogatsz abban, hogy sikeres legyen, aki így nyilatkozik, akkor tudnod kell, hogy kidobott energia a segítséged, amíg ő magában “de” nélkül nem határozza el az elindulást. Ezt a szándéknyilvánítást kívülről nem lehet pótolni.
Az akarat belső kinyilvánítása is egy érvényes belül elhangzó “teremtő ige”. Sokszor elég, ha magadban kimondod, hogy “én ezt akarom”, és a lehívás elindul. Egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy megkaptad, megérkezett a világodba.
A határozott akaratnyilvánítás a beindított motor az autóban. Amíg ez nem történik meg, addig csak ülsz a kormány mögött, de nem fordítottad el a slusszkulcsot.
Az 5. kérdésre adott válaszod akkor “igen”, ha hangosan, vagy magadban határozottan és jelen idejűen kinyilvánítottad az igényedet (..”de”… és szeretném nélkül)
Az akaraterő, érzelmi hője
Az “akarom” nem csak egy üres szó, hanem egy erőteljes érzés is. Ha nincs mögötte érzelmi hő, akkor ereje sincs.
Olyan érzésekhez hasonlít leginkább az akaraterő fellobbanása, mint a lelkesedés, a szenvedély.
Ha az akaratnyilvánítás megtörténik, de nem kíséri az érzelmi beleélés, az öröm, a lelkesedés, akkor az igény energetikailag nem támogatott. A kimenő jel gyenge. Ha nincs erős érzelmi impulzus, töltés rajta, akkor az akarat görcséről beszélhetünk, ami terméketlen akarás, akaratosság, egyfajta küzdelem lesz. Ilyenkor görcsös cselekvéssel próbáljuk általában pótolni a hiányzó flowt.
Minél erősebb az akaratnyilvánítás energia-szintje, érzelmi töltete, annál valószínűbb, hogy kitart a célig, azaz, hogy odaérsz vele. A lelkesedés, szenvedély, érzelmi átélés, ami az akaratodat kíséri, amikor kinyilvánítod az üzemanyag, ami ellátja a motort, amíg célba érsz. Tele tankkal nagyobb esélyed van.
A 6. kérdésre adott válaszodból láthatod, mennyire erős az akaratnyilvánításod energiája.
Amikor az “akarom” kifejezést valaki azért kerüli, mert az azt jelenti számára, hogy “most nincs”, akkor a negatív fókusz leblokkolja az akaraterőt. A hiányérzet, amit megidéz, letompítja a lelkesedést, megkeseríti a szenvedélyt még akkor is, ha meri használni.
Míg az első esetben a “szeretném”-mel megkerült akaraterőt az érintett azért nem használja, mert fél attól, szó szerint fél az erejétől, a második példában az akaraterőt a fájdalmas hiányérzet blokkolja. Az az emlék, hogy “nagyon akart” valamit például gyerekkorában, amit nem kapott meg, és az emlék kudarcélményként újra előhívódik minden egyes “nagyon akarásnál”.
De akkor hogyan lehetséges, hogy ha működik az akaraterő mágiája, akkor gyerekként nem kapta meg, amit igazán akart? – kérdezhetnéd jogosan.
Úgy, hogy tudat alatt már akkor is magában hordozta azt a bizonytalanságot, kétséget, hogy “megkaphatom-e”. És épp ez a tanult/öröklött bizonytalanság, kétely, mint hiánytudat akadályozta meg már akkor is, hogy megkapja, amit akart.
Csak akkor hívhatjuk az akaraterőt valódi teremtő impulzusnak, ha az a bizonyosság kíséri, hogy “amit akarok, azt meg is kapom, el is érem”. A bizonyosság, hogy az akaratom teljesül – nem kell tudnom hogyan, és miért – azt feltételezi, hogy az ősbizalom állapotában vagyok, amikor “akarok”.
A hiánytudat, és a nyomában járó sikertelen akarat-próbálkozások kudarcélményei épp ezt az állapotot kérdőjelezik meg. Ezzel a bizonytalanság ördögi körét erősítik meg, amikor maga a hiány-fókusz teszi negatívvá a végeredményt leblokkolva a teremtő erő működését.
Úgy képzeld el, hogy ilyenkor bár lehet, hogy elindultál, de egyre jobban lassítasz, vagy akár hirtelen rálépsz a fékre.
Az ősbizalom-állapotban az akaraterő akadálytalanul működik: ebben az esetben az a belső bizonyosságom/alapállásom, hogy “a világom teljesíti a kérésemet, igényemet”….”a világom támogat, nem az ellenségem”. Ebben a szinte naív bizalmi állapotban nincs okom arra, hogy attól féljek, hogy valamit nem kapok meg.
És itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy amennyiben tele vagyok ellenségképekkel, nem lehetek az ősbizalom/bizonyosság összekapcsolt állapotában. Hiszen egy ellenséges világtól nem várhatom, hogy teljesítse a kérésemet.
Ha a szüleim már gyerekkoromban is rendszeresen visszautasították az akarat-próbálkozásaimat, az azt jelenti, hogy egy olyan hitrendszert örököltem, ami szerint “nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz…..sőt, durvább esetben egyáltalán nem kaphatod meg azt, amit akarsz”. Ilyenkor ezt a mintát tanuljuk meg a szüleinktől, és ez lesz az érvényes parancsunk a világunk számára: “hogy ne teljesítse a kéréseinket!” Ehhez elég a példamutatásuk – az, hogy ők is kudarcköröket futnak a saját életükben az akaratukkal, és tőlünk is azt várják, arra nevelnek, hogy “ne legyünk akaratosak”.
Egy akaratos gyerek rém idegesítő tud lenni az akaraterejében gátolt szülő számára., mert éles tükröt tart neki arról, hogyan toporzékolnak a saját elzárt igényei a világban. Az igénytelen, önzetlen “jó gyerekek” lekorlátozott akaraterővel rendelkező, az igényeikről letiltott gyerekek valójában, akiknek keményen meg kell majd küzdeniük az életben a sikerekért.
Ez maga a hiánytudat kialakulásának belső gondolati mechanizmusa, aminek az lesz a következménye, hogy tényleg hiába fogsz próbálkozni, hogy megkapd azt, amiről legbelül tudat alatt azt állítja a programod, hogy “úgysem kaphatod meg”.
Egy belső szabotázs program. Aki ilyet futtat, az már korán megtanulja, hogy az igényei nem teljesülhetnek, ezért jobb őket visszafogni, és szó szerint “igénytelenné” válik. A másokért élők, a mások igényeit kielégítők, miközben a saját igényeiket nem is tudatosítók, vagy azokról könnyedén lemondók tipikusan ilyen mentális önszabotázs áldozatai. Az önkorlátozás tökéletesen működik.
Egy ilyen programmal hiába is próbálkoznánk erőszakkal vagy az igazság nevében érvényesíteni az akaratunkat, az kudarcra van ítélve. Mert nem a módszer megválasztása hibás, hanem lehetetlen maga a teljesülés addig, amíg nem hatástalanítjuk az akaraterőnket blokkoló belső parancsot és nem adunk engedélyt magunknak – a bizonyosság állapotába visszatérve – a teljesülésre.
Ez a belső korlát arra hasonlít, mintha elindulnál a járműveddel, ami útközben megáll, mert “letilt” valamelyik rendszere, ami hibát jelez. Mindegy, milyen erősen nyomod a gázt, ha nem üzemképes a jármű.
Ha irigykedve nézed azokat, akik mindig megkapják, elérik azt, amit akarnak, akkor jusson eszedbe, hogy nem a képességed hiányzik, hanem a belső blokkod alól kell felszabadítani az akaraterődet. Meg kell találnod a “hibát a rendszeredben”, ami letiltott.
