Minden emberben követeli magának a figyelmet egy olyan absztrakt erő, melynek tudomása messze túl van az érzékelhető valóságon. Élesebb, tisztább, folyékonyabb mint a logikus, racionális, hétköznapi elme; ez a Szellem kopogtatása az észlelés határainál. Az én történetemben ez a kamaszkorom eleje. Ekkor tört fel bennem a valódi szabadság megismerése iránti leküzdhetetlen vágy, amely sajátos genetikai motívumokkal keveredve, szépen megadta az irányt jövendő valóságom aknamezejére. Az nyilvánvaló volt, hogy nem az iskolapadból akarom megismerni a világot, mert az a világ ami érdekelt, nem kapott helyett az épület falai között. Ezért minden észszerűvel szembe mentem, de mindent ami érdekelt, megérintett és amiben elégedettnek láttam magam, autodidakta módon megtanultam. Ezek közül legsikeresebbek a dizájneri éveim voltak. Nem véletlenül – hiszen ebben volt a legnagyobb szabadságom. Tudatalatti elvárásom az volt, hogy felismerhető legyek abban amit csinálok, és az is amit arról gondolok. Aztán azzal a hamis önképpel, hogy a szabadság megszállottja vagyok, ráléptem az első aknára, ami akkorát szólt, hogy kétséges volt a felépülésem. És itt a robbanás ütötte kráter alján, megtapasztaltam az igazi szabadság valódi könyörtelenségét:  amíg van veszteni valóm, nem lehetek szabad! Ezzel önmagam mélyen tisztelt személyiségének dicsőséges utazása dicstelen véget ért, az ÉN, a történeteivel és az igazságaival együtt megsemmisült. A Szellem, mint létezésem árnyéka, hosszú várakozás után, lezárta elhasznált valóságom szarkofágját. Ez volt az első halálom.

Az ezt követő kilenc hónapos utazás végén, a Szellem egy újabb álarcosbálján, elérkezett második születésem napja. Ettől a pillanattól (11.11.11) már nem csak a természetes időben, hanem különböző tapasztalati valóságokon játszódott az életem: az elmémben egyre több absztrakt kép sorakozott és mind az Idő létezésének végtelen formáit mutatta meg. Egyfajta imaginárium különült el bennem, mint valami állomás váróterme, ahol a gondolatok és képek a megfelelő szerelvény érkezésére várnak, amik elszállítják őket a megfelelő helyre, ahol jelentésüket kibontja egy rezonáns intelligencia. Ebben az időben a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy egyszerre két valóság volt aktív bennem és mikor az egyikből elfolyt az idő, a másikból kicsordult.

Aztán ez az erő nagyon közel jött. Gyengéden körülölelt és kétszer is átvitt egy másik világba. Egy végtelenül sötét jelenlétben a nemlét tiszta érzékelésének valóságába, a “költők paradicsomába”. Végig velem volt. Vigyázott rám. Ez volt a második halálom. A következő kilenc hónap leteltével egy új szereplő és régi társ lépett az Időjátékba – a Titokzatos Utazó. Ettől a pillanattól teljes a Senkiyel Időjáték. Ez volt a harmadik születésem.