Ennél persze kissé árnyaltabb a kép, mert ritka az az ember, akinél nem blokkolt valamilyen belső program által az akaraterő. Inkább annak mértéke a kérdés, és az, hogy milyen “akarat-tárgyakra/helyzetekre” vonatkozik a korlátozás.
Minden látszólagos külső korlát, ami az akaratunkat meghiusítja, tehát valójában egy láthatatlan belső korlát – önkorlátozás. Ennek nincs racionalitása, emléke, értelmes oka – egyszerűen egy program, ami lefuttatja magát a tudatalattinkból – amíg észre nem vesszük, és meg nem állítjuk.
Néhányan komolyan megijednek a lehetőségtől, hogy megszabaduljanak az akaraterejüket bénító önkorlátozástól, mert azt gondolják, hogy az jó okkal történt. Ha egy bűntudat programmal párosult, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az elménk már gyerekként azt a magyarázatot gyártotta le számunkra, hogy biztosan “rosszak voltunk/vagyunk”, és ez egyfajta büntetés, amit megérdemlünk. Nagyon is jogos, hogy nem kapunk meg mindent, amit akarunk. Mert nekünk az “nem jár”. A gyermeki elme így próbálja megmenteni a tökéletes szülői képet, elfedni az alkalmatlanságot, hogy inkább magát kiáltja ki bűnbaknak. Átveszi a szülőtől a korlátozást, azt legalizálja és önmaga lesz az ítéletvégrehajtó. Innentől önmagát tiltja le a saját igényeiről.
Amíg “ítélet alatt állunk”, addig a megszokott igénytelenség velünk marad.
Amint megértjük ezt a “szülővédő mechanizmust”, és megtanuljuk ítéletmentesen látni az ő helyzetüket is – akik szintén a sokgenerációs hozott mintát folytatták öntudatlanul – bátrabban állunk neki felszabadítani magunkat a néha évszázados teher alól, és elkezdhetjük érvényteleníteni az önítéleteinket, és feljogosítani magunkat arra, amit akarunk.
Mert ez az önkorlátozó program is csupán egy “mentális szokás”, amit miután feltártunk, szabadságunkban áll önmagunkban megváltoztatni.
A 7. kérdésre adott válaszod mutatja a “bizonyosság-szintedet”, azt, hogy mennyire jóváhagyott az igényed az elméd által. Ha ez 7 alatti pontszámot mutat, akkor mindenképpen érdemes foglalkoznod a bizonyosság-blokkoddal, és visszatérni az ősbizalom eredeti, sértetlen terébe.
(Az ősbizalomról – mint absztrakt ősképről a negyedik tudatszint anyagában részletes kifejtést adunk.)
Az akaratnyilvánítást követő lépés az elinduláshoz a döntés. Ebben a fejezetben ezért a döntéseink mélyére nézünk. A döntésképesség az önálló cselekvőképességemet szimbolizálja, azt, hogy mennyire viselkedek felnőttként vagy gyerekként.
Aki nem hoz döntéseket, az olyan, mint egy gyerek, aki helyett mások (a szülők), a nagyok hozzák meg a döntéseket. Szó szerint kicsinek érzi magát, és úgy is vesz részt az életében.
A döntésképtelenség egyik következménye, hogy kiszolgáltatottá tesz. Aki nem hoz döntéseket, az azt üzeni, hogy nem tudja irányítani az életét, és átadja az irányítást azoknak, akik helyette döntenek. Így viszont nem a saját életét éli.
A döntéshez tudati nagykorúság kell, mert
Az engedély kérés, jóváhagyás a döntéseinkhez tudati kiskorúságot jelez. Nagyfokú bizonytalanságot, hogy jogosult vagyok-e döntést hozni – ez általában nagyon domináns, vagy éppen döntésképtelen szülők gyerekeinél gyakori – vagy képes vagyok-e jó döntést hozni. Ez utóbbi döntésképtelenség abból az önbizalomhiányból fakad, amelyben megkérdőjelezzük az alkalmasságunkat. Aki ettől szenved, az gyerekként azt tapasztalhatta, hogy a szülei, vagy a tekintélyszemélyek az életében gyakran alkalmatlannak nyilvánították. Ahelyett, hogy támogatták volna, inkább megkérdőjelezték a próbálkozásait, szembesítették a “hibáival”, esetleg megszégyenítették miatta, és nem bátorították, nem mutatták meg a megoldási utakat. Nem adtak lehetőséget a “javításra”, így elmaradt az önálló szárnypróbálgatás sikerélménye. A “hülye vagy fiam/lányom” mantra beégeti az alkalmatlanság tudatát a cseperedőbe. Akkor is ez a helyzet, ha burkolt üzenet volt a szülő részéről a bizalomhiány, és olyan védőburával párosult, amiben az alkalmatlan gyerek helyett mindent a magabiztos, erős szülő rendezett el. A jószándékú óvó-védő megmentő szülők gyerekei hajlamosabbak önállótlan felnőttekké válni, akik később is átadják az irányítást egy erősebb, kompetensebb tekintélyszemélynek.
A szülői döntésképességi minták, és a kamaszkori megküzdés a felnőtté válásért, az én-határok kijelölése szintén fontos elemei annak, hogyan hozunk felnőtt korunkban döntéseket.
A döntés elköteleződés az eredmény, egy irány mellett: Igen=“legyen”, Nem=“ne legyen”
“Akarok egy mosogatógépet” – ez egy akarat/szándék kinyilvánítás, lehívás, igény-aktiválás
“Veszek egy mosogatógépet” – ez egy döntés, amiben az elérési út, a cselekvés és a cselekvő is meg van nevezve. Én (a cselekvő) vásárolok (cselekvés) egy mosogatógépet. Vagyis az akaratom konkrét cselekvési formát ölt, annak én leszek a végrehajtója, és ilyen módon. A döntés tehát a kivitelezésre vonatkozik, a megvalósulás elérési útjára. De mondhatnám azt is, hogy “Kérek ajándékba apámtól egy mosogatógépet.” Ez egy másik döntés, egy másik elérési útvonallal.
Döntést akkor hozunk, ha szeretnénk cselekvően részt venni az igény kivitelezésében, vagy irányt adunk a megvalósulásnak.
A döntés konkretizálja, sűríti, és szűkíti – fókuszálja az akaraterőt, és egy további elemet ad hozzá: az elköteleződést. A részvétellel személyesen bevonódunk az igény kielégítésébe, teszünk érte, hogy megvalósuljon.
A 8. kérdésre adott válaszod mutatja, hogy hoztál-e döntést, vállaltad-e a cselekvést, az aktív megvalósítást, azaz elkötelezted-e magad a szándékod mellett. Ha a döntés hiányzik, akkor az aktivált akarat lóg a levegőben, mert még a megerősítő mozzanatodra vár, a végső jóváhagyásra, amivel engedélyt adsz arra, hogy belépjen a valóságodba:
Onnan látszik, hogy valóban meghoztad a döntést, hogy megteszed az annak megfelelő lépést (az elsőt legalább).
A 9-10. Kérdésre adott válaszod mutatja meg, hogy a döntésed (a lépésed iránya) összhangban volt-e az akaratoddal, vagy más irányba indultál. Utóbbi esetben átverted, kicselezted magad. Úgy tettél, mintha azt tennéd, amit akarnál, de olyan döntést hoztál, ami nem az akaratodat támogatja.
Például kinyilvánítottad az akaratodat, hogy legyen egy új konyhabútorod, van is rá pénzed, de meglátsz egy akciós hirdetést egy fűnyíróról, és úgy döntesz, hogy inkább fűnyírót veszel.
Ugyanez időben elnyújtva, amikor az a döntésed, hogy csináltatsz egy új konyhabútort, ami még szinkronban van az akaratoddal. Összegyűjtöd rá a pénzt, de mire a vásárlásra kerülne a sor, inkább veszel rajta egy repülőjegyet a Maldív szigetekre.
Mindkét esetben megígértél magadnak valamit, amit nem teljesítettél. A világodban valószínűleg szembejönnek a szintén ígérgető-nem teljesítők, vagy félreteljesítők, hogy emlékeztessenek arra, amit magaddal csinálsz.
Egy másik verzióban (megtörtént eset): összegyűjtöd a konyhabútorra a pénzt, ott van, de nem költöd el rá, hónapokig parkol egy dobozban a szekrényben. Aztán egyszer csak kinyitod a dobozt a szekrényben – mert eszedbe jutott, hogy most jó lenne valamire az a pénz, most sem a konyhaszekrényt vennéd meg – és hát üres. Eltűnt a pénz.
Nem véletlenül. A pénz a konyhaszekrényre volt ott. Ahogy elfelejtődött benned a konyhaszekrény, úgy tűnt el a rávaló összeg a valóságodból.
A csalódás, amit ilyenkor érzel, az önmagad megcsalása a be nem tartott ígéreted miatt.
Ez nem minden esetben szükséges. Vannak ugyanakkor olyan kívánságaink, igényeink, amelyek a cselekvő részvételt feltételezik. Például: “Táncos akarok lenni.” A döntés ez esetben, hogy elmegyek táncolni, beiratkozok egy tánciskolába….stb.
Az akaraterő ilyenkor valójában nem a táncos pozícióra, mint végeredményre vonatkozik, hanem az útra, ami oda vezet. Valójában azt akartam mondani, hogy : “táncolni akarok – profi szinten”. A döntés ebben az esetben ezért nem nélkülözheti az aktív cselekvésemet, mert ha nem táncolok, akkor nem tudom teljesíteni az igényemet. Itt éppen a táncolás az akarat lényege is.
A mosogatógépet ugyanakkor megkaphatom úgy is, ha aktív cselekvőként döntéssel nem veszek részt a kivitelezésben, vagy csak minimálisan.
Az alábbi egy megtörtént eset a saját életemben annyi csavarral, hogy a valóságban egy mosógépet vettem, amivel egy karib-tengeri luxus hajóutat nyertem:
Például nyerek egy mosógépet nyereményjátékon, miután az akaratomat kinyilvánítottam. Ez az esemény látszólag szerencsés véletlenek egybeesése – szinkronicitás – valójában azonban itt is én teljesítem a saját igényemet egy nyereményjátékon keresztül. Ebben az esetben is van egy “alig látható” döntési aktus, aktív cselekvés: pl amikor jelentkezem a nyereményjátékra, vagy megveszem a lottószelvényt (miközben ott van az aktivált igényem, szándékom a mosógépre a nem blokkolt teremtőerőmmel kinyilvánítva).
Te melyik döntés-típusba tartozol?
Vizsgáld meg a saját döntési önállóságodat, döntési protokollodat.
Vedd sorra az utolsó néhány olyan döntési szituációit, amiben csak rólad, a Te életedről, vagy a Téged érintő cselekvésről volt szó:
Ki hozta meg a döntést?
Mi/ki befolyásolta a döntést?
Kértél-e tanácsot, jóváhagyást? Ha igen, kitől?
Mi korlátozta a döntést?
Hány évesként viselkedsz, amikor dönteni kell? Mit mond erről a környezeted?
Tekintélyszemélyek, akikre hallgatsz a döntésnél.
Vizsgáld meg azokat a helyzeteket az életedben, amikor nem csak Téged érintett a döntés (pl a családot, a munkahelyi csapatot….stb)
Ki hozta meg a döntést?
Hogyan vettél részt a közös döntésben?
Mennyire sikerült érvényesíteni az akaratodat a döntésnél?
Konfrontálódtál-e a döntés miatt?
Átengedted-e a döntést másoknak? (Nekem mindegy alapon.)
Döntöttél-e mások helyett?
Meghúztad-e a döntési határodat? (Eddig terjed a döntési hatásköröm.)
Kik vannak még a döntési hatásKÖRödön belül, akik helyett döntesz?
Szoktál-e mások helyett döntést hozni, amikor nem vagy érintett? Beavatkozol-e, ha a másikat döntésképtelennek látod, vagy ha Te “jobban tudod”?
Szoktak-e mások tőled tanácsot/jóváhagyást kérni a döntésükhöz?
A döntés-aktív személyek nagyobb döntési hatáskörrel rendelkeznek, és azt akár hajlandók is túllépni. Küzdenek azért, hogy ők döntsenek. Az agresszor szerep felé húznak.
A döntés-passzívak “kis helyen elférnek”, nem sok vizet zavarnak, a döntéseket kényelmetlennek érzik, határozatlanok, bizonytalanok, könnyen átadják a döntési jogukat. Az áldozat szerep felé húznak.
A döntés-flow személyek könnyen és gyorsan meghozzák a saját döntéseiket, önállóak, és nem döntenek mások helyett. Világosak a döntés-határaik.
A válaszaid alapján Te hová sorolod magad?
Figyeld meg a környezetedben élőket, és sorold be őket az alapján, ahogy döntenek a fenti három csoportba.
Az énzőgén személyiségrészünk alapvető szerepe, amit kialakít és ami meghatározza az önérvényesítés minőségét és módját: a harcos. A harcos lép elő, amikor ki kell állnunk magunkért, érvényesíteni kell az érdekeinket, küzdenünk kell, vagy meg kell védenünk magunkat. Ő az illetékes “háborús ügyekben”, konfliktusokban, vitákban, és őt kell keresnünk az erőszak mögött. A genetikai programunk, az én-képünk és a világképünk határozza meg, hogy mire, hogyan tudjuk használni a harcosunkat, és befolyásolja a hozzá való viszonyunkat.
Harcos részünk a szakértő a csatatereken. Sőt, mivel ő ekkor éled fel, érdekében is áll, hogy mindig legyen csatatér a közelben.
Identitásunk meghatározó eleme az, amit elutasítunk, aminek ellenállunk, akiktől elhatárolódunk.
Győzni minden áron, minden helyzetben
Elérni azt, ami a szülőknek nem sikerült (legyőzni a szülőt,/a nálam erősebbet)
Elsőnek lenni – a legjobbnak lenni
Amire szüksége van: verseny, ahol megmérettetheti magát
Eszménye: bátorság
Legjellemzőbb negatív tulajdonsága, ha sokkolt: agresszió/vakmerőség
Nemi identitás
A kollektív férfiminta, mint ideakép
Erősnek lenni (egy férfi nem sír)
Amire szüksége van: közönség, aki előtt felléphet
Eszménye: férfiasság
Legjellemzőbb negatív tulajdonsága, ha sokkolt: büszkeség/hiúság/lenéző
Megvédeni a rám bízottakat
Kollektív családfő-kép (a törzsfőnök)
Önfeláldozó nő
Amire szüksége van: védelemre szorulók
Eszménye: biztonság/jövő
Legjellemzőbb negatív tulajdonsága, ha sokkolt: birtokló/mártír
Nőként sikeresnek lenni a férfiak világában (legyőzni a férfit)
Férfias nő
Férfiszerepek a nők életében
Amire szüksége van: férfiak, akiket legyőzhet
Eszménye: teljesítmény, maximalizmus
Legjellemzőbb negatív tulajdonsága, ha sokkolt: kirekesztő/megalázó/kegyetlen/hidegvérű
Rendet tenni minden áron
bíráskodás
A megmentő beavatkozása, szülői pozíció, a másik gyereknek kezelése
Amire szüksége van: konfliktushelyzetre, amibe beavatkozhat
Erkölcsi fölény a helyzetben: a “jó oldalra állni”
Eszménye: igazság
Legjellemzőbb negatív tulajdonsága, ha sokkolt: beavatkozó/álszent
“Csakazértis-csakazértse” örök lázadók
Beragadt kamaszkor
Tiltakozás a szülői/kollektív minta ellen
Amire szüksége van: régi rendszer, ami ellen lázadhat
Eszménye: másság/változás
Legjellemzőbb negatív tulajdonsága, ha sokkolt: nagyképűség/felsőbbrendűség
Te melyik típusba tartozol?
Jelöld 1-10-es skálán, hogy melyik típus mennyire jellemző rád. (ahol 1=semennyire, 10=teljesen)
Vizsgáld meg a pontszámaid alapján, hogy a harcosod inkább férfi, (Y pontszám magasabb, mint az X pontszám) vagy inkább nő (X nagyobb, mint Y).
Állítsd őket sorrendbe a legtöbb pontszámot kapó típustól a legkevesebbig.
A legtöbb pontszámot kapó (vagy ha többre adtál 7 fölötti pontot) a “domináns harcos típusod”. Legjellemzőbben ezért harcolsz, és így viselkedsz a harcban.
A legkevesebb pontszámot kapó típus áll a legmesszebb tőled. Ez hiányzik belőled. Ha fejleszteni akarod a konfliktus-kezelési képességedet, az ő harcmodorát, belső indítékait is meg kell ismerned.
Hozd egyensúlyba és szélesítsd a harcos palettádat. A cél az, hogy a túl-domináns harcosodat (jóval több pontot kapott, mint a többi típus, vagy 8-10 közötti a pontszáma) visszafogd, mert ez már rutin számodra, és korlát. Ha mindig csak ezt az egy típust használod a konfliktusaidban, akkor túlműködve sokkolódik, és a negatív tulajdonságai lesznek jellemzőek rád.
Ha képes vagy harcmodort-váltani – egyáltalán felismerni az eltérő típusokat, érdekeket, akkor eredményesebb leszel a konfliktus-megoldásban.
Kezdj el más harcmodorokat is elsajátítani, megismerni. Azzal kezdd, ami a legkevesebb pontszámot kapott tőled. Lépj közelebb hozzá, hogy megértsd. Engedd meg, hogy megmutassa magát. Ne menekülj ezekből a helyzetekből, tanulj belőlük.
Az önérvényesítési képességedet nagyban befolyásolja, hogy egyetlen harcmodor ural téged,(sokkolt, míg a többi blokkolt), vagy képes vagy a különböző harcosaidat mozgatni.
A második lépésben már a kiegyenlített Harcos szerepből kiléphetsz, mert már nincs rajta plusz töltés (sokk), és feltárt, integrált állapotban van (nincs blokkolva). Ekkor végleg elhagyod a csatamezőt.
A nyílt küzdelem a harc külső dimenziója. A belső vetülete az ellenállás. Minden, aminek “ellen-állunk”, azt elutasítjuk. Az nem elfogadott számunkra. Az ellenállás feszültséget kelt, amely energiát gerjeszt. Olyan érzelmi állapotok kísérik, amelyek gyűjtőfogalma a félelem.
Ha nem félnénk, nem állnánk ellen és nem vennénk fel a harcot.
A félelem nem más, mint a bizalom hiánya. Amikor a bizalom sérül, ellenállás és félelem keletkezik. Ezt néha csak enyhe feszültségként, stresszként érzékeljük, máskor pedig kézzel fogható pánikreakciókat is produkálhatunk félelmünkben.
A félelmünk indoka ebben az esetben az, hogy úgy érezzük, veszélyben vagyunk. Vagy mi, vagy valaki, vagy valami, ami fontos nekünk.
A harc mögötti első láthatatlan ok a bizalom felfeslése (bizalomseb) – amin a harc kultúrája tenyészik. Amint sebet kap a bizalmunk – és arra nem vagyunk tudatosak – az elválasztottság-élményünk hasadást, feszültséget, félelmet gerjeszt, ami ellenségképet keres magának. Így tárgyiasul és fókuszálódik a félelmünk, a feszültség-energiánk. Az ellenség képe célt ad neki és értelmet. A szembenállás megjelenik: valamivel/valakivel szemben pozícionáljuk magunkat.
A harc érzelmi mozgatórugója: a félelem
Az ellenségkép értelme – a félelem aktiválása.
Ahhoz, hogy harc alakuljon ki, ellenségre van szükség. Az ellenség pedig az ellenségképből születik. Mindenkinek van ellenségképe, melynek nagy része tudattalan, és öröklött, vagy a kollektív ellenségképekből szűrődik át. Az ellenségképünk sokat elárul rólunk.
Az, hogy mit/kit tekintünk ellenségnek nem egy racionális döntés eredménye, sokkal inkább beállítódás. Az ellenségképünkre programozva vagyunk.
Mindennapi helyzeteinkben jelen van a konfliktus, a vita, az egyet nem értés. Ezek azok az éles helyzetek, amikben gyakorolhatjuk az akaraterőnket, csiszolhatjuk a harcmodorunkat, megismerhetünk más küzdési módokat, stratégiákat – tanulhatunk.
Amíg menekülünk ezekből a helyzetekből, rossznak ítéljük őket, addig még nem állunk bele ezen részünk felfedezésébe, alakításába.
Ellenséges helyzetben lehetőségünk van meglátni, hogyan állunk a harccal, milyen alapállást veszünk fel, milyen megküzdési stratégiát alkalmazunk. Láthatjuk magunkat harc közben.
Mi értelme a harcnak – az edzésen túl ?- kérdezhetnéd.
Az, hogy a Harcos részünk a belépő a Sikerhez. Nem érhetünk el komolyabb sikereket ezen képességeink fejlesztése nélkül, az akaraterőnk birtokbavétele nélkül.
És itt gyakori, hogy inkább lemondunk a sikerről, hogy elkerüljük az erőszakot. Ez a kép azt mutatja, hogy félünk a saját erőnk (akaraterőnk) működésétől. Attól, hogy az árthat valakinek, vagy nekünk. Minél erőszakosabb az elérési utunk, annál inkább ártalmas (nekünk, vagy másnak).
Ha például az a félelem jelenik meg bennünk, hogy ha elérünk egy vágyott dolgot (siker), akkor elveszítünk egy másikat, ami fontos. (a siker ára). Ilyenkor ezt erőszaknak, veszteségnek és kényszerválasztásnak éljük meg a lefelezett valóságunkban.
Ugyanakkor a “harc nélküli harc” állapotában az akaraterő nem termel erőszakot és nem kíván áldozatokat. Ehhez azonban már túl kellett lépnünk az ellenség-képeinken, a félelmeinken, és a kollektív – “a sikernek ára van”-hiedelmeken.
A harc csak az 1-2. tudatszinten jelent erőszakot. A 3. tudatszinttől a Harcosunk már olyan kiegyensúlyozott, és az akaraterőnk működőképes, hogy a tudatszint fejlődési folyamatának a végére elérkezünk a “harc nélküli harc” állapotába. Amikor már az erő önrendező – ez az Erő Flow-ja – és az erőszak szükségtelen.
Innentől kezdődnek a “win-win” helyzetek, melyet képesek vagyunk felismerni és létrehozni. Ez az együttműködés új szintje. Aki ide elérkezett, az nem vesz részt az 1-2. tudatszint csatáiban többé, de felszámolni sem akarja azokat. Nem ítélkezik fölöttük, és nem avatkozik be. Pontosan megértette, hogy egy fejlődési állomás részei, gyakorlóterepe az alsóbb tudatszintek számára.
HARCMŰVÉSZ – a harc mágiája
Figyeld meg, milyen válaszok születnek Benned az alábbi kérdésekre. Írd le mindazt, ami feljön benned a kérdésre. Úgy, ahogy jön, értelmezés nélkül.
1. Lehet a harc művészet?
2. Önmagam legyőzése – önfegyelem?
3. A békés harcos útja – harc nélküli győzelem? Hogyan képzelem el?
4. Szükséges harcolnom ahhoz, hogy erős legyek?
5. Az erőm tudatosítása, felfedezése, uralása…..mit tehetek ezért?
6. Az erő tudata (megtapasztalt tudása és uralása) szükségtelenné teszi a harcot. Igaz ez?
7. Mennyire vagyok messze időben (hónap/év) attól, hogy megvalósítsam magamban a “harcművészt”?
ítélet = ROSSZAT AKAR
erőhatás/erősebb lehet nálam = VESZÉLYES
hatalma van = ÁRTÓKÉPES
célpont = ELÉRHET
(az határozza meg, hogy mennyivel erősebb nálam, és mennyire “rossz”indulatú)
– Legyőztem és megerősödtem. = nyertes
Megmondjuk, ki az ellenség: a médiából ömlik az aktuális ellenségkép. Tömegek állnak be mögé, teszik a sajátjukká, és harcolnak érte vagy ellene szavakkal, tettekkel. Amikor sikerül közös kollektív ellenségképet létrehozni, akkor az összeadódó félelemenergiák harcba hívják az ellenfelet. Csak idő kérdése a megjelenése azok világában, akik éltetik az ellenségképet.
A politika, a propaganda, a reklámok (félj a betegségtől, itt a gyógyszer) melegágyai az ellenségkép gyártásnak. Jól felfogott üzleti és hatalmi érdekeik mentén befolyásolják tömegek tudatát, hogy elérjék a kívánt viselkedést.
Ezzel sem kell harcolnunk, mert ez az alacsony tudatszintű rendszerek sajátossága. Elég, ha nem fogyasztjuk tartalmaikat, és távol maradunk virtuális csatamezőiktől.
Nagyban befolyásolja a saját ellenség-képünket, mivel az nagyrészt öröklött. Megkereshetjük a mintázatokat, hogy mi ellen/miért harcoltak a szüleink, nagyszüleink, milyen mögöttes érték/gondolat/igény/félelem volt a küzdelmük mögött (mit akartak elérni, mi motiválta őket), és ezeket megvizsgáljuk a saját életünkben.
Például apám mindig a hülye főnökével harcolt, aki ráadásul hasonlított az agresszív apjára. Utált ezzel az emberrel dolgozni, nem szerette a munkáját, mégsem hagyta ott. Mintázata: apám irányít, az árnyékában élek, és küzdök vele, de nem merek lelépni. Még mindig erősebb nálam – ő a főnök. Én mennyire jövök ki a főnökömmel? Apámmal? Mennyire vagyok önálló, rugalmas a munkámban? Hányszor váltottam munkahelyet, amikor nem szerettem a munkám? Vállaltam-e, megcéloztam-e főnöki pozíciót?
Paradoxonok működtetik a valóságunkat.
Jó ha tudjuk, hogy minden, amit a poláris gondolkodásunkkal létrehozunk, annak az ellenkezője is létrejön a világunkban. Majd egy idő után találkozunk vele. Nem azért, hogy ártson, hanem épp azért, mert a két pólus egyesülni vágyik. Az általunk elutasított ellenoldal az elfogadásunkra vágyik. Mi meg félünk tőle…..mindaddig, amíg elutasítjuk. Így védekezni, harcolni fogunk, vagy menekülünk előle, ellenállunk neki. Pedig azért jelent meg a világunkban, mert hozzánk tartozik.
Minden ellenségünk egy elutasított, kizárt részünk. Egy veszélyes idegen, akit nem ismerünk. Mert soha nem mentünk közel hozzá. Nem akartuk, nem mertük megvizsgálni. A teljességünk hiányának a bizonyítéka.
Minél erősebben zárjuk ki, ítéljük meg, utasítjuk el, annál nagyobbra nő, és annál nagyobb erővel töri ránk az ajtót. Saját lehasadt részeink elől nem menekülhetünk.
Az ellenállásunk táplálja, ezzel adunk át energiát neki. A kiáramló félelmünk, gyűlöletünk, undorunk…stb olyan energialöket, ami az “ellen-felünkben” (milyen kifejező: az ellenkező felünk, vagy másik felünk, aminek ellenállunk) fegyverré válik és ellenünk fordul.
Feladat – vizsgáld meg az ellenség-képed, és megküzdési képességedet
Válaszold meg az alábbi kérdéseket
Énkép – Ellenségkép
1. Mi az, ami először eszedbe jut a “harcról”?
2. Mi az, amit legjobban utálsz másokban, ami kiveri a biztosítékot nálad?
3. Mi az, ami ellen harcolsz (harcoltál), küzdöttél az életedben?
4. Mi az, amiért hajlandó vagy harcolni, azok az értékek, amiket meg kell védeni?
5. Min kéne javítani a világban?
6. Mi az, amit a legnehezebb elérni (kihívás)? Mit tettél eddig, hogy elérd?
ÉN(ön)-védelem
7. Mennyire biztonságos a világ?
Teljesen – eléggé – kicsit – semennyire
8. Mit teszel éles helyzetben, ha konfliktusba kerülsz?
(Írd le röviden a legutóbbi szituációt)
9. Mik azok a helyzetek, amikben nem tudod megvédeni magad, amikben alulmaradsz?
Mit teszel ilyenkor?
10. Kik vannak “fölötted” (előtted), akikhez alkalmazkodnod kell (akik erősebbek, vagy fontosabbak nálad)?
11. Kit vagy hajlandó – bármi áron – megvédeni?
Önreflexió
12. Mit mutat rólam az ellenségképem? A kép megfordítása: mitől félek valójában?
13. Honnan jön az ellenség-képem?
14. Ez az én ellenségem/félelmem?
ALAPIGÉNY – A SZEREP MÖGÖTT: A TÚLÉLÉS
ITT A LÉT A TÉT!
Énzőgén részünk a legalapvetőbb igényeink kielégítéséért felelős. Ez pedig az, hogy biztonságban legyen az életünk. Az életfeltételeink adottak legyenek. Fontos megértenünk, hogy itt “én” mindenki más, aki tőlünk függ, hozzánk tartozik. Például a gyerekeink. Az ő biztonságuk alapesetben ugyanúgy beindítja a túlélő-küzdelmet a szülőnél.
A Maslow piramis legalsó két szintje a “túlélési szint”, amelyet biztosítania kell. A túlélés-felelősnek: fiziológiai szükségletek (étel, ital, menedék) és biztonság (veszélymentes környezet). Ezek egzisztenciális alapok, melyek minden más szükségletet megelőznek. Ezért eszközei, ereje drasztikus, és védekezési-támadási mechanizmusai a zsigeri ösztönszinten kódoltak. Mivel egy közvetlen halálfélelem vezérli. Minél erősebb a halálfélelem, annál erősebb a túlélés érdekében a reakció.
Amint azonban ezt az erőteljes mechanizmust kiterjesztjük a létfeltételek biztosításán túlra, már jelentős túlkapások jelennek meg.
Minél inkább a túlélés a tét, annál inkább igaz a mondás, hogy “az ember embernek farkasa”. Az alsóbb tudatszinteken ez általános kihívás.
Aki úgy érzi, az élete veszélyben van, az nem mérlegel, és önvédelemből akár ölni is képes a legtöbb ember. Ez egy racionalitás alatti szint. Ezért is kell felvérteznünk magunkat azzal a belső tudással, és tapasztalattal, mellyel úrrá lehetünk a legalsó világ káoszán, illetve amely kiemel abból.
Paradox módon a beszűkült túlélési tudatállapotunkban nincs megoldás. Csak egy magasabb szintről – a piramis csúcsáról – tudjuk hosszú távon a túlélés szükségletek kielégítését is valódi megoldással letudni. Mert a megoldás bennünk van, de csak kitartó belső munkával találunk rá.
A háborús nemzedéknél (szüleink, nagyszüleink korosztálya) a túlélés-felelős domináns marad, mivel gyermekkorukban olyan körülményeket tapasztaltak, amelyek nem elégítették ki ezt a szükségletüket, vagy csak nagyon nehezen, küzdelmesen. Beégett, hogy a túlélésért küzdeni kell, a legalapvetőbb dolgokért (élelem, fűtés….stb) meg kell küzdeni. Ezért a háborút megélt tömegek képesek beragadni és berendezkedi erre a túlélőszintre egész életükre.
Minden olyan válság (Covid19, háborús fenyegetettség, élelmiszerhiány, energiaválság…stb), ami megkérdőjelezi a túlélést, vagy jelentősen megnehezíti – bekapcsolja a túlélés-felelőst. Márpedig 2020 óta tömegek kezdtek túlélő-üzemmódra váltani tudattalanul. Ez pedig, mint egy öngerjesztő folyamat felgyorsítja azt, hogy amitől félnek az be is következzen. Hiszen tudat alatt azt üzenik, hogy erre várnak, ezt akarják megvalósulva látni. Akkor nyer értelmet mindaz, amit a túlélés érdekében megtettek.
Az első életéveinkben az, ahogyan teljesülnek ezek az alapszükségleteink alapvető nyomot hagy bennünk, és befolyásolja a későbbi hozzáállásunkat, a túlélési stratégiánkat. Ugyanekkora súllyal esik latba az, hogy a szüleink mennyire érezték biztonságba magukat kisgyermekkorunkban, mert az ő szorongásaikat, félelmeiket is átvesszük, azok láthatatlanul belénk ívódnak. Akkor is, ha nem mutatták ki. Felnőtt korunkban ezek még mindig képesek túrreakciókat kiváltani belőlünk olyan helyzetekben is, amikor nincs igazi veszély.
Ezeknek a körülményeknek és a túléléssel kapcsolatos hiedelmeinknek az átvilágításával és elengedésével leszünk képesek kikerülni a láthatatlan lehúzó örvényből.
Az, hogy hogyan tudjuk kielégíteni az alapvető egzisztenciális igényeinket, az önérvényesítő képességünkön múlik. Minél alacsonyabb tudatszinten valósítjuk ezt meg, annál több küzdelemre, nehézségre és erőszakra számíthatunk.
Bárki is kérdőjelezi meg az alapszükségleteinket, kezeljük tükörként, legyünk résen, és kutassuk fel a kihangosított belső önszabotáló mechanizmusunkat, mert ezek mögött olyan én-kép sérülések állnak, amelyek azt üzenik a tudat alattinkból, hogy “nem vagy jogosult az életre”.
Ilyen “öngyilkos programmal” nincs sok esélyünk a sikeres önérvényesítésre, előbb hatástalanítanunk kell a belső aknákat.
“JOBB FÉLNI, MINT MEGIJEDNI?”
Amikor úgy érezzük, veszélyben vagyunk, akkor kétféle alapvető megküzdési stratégiát használunk: védekezünk, vagy visszatámadunk. A védekezés része az is, ha elmenekülünk a helyzetből.
A kétféle ellenreakciónk az ”üss vagy fuss.”
Támadók és védekezők
A hozott és tanult önvédelmi, önérdek-érvényesítő mechanizmusunk saját mintát követ, amire csak ritkán vagyunk tudatosak.
Vajon hogyan szoktam reagálni? Mire késztet az ellenségképem (az aktivált félelmem)? – Védekezés/menekülés-“fuss,” vagy támadás/szembeszállás – “üss”.
“ÜSS VAGY FUSS”
A cuki-nyuszi (olyan aranyos vagyok, simogass meg, látod, milyen puha a szőröm)
Az ijedős őz ( már futok is az ellenkező irányba, mindig rajtra kész vagyok)
mimikri-béka (meg sem mozdulok, itt sem vagyok, lapítok, nem is látszom)
Sirály-király(nő) (ha közeledsz, felszállok égi magasságokba, érj el, ha tudsz)
Homokba dugott fejű Teve (ha nem látom, nincs is ott – ő se lát – nem nézek rá, elfordítom a fejem)
Nyegle macska (leszarom, úgyis az lesz, amit én akarok – nekem 9 életem van, nincs mit vesztenem)
Figyelemterelő Csicsörke (se pont, se vessző, ha folyton beszélek, nem félek, és nekik sem jut eszükbe, hogy bántsanak)
Ravasz róka (okos vagyok, figyellek, hogy hol a gyenge pontod, az alkalomra várok)
Nyers erő-medve (én vagyok a nagyobb, felálljak?)
Kerítő farkas (nagy a falkám, sokan vagyunk éhesek – meggyőzlek, bekerítelek)
Tekintetes oroszlán (kivételes vagyok, a méltóságom fényével elvakítalak, ereszkedj térdre)
Üvöltő sakál (rondán beszélek – olyat mondok, hogy sírni fogsz, megvárom, amíg elvérzel)
Hidegvérű Cápa (most kiderül, hogy félsz-e, a sérülteket, félősöket el kell takarítani az útból)
Te melyik túlélő-típusba tartozol?
Idézd fel, hogy a legutóbbi komoly veszélyhelyzetben – amit Te annak érzékeltél – hogy reagáltál.
Vizsgáld meg, hogy a környezetedben élők melyik mintát követik.
Nézd meg, melyik típussal jössz ki jól vészhelyzetben, és melyiktől félsz.
Melyikkel szemben hatékony a Te stratégiád, és melyik az, amelyikkel szemben mindig vesztes vagy?
Melyik az a típus, ami sokszor szembejön, amivel sokszor találkozol?
Melyikre reagálsz heves érzelmekkel?
Melyiket tartod a legsikeresebb stratégiának?
Az utolsó három kérdésedre adott válaszod megmutatja, a benned rejtőző, de meg nem élt túlélési stratégiákat, erőket. Valamiért ezeket elutasítod, megítéled – pedig ott van benned – vagy nem tartod elérhetőnek.
Az egyensúly eléréséhez első körben ideális lenne, ha a másik csoportból is választanál egy típust, és azt elkezdenéd gyakorolni. Például ha eddig ijedős őz voltál: nagy szemekkel néztél, ha bántottak, és pár könnycseppet elmorzsolva messzire elszaladtál, akkor most legyél ravasz róka: figyelj, ne reagálj, maradj benne a helyzetben, keresd a gyenge pontját és ott támadj.
Amikor ezt a két pólust ezt követően integrálod magadban, akkor kikerülsz az “üss vagy fuss” poláris reakciókényszeréből, és már sem ez, sem az nem leszel. A túlélés-felelősöd képes összekapcsolódni a szemközti kapcsolat-felelős résszel, és közös megoldásaitok lesznek az együttműködés jegyében.
Csak küzdelem árán lehet előrehaladni – attitűd.
Megküzdött életek – garantált nehézségek (a nehézségek bevonzása garantált)
A nehézség-küzdés legalizáló hatása: enélkül az eredmény érvénytelen
Ön-megerősítési kényszer
Miért örülünk jobban a nehezen megszerzett, megküzdött eredménynek?
Mert ilyenkor a győzelem nem “véletlen”, hanem az erőnk és az erőfeszítésünk bizonyítéka. Azt “megérdemeltük”. A küzdelem mintha az érdemmel kötődne össze a kollektív tudatban. Ha valaki sokat küzd valamiért, akkor végül megérdemelten nyeri el a jutalmát, amikor célba ér. Ez a nehézségre, küzdésre programozott attitűd az általános. Pedig messze elmarad attól az erőtől, amivel könnyedén képesek vagyunk (lennénk, ha használnánk) kielégíteni a szükségleteinket.
Énzőgén részünk legerősebb fegyvere az akaraterő. Ha ezzel a fegyverrel visszaélünk, akkor jelenik meg az erőszak. Két módja van a visszaélésnek:
Amikor nem a saját világunkban teremtünk, hanem beavatkozunk másokéba, az manipulációnak számít. Főként, ha erősebbek vagyunk korunknál, pozíciónknál, tudásunknál, vagy akár testi erőnknél fogva, és ezt az erőtöbbletet arra használjuk, hogy mások világába úgy avatkozunk be, hogy ők azt nem kérték, megjelenik az erőszak. Mindegy, hogy jószándékkal tesszük-e, ha nem kaptunk engedélyt a beavatkozásra. A jószándékú beavatkozás a burkolt erőszak. A rosszindulatú a nyílt erőszak. Később vissza fog térni hozzánk másoktól az az erőszak, amit adtunk, és akkor az ellentétes szerepben megtapasztalhatjuk, hogy milyen visszakapni. Mert biztosak lehetünk benne, hogy fogunk találkozni egy nálunk is erősebbel, akitől visszajöhet a tapasztalat. Ügyesebbek ebből az élményből megtanulják a leckét a be nem avatkozás fontosságáról, és megtartják az én-határaikat.
2. Nem élünk az akaraterőnkkel: – önmagunkon elkövetett erőszak
A meg nem élt, elfojtott, nem használt erő degenerálódik, és kitör. Ilyenkor számíthatunk rá, hogy vagy belőlünk buggyan ki váratlanul és hevesen, mint egy vulkánkitörés a bennünk felhalmozódott, lefojtott erő, vagy a környezetünktől áramlik felénk az erőszak, mintegy tükrözve a belső erőszakot, amit magunkon követtünk el azzal, hogy nem engedtük hatni, megnyilvánulni az erőnket.
Amíg folyik a harc a túlélésért, addig a fejlődés fel van függesztve. Mert minden energiát le fog kötni a túlélés-küzdelem.
Életünknek azokon a területein, ahol még harcban állunk, vagy még fel sem vettük a harcot kívül, és ezért bennünk zajlik a harc nem tudunk továbblépni addig, amíg meg nem vívtuk a csatánkat.
A harcképesség a teljes, egészséges személyiség része. Csak amikor már megéltük a Harcos részünket, van elegendő harci tapasztalatunk, megjártuk az élet csatamezőit, kielégítettük az alapszükségleteinket, akkor tudjuk áttranszformálni az erejét. Onnantól, hogy a belső csataterünket felszámoljuk, már nem kell külső küzdelmeket vívnunk. De ezt a fejlődési fázist sem ugorhatjuk át a békére hivatkozva. Harcos részünk edzése az életünk konfliktusaiban éppen olyan, mint az immunrendszerünk megerősödése azáltal, hogy kisebb dózisban sokféle kórokozóval, behatolóval találkozik, gyakorol és megfelelő védekezési, megküzdési stratégiát képes kialakítani.
A tapasztalt Harcos felismeri a veszélyt, és nagyobb küzdelem nélkül képes elhárítani.
Amikor sok konfliktus van körülöttünk, épp ezt a részünket fejlesztjük, erre fókuszálunk – másra ilyenkor nem is tudunk – így a harcművészetünkben, a konfliktuskezelésünkben fejlődünk éppen. Persze csak akkor, ha tudatosítjuk a helyzetünket, és nem azonosulunk teljesen a harcban elfoglalt szerepünkkel. Ha képesek vagyunk felismerni a harc értelmét.
az immunrendszer érintettsége
PAJZSMIRIGY-ZAVAR.
Az immunrendszerünk a belső testi hadseregünk. Az állapota mutatja, milyen viszonyban állunk a harccal. Mindaz a küzdelem, amit életünk külső vásznán nem vívunk meg – a testünkben válik belső harccá. Minden olyan kórképünk, amiben az immunrendszer érintett/főszereplő, a meg nem nyilvánított belső harcainkról beszél.
A következő fejezetben a pajzsmirigy működésén keresztül vizsgáljuk meg a harcos részünk állapotát.
“A teljes lakosság 4,4%-a szenved pajzsmirigy-alulműködésben, 1,4%-nál pedig a pajzsmirigy túlzott működése figyelhető meg.” (Wikipédia)
Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy ez tipikusan a Nők betegsége, és sokszor diagnózis nélkül lábon hordják ki, akkor a női lakosság 10-20%-a minimum érintett.
“Hyperthyreosisnak nevezzük azt az állapotot, amikor túl sok pajzsmirigy-hormon termelődik. A vérben emelkedett fT4 és fT3 koncentrációkat látni, a TSH-szint ennek megfelelően alacsony. A betegség különböző okokból alakulhat ki. Régóta elfogadott, hogy a hyperthyreosis az esetek többségében pszichoszomatikus betegség, továbbá örökletes hajlam is megfigyelhető.
Oka lehet továbbá pajzsmirigy-gyulladás, autoimmun betegség (Basedow-kór), túl sok jód a szervezetben, illetve az agyalapi mirigy (hipofízis) pajzsmirigy-hormon elválasztását serkentő hormonjának túltermelődése (autonóm adenóma).”(wikipédia)
A pajzsmirigy-túlműködés tünetei:
Ez egy aktív harcos képe bevetés közben, aki épp az ellenfelével küzd iszonyú koncentráció közben. Azt mutatja, hogy a figyelmét, energiáját egy hatalmas kihívás, a végső küzdelem köti le.
Szinte az életéért küzd.
Akkor alakul ki ez a kórkép, ha a tudatalatti programban van egy olyan elképzelésünk magunkról, hogy “nem nyerhetünk, úgysem fog sikerülni”, mégis harcba szállunk. Szembeszegülünk és megpróbáljuk a lehetetlent.
A külső ellenállásunk félelmetes képe – a tünetek – az ellenfél elrettentését célozzák. A támadó így néz ki.
A belső szabotőr gondolatunk miatt ez a harc ugyanakkor életveszélyes, és kilátástalan, hatalmas kihívást jelent számunkra, így minden energiánkra, belső tartalékunkra, erőnkre szükségünk van hozzá. Ez teljes mozgósítást jelent a test szintjén – fokozott energiatermelésre késztetve a sejteket. Mivel ezt a szabályozást a pajzsmirigy végzi, ezért ilyenkor teljes gőzre kapcsol a hormonkibocsátása.
Minden olyan élethelyzet, amiben ezt a “hatalmas kihívást” éljük meg, amiben óriási teljesítményt kell nyújtanunk a sikerhez, és a siker kétséges, ugyanezt a mechanizmust kapcsolja be.
“Hypothyreosisnak nevezzük azt az állapotot, amikor túl kevés (vagy semennyi) pajzsmirigy-hormon termelődik. A vérben csökkent fT4 és fT3 koncentrációkat látni, a TSH-szint ennek megfelelően magas.
A betegség különböző okokból alakulhat ki:
Az alulműködés hátterében a szervezetet érő nagyobb trauma, megterhelés is meghúzódhat.” (Wikipédia)
A pajzsmirigy-alulműködés tünetei:
“Az autoimmun betegség az a kór, amikor az immunrendszer támadó jellegű immunválaszt indít a szervezetben normálisan is megtalálható valamilyen struktúra ellen. Az autoimmun kórképek a teljes lakosság kb. 7-8 százalékát érintik, a többségükre erős női dominancia jellemző (az összes beteg kb. 75 százaléka nő), sokszor fiatal, munkaképes korban jelennek meg.Kialakulásukban veleszületett genetikai hajlam és a környezeti tényezők együttes alakulásának van szerepe, pontos okuk azonban az esetek többségében ismeretlen. Gyakran halmozottan fordulnak elő, vagyis egy autoimmun betegségben szenvedő betegben bizonyos idő elteltével újabb ilyen kórkép jelenhet meg.” (Wikipédia)
Tehát a pajzsmirigy-alulműködés hátterében zajlik egy autoimmun folyamat, amikor a beteg szervezete önmagát támadja meg. Vagyis egy aktív háború zajlik a testben, ahol ő a támadó és a megtámadott fél is.
Tipikusan a kívül fel nem vállalt, le nem játszott (elfojtott), vagy nem is tudatosult konfliktusok olyanok, amik így szomatizálódnak. És olyanok, amikben ringbe szállt, de veszített, és súlyos kudarcként, veszteségként élte meg a helyzetet. (A legyőzött)
Az önbüntetés egyik formája. Mögötte látens öröklött bűntudat-program. (Ez a genetikai hajlama)
Akkor nem áll ki valaki harcolni a külső porondon, ha:
– a szerepeik egymással ellentétes követelményeket támaszthatnak, amiket nem tudnak megoldani.
Jól kivehetően a hibás genetikai minta (sérült énkép) öröklődik, ami ugyanazt a szerepet alakítja ki, mint a felmenőkben – nőknél általában az anyától örökölt nőkép a felelős azért, hogy a nők nem érzik elég erősnek magukat az ellenségeik legyőzéséhez, és bűnösként viselkednek. Így nem is boldogulnak egyedül, kiszolgáltatottak, “védtelenek” lesznek. Ez a gyengeség-tudat, védtelenség érzés kapcsolja le a pajzsmirigy hormontermelését, arra utasítva, hogy tegye le a fegyvert, adja fel, hagyja magára a saját testét, ne aktiválja az energiáit.
Nagyon erős önfeladás-minta ez a tudattalanban.
Tünetváltás jellemző: ha az egyik tünetet sikerül is elmulasztani,-csak tüneti kezelése van – jön egy következő. (Vagyis nem múlt el)
Amíg a konfliktus nincs megoldva, a sérült énkép újabb vesztes helyzeteket eredményez, amiben az önfeladást megéli, és a belső harc folytatódik.
A túlélés-felelős részünk az Énzőgén. Meghatározza az érdekérvényesítő képességünket. Különleges ereje az akaraterő, amelynek a használata befolyásolja, hogy mennyire vagyunk sikeresek az életben, hogyan érjük el azt, amit akarunk. A torok csakra és a pajzsmirigy az, amit az Énzőgén működésünk közvetlenül befolyásol. Érintett a beszéd, a kommunikáció is. Egy férfias, harcos minőség. A megküzdési stratégiánkban kódolva van, hogy vesztesek, vagy győztesek leszünk. Az erőszak az Énzőgén kibillent működésének a biztos jelzése.
Az erőszak az erő torzulása, ami mögött mindig félelem van. Nem az erőszak az oka a félelemnek, hanem fordítva, a félelem szüli az erőszakot. Tömegek félelme háborús helyzetet képes előidézni.
A konfliktushelyzeteinkért a belső ellenség-képünk (lehasadt én-rész), a felelős. Amíg van belső ellenségünk, addig lesz külső is.
Ezért a harcot elsőként belül magunkban kell felszámolnunk ahhoz, hogy béke legyen.
A folyamat tehát:
Ellenségkép – félelem – harc (belül vagy kívül) – erőszak (belül a testünkben, vagy kívül)
Ebben a folyamatban két póluson állhatunk: agresszor vagy áldozat. Egyik sem jó vagy rossz, hanem szükségszerű, és mindkettőt ugyanúgy a félelmei vezetik. Egyik pozíció a másikat tartja fenn. A másik szerepbe átlépni nem megoldás, viszont szükséges tapasztalat, ami mindenképpen megtörténik. Ha nem akarjuk megvárni, hogy kívülről kapjuk a pofonokat, akkor tudatosan elémehetünk, és a konfliktusainkban szerepet válthatunk. Ez a kiegyenlítődés szakasza.
A második fejlődési szakaszban már kilépünk mindkét szerepből, és belül formáljuk át a képet, majd kívül annak megfelelően cselekszünk (tudatosan).
Kijutni a félelem-erőszak csapdából:
Az erőszak elől nem lehet elbújni, mivel a félelem, ami kiváltja – bennünk van. Azt visszük magunkkal. Az erőszak csapdából az egyedüli “belső kijárat” a félelem megszüntetése, ami pedig az ellenségképünkből származik.
A félelem megszüntetése kettős aktussal lehetséges:
1.- a belső ellenségképem feltárása, a félelmem beazonosítása. (Mitől félek valójában, honnan jön a félelem) és az ellenségképem felülvizsgálata, az ellenállásom elengedése. Megkeresem magamban azt, ami lehasadt és az ellenpólusra került, és visszafogadom a világomba. (Én-integráció)
2. – külső tett, cselekvés: megteszem azt, amitől eddig féltem, vagy abbahagyom azt a szokásomat, amit a félelmem vezérelt. (Akkor is, ha tombol az egóm, és halálfélelmem van. Nem adom fel, keresztül megyek a félelmem falán.)
Mindkét lépés (belső-külső) szükséges ahhoz, hogy a félelem csituljon, eltűnjön. “Nem félni” egy hosszabb tanulási folyamat, sok gyakorlással.
Ha sikerült tehermentesítenem, erőszak-mentesítenem a világomat a félelem megszüntetésével, akkor a következő lépés a félelem mögötti igényem feltárása, és az akaraterőm használatával történő kielégítése. Így a jövőben sem lesz okom félni.
Lépések az akaraterő felélesztéséhez:
1.- A félelem mögötti szükségletemet, hiányomat is fel kell fedeznem. (Mire van szükségem ahhoz, hogy ne féljek. Az ellenségképeim tájékoztattak a hiányomról.)
2.- a szükségletem kielégítése a: célkitűzés – akaratnyilvánítás – döntés – cselekvés útvonalon
3.- a megoldási folyamat közben felbukkanó ellenállásokat, akadályokat (külső=belső) ugyanúgy kell kezelnem (a mélyére nézve, és feloldva kívül megerősített tettel).
A félelemszint csökkenésünk, az akaraterőnk növekedése és sikeres használata, az ellenségeink és velük együtt az erőszak eltűnése a belső-külső világunkból egy teljesen más életminőséget biztosít. Elértük a vágyott biztonságot. Innentől már nem a túlélésünk a fókusz, hanem a fejlődésünk. Ez a folyamat egyáltalán nem könnyű, de mindennél jobban megéri végigcsinálni.
Kitartást, és sok sikert a gyakorlóknak!
Április az a hónap, amikor az énzőgén részünk a legaktívabb. Persze egész évben dolgozhatunk vele. Ilyenkor csupán felerősödik a kollektív mintában, és ezáltal a környezetünkben is az a téma, működés, ami jellemzi. Szinte minden sarkon szembejön “helyzetek” formájában. Konfliktusok, viták, tüzes harci helyzetek, küzdelmek, ellenállások, kiabálások, erőszak, akarnokok, önzők és döntésképtelen önzetlen mártírok, az akarat érvényesítésének nehézségei – csőstül jönnek felénk ebben az időszakban. Remek alkalom a megfigyelésre – a világunkban és reflektálódva magunkban – és a gyakorlásra:)
